Mit jelent Amerika? Mit jelent amerikainak lenni? Erről a fősodorbeli amerikai, illetve hollywoodi filmek alapján kialakult bennünk egy sztereotip kép, melynek igazságtartalmáról legfeljebb csak akkor bizonyosodhattunk meg, ha elutaztunk az Egyesült Államokba, és ott töltöttünk pár hónapot. A moziban viszont általában olyan amerikai hősök jelentek meg, akik ha megtévedtek is vagy bizonytalanok is voltak, a közösség segítségével ismét aktivizálódtak, és a tipikus amerikai értékrend (szélsőséges individualizmus, tettvágy, gyakorlatiasság, kivételes túlélőképesség, optimizmus, materiális világ erőforrásainak kiaknázása stb.) megerősítésével zárták a történeteket.

Ez persze nem feltétlenül hazug ideológia, hiszen miként Jean Baudrillard is leírta Amerika című útikönyvében, az Egyesült Államok társadalma a megvalósult fikció, és sok minden, ami egy európai számára meseszerűnek tűnik, az odaát valóság. Így a Monument Valley vagy a kaliforniai sivatagok szuggesztív képe sem westernfilmek kitalációja. Viszont ezzel kontrasztban aránylag kevés alkalommal láthatjuk Amerika másik arcát a vásznon. Gus Van Sant (Drugstore Cowboy, Otthonom, Idaho), Jim Jarmusch (Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva) vagy John Sayles (Matewan, Lone Star) a kilencvenes évek elején ennek bemutatására törekedett, de Paul Thomas Anderson a Vérző olajban vagy David Gordon Green a Joe-ban is a „másik Amerikában" meséli el antihőseinek drámáit. (Jóllehet, a hajléktalanságot és lecsúszott alkoholistákat bemutató Joe végül tipikus hollywoodiánus megváltástörténetté válik.)

Ahogy tizenkilencedik század végi kapzsi olajmágnásokat (Vérző olaj) vagy a lepukkant amerikai vidéket (Joe), úgy a keleti partot, illetve New Englandet sem láthattuk túl gyakran (általában New York, Washington és New Orléans ugrik be erről a tájékról), Kenneth Lonergan (Számíthatsz rám, Margaret) író-rendező ebben a régióban játszódó legújabb műve, A régi város már ezért is érdekes és figyelemreméltó, szociorealista alkotás. Bár A régi város érdemeinek felsorolása a közegábrázolásnál nem szakadhat vége, ez a lényegében ismerős sztori mégis pont attól lesz olyan hiteles és átélhető, hogy szorosan kötődik New Englandhez, illetve az eredeti címben (Manchester by the Sea) szereplő városhoz.

A régi város felnövekedési történet, azaz coming-of-age film és nemzedéki közérzetfilm egyben. A főszereplő, Lee Chandler első látásra teljesen átlagos, negyvenes munkásember, aki karbantartóként dolgozik Bostonban, s egy egérlyuknyi szuterénben tengeti életét. Hogy valami mélyen nyomasztja és frusztrálja ezt a kiégett, érzelmeit eltitkoló férfit, annak ékes bizonyítéka, hogy Lee egy apróság miatt bunyót robbant ki a a sarki kocsmában.

Hogy mi gondja-baja van Lee-nek, arra majd csak jóval később, a cselekmény közepén derül fény, melynek beindításához Joe Chandler, Lee szívbeteg bátyjának hirtelen halála a katalizátor. A minden barátja és ismerőse által jófejnek tartott Joe pedig nemcsak Lee-t hagyta egyedül a világban, hanem fiát, a 16 éves Patricket is Manchesterben. Persze a fiúnak van édesanyja, de Elise még kisgyerekkorában elhagyta a családot, s amúgy is  pocsék szülő lenne, mint az a Patrickkel folytatott levelezésekből kiderül. Így Lee-re hárul a feladat, hogy bátyja gyermekét 21 éves koráig nevelje, azonban a férfi, aki már maga is volt apa, vonakodik, nem akarja vállalni a feladatot. Főleg, hogy úgy tűnik, a szabados és ravasz Patrick nem egy könnyű eset – ahogy persze a zárkózott, kiégett Lee sem éppen egy jófej apa.

A régi város tehát ismerős történet, akár vígjátékká is alakulhatna – Kenneth Lonergan a természetes módon előadott, drámába oltott humortól szerencsére nem is tartózkodik –, mivel két, teljesen különböző ember kerül egymás mellé kényszerből. Ám Lonergan ebből a szituációból fajsúlyos drámát kerekít, melyet a piszkosul erős atmoszféra és a két kiváló, emberi főszereplő karakter tesznek naggyá.

A címszereplő „régi város” tényleg olyan Amerikát ábrázol, melyet eddig nem igen láthattunk. Jómagam a film közben arra gondoltam, hogy ha nem tudnám, melyik országból származik A régi város, elhinném, hogy ez a sztori Nagy Britannia valamelyik nagyvárosának munkásnegyedében játszódik, és a rendezői székben Mike Leigh (Meztelenül) vagy Ken Loach (Én, Daniel Blake) ültek. Kenneth Lonergan és a remek látványvilágért felelős alkotók, Jody Lee Lipes operatőr és Ruth De Jong látványtervező munkája a brit kisrealista drámák (Egy csepp méz, Egy ember ára) legjobbjait idézi. A New England-i Bostont és Manchestert a maguk valójában ismerhetjük meg, esztétizálás, ferdítések nélkül. Boston szürke égboltja, nyomasztó épülettömbjei kontrasztban állnak a manchesteri kertvárosokkal, jóllehet, a téli tenger, melyre Lee, Joe és Patrick egykoron kihajóztak, szintén lehangoló látványt nyújt. Tökéletes összhangban a történettel a gyászt, az illúziómentes, közönyös lelkiállapotot hangsúlyozza tehát a környezet is.

S egyébként Kenneth Lonergannek eltökélt szándéka volt, hogy A régi város cselekménye a télből a tavaszba tartson. Az alkotók ügyeltek arra, hogy a történet első felének eseményei, a temetés, a szokatlan és kényszeredett egymás mellé kerülésből adódó élethelyzet, Patrcik és Lee kapcsolata a kopár, még havas tájon, a rövid, szürke nappalokon és hosszú, hideg estéken bontakozzon ki. S ahogy a cselekmény fejlődik, úgy tör utat magának a tavasz, mely nyilvánvalóan az új kezdet lehetőségét is magában rejti, azonban A régi város mint realista film nem enged ezen elcsépelt szimbólum vonzásának. Avagy a tavasz nem hozza magával automatikusan a konfliktusok feloldódását, azért az embereknek kell(ene) tennie.

Persze ez a tájábrázolás üres formalizmus lenne Lee és Patrick, azaz Casey Affleck és Lucas Hedges nélkül. Mindkét színész tökéletesen eggyé válik karakterével. Casey Afflecktől megszoktuk már a Lee-hez hasonló figurákat, leginkább a vívódó Bob Ford juthat eszünkbe A régi város főhőséről, aki a Jesse James meggyilkolásában úgy hezitált mestere és példaképe agyonlövésén, ahogy Lee őrlődik a számára egyre szimpatikusabb Patrick befogadásán. Lee szempontjából A régi város olyan felnövekedési történet, melyben újra felébred a férfiben az elaltatott, illetve múltbeli traumája miatt elveszett apaságnak érzése. A férfi egyszerre illúzióvesztett és frusztrált, hiszen kvázi élőhalottként sodródik az életben, mintegy saját magát büntetésre ítélve, azonban a régi város, Manchester – ahol testvére és egykori felesége, Randi is élt – emlékezteti arra, ki is ő valójából. Vagy legalábbis ki volt régebben.

Lee azonban egyáltalán nem tipikus identitáskrízises figura, nem szenvedő melodrámai hős, mint amilyen az említett Robert Ford is volt a Jesse James-filmben. A frusztráció és a kiégett létállapot egyedi karakterré teszi A régi város antihősét. Antihős ő, mert különösebb célja nincs, s ami lenne, azt sem érzi magáénak, illetve nem meri magára vállalni a felelősséget. Lee nem utasítja el egyértelműen az apaszerepet, de nem is hajlandó ezt az identitásformát magáévá tenni. Szó szerint lebeg a világban A régi város hőse, akit nem érdekel többé, ki, mit vár el tőle, ki, mit gondol róla. Azonosult azzal a szerepkörrel, amit tulajdonképpen magára erőltetett, mikor a bostoni bérház pincéjébe költözött. Így tökéletes kontrasztban áll az amerikai ideállal. Lee számára az amerikai álom rémálommá változott, felébredt, és nem mer, nem hajlandó visszaaludni többé.

Márpedig a múlt „álomképei” vissza-visszatérnek. Ezért volt szükség A régi várost uraló időfelbontásos szerkesztésmódra, illetve flashback-szerkezetre. Kenneth Lonergan részéről radikális döntés volt, hogy a visszaemlékezéseket éles vágással oldja meg. Azaz úgy kerülünk át egyik idősíkról a másikra, mintha csak lineárisan haladna előre a történet. A múlt tehát jelen marad, és nyomasztja Lee-t. Ott lappang a felszín alatt, ott dolgozik ebben a zárkózott, látszólag kiégett férfiben, csupán ő próbál úgy élni, mintha mi sem történne, mintha semmi sem zavarná saját élete folyamatosnak látszó, pergő filmjét. Ezért is tette Lonergan helyesen, hogy semmivel sem figyelmeztet az időbeli ugrásra. 

Lee „ellenlábasa” Patrick, aki változásra, a lebegő létállapot feladására kényszeríti, aktivizálja nagybátyját. A fiatal Lucas Hedges nem kevésbé remek szerepében, mint Casey Affleck. Patrick Lee-hez hasonlóan nem tipikus filmes karakter, hanem ismerős, gyarló ember. Egy tinédzser, aki a kamaszok átlagos életét éli: hokizik, zenél, szórakozik a lányokkal (két barátnője is van egyszerre – persze a lányok tudtán kívül). Ráadásul apja halálára is nem konvencionális reakciót ad: a kórházban megnézi holttestét egy pillanatra, majd mintha csak a buszról szállna le, távozik is semleges arccal.

Patrick tulajdonképpen Lee tükörképe. Azaz a kamaszfiú is csak egy maszkot visel a külvilág felé, megpróbálja eljátszani, hogy szeretett édesapja nem hiányzik neki, nem jelentett neki semmit, vagy legalábbis nem mutatja ki. Nála az apa- és anyahiány lesz az eltemetett trauma, s neki abból a szempontból kell felnőtté válnia, hogy felmérje a súlyát a gyermekkor igen korai elmúlásának. Hogy nem támaszkodhat ezentúl apjára sem, és Lee, nagybátyja sem tűnik alkalmasnak a Joe után keletkezett űr betöltésére.

S ezeken a karaktereken, illetve konfliktusaikon keresztül A régi város az apaság problémájával is foglalkozik. Mi vagy ki az apa? Mitől lesz valaki apa? Apának lenni, mint az Lee múltbeli traumája kapcsán is látszik, elsősorban felelősség, felnőttség. Ilyen szempontból kényszerűen, de ő is apává válik, mikor Patricket felvállalja Joe halálát követően.

Ám az apaszerep mást is jelent: viselkedésmódot, pozitív példát, nemcsak gondoskodást. Nemcsak annyi apának lenni, hogy Lee elviszi kocsival ide-oda a fiút, hanem az apaság érzelmi kötődés és erkölcsi útmutatás is. A régi város tulajdonképpen arról szól, hogy Lee mennyire nem tud azonosulni ezzel a fajta apaszereppel. Patrickel ők igazából csak haverok, és bár a kamaszfiú szeretné őt pótapjának tudni, ellentmondásos módon mikor Lee megpróbál atyáskodni, a fiú elutasítja a segítséget és a nevelőcélzatú tanácsokat.

Emellett pedig megjelenik az anyaság problémája is Patrcik édesanyján keresztül. Míg a Lee-Patrick kapcsolatot a nagybácsi zárkózottsága akadályozza a kibontakozásban, addig a Patrick-Elise kapcsolat a tipikus felszínes szülő-gyerek kommunikációt képezi le. Avagy Elise nemcsak azért rossz anya, mert  elhagyta a családot, hanem azért is, mert jelentéktelen, anyagi dolgokkal, műmosollyal kívánja magához édesgetni elhagyott fiát. Patrick számára ez az anya csak egy chatpartner, akivel néha írnak egymásnak, de amúgy maga a fiú sem mindig tudja, éppen hol, melyik városban keresse.

Roppant erős, hiteles, de mértéktartó az a jelenet, mikor Patricket kénytelen-kelletlen ebédelni hívja Elise, ahol a fiú ismét találkozik egy potenciális apajelölttel, Jeffrey-vel, édesanyja új partnerével (az az idős Matthew Broderick játssza ezt a konformista, vallásos karaktert, aki a nyolcvanas években még meglógott a Ferrarival). A három ember csak feszeng, a konfliktusok a terítő alá vannak söpörve, amúgy mindenki mosolyog, udvariaskodik. Elise még meg is jegyzi, hogy ne udvariaskodjon már a fiú, mert „otthon van”. S az anya már pár falat után kimegy valamiért a konyhába, hogy kerülje Patricket – közben pedig Jeffrey-vel műmosolyt erőltetve próbál meg beszélgetni a fiú, de hamarosan a mostohaapa-jelölt is feladja, és kimegy Elise után.

Így Patrick sem találja a helyét, pedig egy ilyen idős fiúnak még a család támogatására lenne szüksége. Lee lelki traumája miatt nem pótolhatja édesapját, édesanyja új családjával pedig az édesanya lelkiismeretfurdalása (hogy otthagyta Patricket kisfiúként, és kvázi nem is ismeri tulajdon gyermekét) akadályozza az együttélést. S akkor még nem is szóltunk Randiről, Lee egykori feleségéről, aki szintén bukott anyaként és feleségként írja le magát.

A régi város a szó szoros értelmében realista, pszichológiailag hiteles dráma a családi szerepek jelenkori válságáról. Kenneth Lonergan műve fájdalmas kérdéseket tesz fel sokak számára, hiszen a filmben megjelenő emberek a filmvászonról nem, ám a való életből egytől egyig ismerősek. Megoldásokat azonban nem kínál A régi város, nem szájbarágós tanmese, Kenneth Lonergan nem ítélkezik, csak bemutat. Lee nem rossz ember, ahogy Randi vagy Elise sem az. Ők pont olyanok, mint mi vagyunk. Nem áldozzák fel magukat melodrámai hősként a nagyobb jó érdekében. Félnek, nem vállalnak felelősséget, csak tapogatóznak, nem értik a világot. A régi várost úgy nézzük, mintha tükörbe néznénk, és nemcsak képmásunkat látnánk, hanem egész élettörténetünket, melyen sokszor félelmetes végigtekinteni.

A cikkben szereplő képek az InterComtól származnak!

A régi város (Manchester by the Sea)

Színes, feliratos amerikai dráma, 137 perc, 2016

Rendező: Kenneth Lonergan

Író: Kenneth Lonergan

Zene: Lesley Barber

Operatőr: Jody Lee Lipes

Producer: Matt Damon, Chris Moore

Vágó: Jennifer Lame

Látványtervező: Ruth De Jong

Szereplők: Casey Affleck (Lee Chandler), Lucas Hedges (Patrick Chandler), Michelle Williams (Randi Chandler), Kyle Chandler (Joe Chandler), Ben O’Brien (fiatal Patrick), Gretchen Mol (Elise Chandler), Matthew Broderick (Jeffrey).

Bemutató: 2017. február 23.

Forgalmazó: InterCom

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!