Heinz Emigholz a hetvenes évektől dolgozik filmeken, képzőművészeti alkotásokon, publikál Németországban és az Egyesült Államokban. Legújabb tetralógiája, a Streetscapes sorozat a Berlinale Forum rovatában kapott helyet. A 2+2=22 [The Alphabet] esszé, mely a városi terek feletti elmélkedéseket köti össze a zene kialakulásával; egy album felvételével. A második és a negyedik fejezet, a Bickles [Socialism] és a Dieste [Uruguay] néma biográfiák két építész alkotói munkásságáról. A harmadik rész, a Streetscapes [Dialogue] pedig egy rendezői vallomás, egy beszélgetés az életútról és a filmről való gondolkodásról. Emigholz művei egyszerű szerkezetre törekszenek, melyben a képek válnak uralkodóvá, a képek és a lefilmezett terek, de – ahogy az Emigholzot eljátszó John Erdman a [Dialogue]-ban felhívja rá a figyelmünket – a felszín és a tartalom a filmkép esetében egybeesik. Dieste vagy Bickles épületei kompozíciókká válnak. A filmek az épülési évek szerint haladnak végig az életműveken. Statikus képeket látunk, melyek nemcsak magukat az épületeket, hanem azoknak környezetét, kontextusát is körbejárják. Mind Bickles, mind pedig Dieste hatalmas, egyenletes felületekkel dolgozott, ezeket törik meg a vonalak, a ferde beállítások vagy magának az életnek a jelei; a széltől állandóan mozgásban lévő fák, a ritkán, de mégiscsak felbukkanó emberek.

Bickles [Socialism] © Heinz Emigholz Filmproduktion

A sorozat első filmje négy elem szerialitására épít: Tiflis városának utcaképeire, egy narrációra, mely a városról és az emberről elmélkedik, a Kreidler nevű együttes ABC albumához készült felvételeinek dokumentációjára, valamint egy jegyzetfüzet képeire, amelyben írás és kivágott fotók, rajzok alkotnak sajátos kollázst. A füzetek felbukkannak a [Dialogue] című filmben is, így tudjuk meg, hogy a rendező 26 naplóban írta le mindazt, amit a világban látott, hallott és furcsának talált. Az ismétlődést az ABC tagolja. A [The Alphabet] egy érdekes kombináció, egyfajta analógia alakul ki a szeriális elektronikus zenét játszó együttes, az utcák, az utcákon haladó emberek, az állandóan felbukkanó füzetek pörgő lapjai között, mialatt egy női narrátor (kissé Chris Marker-szerű, bár sokkal kevésbé eredeti, sőt, olykor elcsépelt) megjegyzéseivel némi megfejtést nyújt képei számára. A városról mint nyelvről, olvashatóságáról beszél, az utcák végtelenségéről, mely összeütközik az emberek végességével, a térbe helyzett történetről, melynek cselekménye aszerint alakul, merre fordulunk. A [The Alphabet] egy értelmező bevezető, talán ezért is működik kevésbé. A zene, a próbák jelenetei és a városképek önmagukban, narráció nélkül jobban megálltak volna. A Bickles és Dieste azonban tiszta képélmény: kétszer másfél órás fényképtár. Technikájukat tekintve hasonlóak a tavalyi Berlinalén bemutatott, elhagyott helyeket filmező Homo Sapienshez, de amíg Nikolaus Geyrhalter filmje a terek pusztulásáról, az enyészetről beszél, amelyet az ember maga mögött hagy, Emigholz épületeit nem hagyták el, használatban vannak, az idő azonban őket is kikezdte. Ezek a képek nem az elhagyatottságról szólnak, hanem az együtt öregedésről.

2+2=22 [The Alphabet] © Heinz Emigholz Filmproduktion

A Streetscapes [Dialogue], a sorozat legérdekesebb darabja egy végtelennek tűnő párbeszéd. A rendező (John Erdman) egy kanapén fekszik (a kanapé egyébként Dieste egyik épületében van, a [Dialogue] legtöbb helyszíne Uruguayban található), a kérdező, Jonathan Perel argentin filmrendező mellette ül egy széken. Az utalás egyértelmű. Párbeszédük monoton, leplezetlenül megírt és megtanult. Minden részlete megjátszott, a játék pedig szándékosan felfedi magát. A [Dialogue] egy folyamatos beszéd, melyet egy hét napjaira tagoltak. Mindez persze csak konstrukció. Két mondat, két vágás között ugrunk a térben. Gyakran észrevétlenül, hiszen Dieste épületei, a beállítások, a szöveg folyamatossága nem mindig engedi észrevenni a helyszínváltozást. (Az ötlet, amely Pablo Larraín filmjeiben rendre felbukkan, itt sokkal finomabb, kevésbé öncélú.) A film megtekintése során megállapítások születhetnek: észrevesszük a trükköt a vágással, elkezdjük figyelni az apró részleteket, hogy a szereplők még mindig ugyanott vannak-e, még mindig ugyanaz a ruha van-e rajtuk. Játékká válik a filmnézés, miközben egy alkotó életét, gondolatait hallgathatjuk végig. A képekről kialakított megfigyeléseink (a kompozíciókról, a kamera szerepéről, amely olykor, elkalandozva más terekbe, elhagyja hőseinket, az előtér-háttér megfordított viszonyáról) aztán újból és újból szóba kerülnek a szereplők között, beigazolódik: minden szándékos. A film előzetesen megmutatja azt, amit készítője a filmről mint kifejezési formáról gondol, és a kérdésekre válaszolva el is mond. Így válik egy önmagában is érdekes alkotói vallomás izgalmas kalanddá. Hiszen nemcsak ismertet, hanem nézőjét meg is invitálja saját világába, és mielőtt körbevezetné, hagyja, hogy maga fedezze fel azt.

Streetscapes [Dialogue] © Filmgalerie 451

Képek forrása: 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

Borítókép: Bickles [Socialism] © Heinz Emigholz Filmproduktion

Négyzetes kép a leadben: Heinz Emigholz © May Rigler

Kép a főoldalon: 2+2=22 [The Alphabet] © Heinz Emigholz Filmproduktion