Február 9-én a TÁP Színház bemutatta új előadását a MU Színházban, amely megtartja a társulatra jellemző „mélyen a miénk” alkotói koncepciót, de talán a megszokottnál közelebb merészkedik. Családtörténet egy problémás gyerekkel a középpontban, aki hol anyjával, hol apjával, hol pedig Bojával (régi ismerős, majd barátnő, Piti Emőke játssza) marad egyedül, és egyre árnyaltabbá válik karaktere és kapcsolatrendszere. A Tihamér nem tartozik azon nevek közé, melyeket az anyuka három lány- és három fiúgyerekének választott ki. Ráadásul egy gyerekük van, nem hat. Egy fiú, majd az is kiderül, hogy a szülei elvetették az abortusz gondolatát. Ezek szerint tehát felmerült.

Anya és apa maga elé néz, a kisfiukat szólítgatják, hozzá beszélnek, a bekötött szemű gyerek pedig velük szimmetrikusan ül és néz. Érezni az anya dühét fia iránt, az apa közönyét vagy burkolt undorát, a gyerek kitaszítottságát. Már az első percekben közösséggé kovácsolja a társulat a közönséget. Egyrészt a nézők tudják, hogy mire érkeztek (gondolok itt a társulat arculatára), másrészt pedig (és ez is a társulat szellemiségéből következik) annyira hétköznapi, középszerű helyzetekből áll össze az előadás, hogy értjük, tudjuk, ismerjük, amiről szó van. Életszerű, és ez az egyik legnagyobb humorforrása. A másik pedig ennek az ellentettje, a rájátszás: a megszokott kifejezések nem megszokott használata, kiélezése. Az ölében én nem egyszerűen egy vicces előadás, amin jókat lehet nevetni. Oldja a saját maga feszültségeit, kidomborítja a karaktereket, nevetséges, szánalmas, suta, röhejes, ironikus szereplőket vonultat fel, és mindezt tragikus felhanggal teszi.

Tihamér (Jankovics Péter) rossz alvó. Éjszakánként szülei hálószobájába menekül rémálmai elől, és habár anyja (Vasvári Emese) megtiltja neki, hogy éjszaka zavarja őket, Misa, apja (Laboda Kornél) szíve vagy meglágyul, vagy szimplán csak arról van szó, hogy még mindig jobb, ha fia is velük van, minthogy kettesben maradjon anyával. Úgyhogy maguk mellé engedi Tihamért.

A hétköznapi élethelyzetek szellemes színrevitele a rémálmok világával váltakozik, és egyre inkább elhomályosul a kettő közti határvonal. Ugrálunk álom és valóság, gyermek- és felnőttkor, helyzetek, jelenetek, apró történések között. Egy idő után pedig megszokottá válik a sokféle mozgás, ismétlődnek a helyszínek, a cselekvések. Bele-belepillantunk a családi történet egy-egy mozzanatába, majd váltás, új helyzet, új felállás, időbeli ugrás, új helyzetbe és új funkcióba kerülnek a díszletelemek, mindennek megvan a precíz helye (hogyan lesz asztalból autó vagy sálból kerékbilincs).  A gyors jelenetváltás mellett az ismétlés is az előadás meghatározó elemévé válik. Tihamérnak másodjára is végig kell hallgatnia anya panaszkodását a kocsiban, mintha sorozatban újraálmodná ugyanazt, és újrajátsszák a jelenetet háromszor (érkezik Boja, teát kér, nem tudni, miért jött, majd újra kopogás, teát kér, és így tovább), aztán pontról pontra megismétlik Tihamér és Boja „ördögkísértés” jelenetét:

"– A múltkor arra gondoltam, hogy engem nem tudna megkísérteni az ördög, mint Faustot vagy Dantét.

– Mert?

– Mert nem lenne velem alkualapja. Mert tudod: leszarom az életet.

– Na, jó, és ezt figyeld: soha többé fájdalom... VISZONT: valahol valaki a világban meghal.

– Kicsoda?

– Egy ember.

– Honnan tudom, hogy nem én leszek az?

– Te, te, te, mindig csak te. Végül is lehetsz te, de ennek az esélye hatmilliárd az egyhez.

– Ha én mondom meg, hogy ki, akkor oké.

– Ha te mondhatnád meg, belemennél? … Wow! És ki lenne az?

– Anyám.

– Wow!

– Bár ez így nem is fair, mert anyám halála olyasmi, amit kérnék az ördögtől.

– Ez egy nagyon furcsa első randi."

Minden történésben ott rejlik a humor, és Znajkay Zsófia (író és rendező) nem mulasztja el kiaknázni ezeket a lehetőségeket. Pörög az előadás, sodródunk a jelenetek között, a színpad átrendezését is aktívan követjük, és észre sem vesszük, hogy a sok apró képből és ismétlésből lassan összeáll egy komplex nagy történet, egy univerzum.

Tihamér egyke és más, mint a többi gyerek. „Mit sumákolsz, Tihamér?” – szegezi neki a kérdést anyja folyamatosan hibáztatva és fenyegetve őt. Apja fájdalmasan jelentéktelen. Tihamérnak végig kell hallgatnia anyja siránkozásait a kocsiban, amikor végre kettesben vannak. Majd apja tehetetlenségét nézi végig (ugyancsak a kocsiban). Sokat hallgat, bármit végighallgat, nem ellenkezik, és erőtlenül áll ellent anyjának, ha ok nélkül hibáztatja. Tihamér központi szereplő: ő az, akire nem vágytak a szülei, aki megsemmisíti intimitásukat, aki kimondja, amit apja gondol ugyan, de gyávaságból mástól várja a kiejtését, így pedig ő lesz az (anyja szemében), aki tönkreteszi szülei házasságát. Míg gyerekként nyűg szülei szemében, felnőtt korára alkoholista és depressziós anyja forgatja fel fia magánéletét.  De vajon az álmában vagy a valóságban? Boja az egyetlen, akiről tudjuk, hogy szereti Tihamért. A családban pedig egy furcsa, bár szokványos egymásrautaltság és a „mi vagyunk egymásnak” biztonsága és kényszere uralkodik. Az ölében én mindegyik szereplőre igaz, hisz mindenki esetlen, támaszra és odafigyelésre van szüksége.

A „Tihamér lepaktál az ördöggel” újrajátszás előtt a súrlódó kis univerzumok összecsapnak. Tihamér szülinapját ünneplik, amikor felnőttként felülkerekedik anyja sértésein. De vajon az álmában vagy a valóságban? És a neki szánt mérget beleinjekciózza az anyjába. Az előadás tragikomikuma azonban az, hogy kiderül, egyrészt mindez csak az álmában történt, másrészt pedig, hogy rögtön ezután az a jelenet következik, amelyben Tihamér kijelenti Bojának, hogy ha az ördögtől kérhetné valaki halálát, akkor az anyjáét kérné. Fokozatosan halad előre a családtörténet, majd visszaesik, visszavonja magát azáltal, hogy (feltehetőleg) az álmok világában zajlik.

A TÁP ismét a néző ingerküszöbével játszik. Nevettet, majd véresen komolynak tünteti fel magát, és már ettől ironikussá válik. De Az ölében én tragikuma egy pillanatig sem oldódik fel teljesen, inkább csak ingadozik. Ahogyan „az ölében én” összetételben a ki kinek az ölében viszonya meghatároz(hat)atlan, pedig mindenkire igaz, amennyire ezek a kis univerzumok széttartanak, de egymásra utaltak, pont annyira kettős érzéssel üli végig a néző a közel kétórás előadást. A vidámság az arcára fagy, a szomorúság az arcára oldódik.

TÁP Színház: Az ölében én

Jankovics Péter

Vasvári Emese

Piti Emőke

Laboda Kornél

Dramaturg: Faragó Zsuzsa

Látvány: Szakács Ferenc

Zene: Preiszner Miklós

Fény/hang: Bredán Máté

Írta és rendezte: Znajkay Zsófia

Bemutató: 2017. február 9.

MU Színház

Fotók: Andráska Gábor