A vasút sztrájkol, de egy reggeli, utolsó vonatot még elérek Velencébe. A februári eső pár percig nagyobb erővel ütközik az ablaknak, de mire kilépek a Santa Lucia állomásról, már csak szemerkél, épp, hogy nem áztatja szét a térképemet. Nem szállok vaporettóra, és nem is követem az Accadémiához vezető nyilakat az állomástól. Egy egészen közvetlen, rövid utat találtam, a riók mentén. (Velencei nyelvjárásban a rio csatornát, folyót jelent.) Velem együtt egyetemisták és aktatáskás alkalmazottak sietnek a dolgukra. Az építészeti egyetemnél kötök ki, erős a gyanúm, hogy eltévedtem. Természetes érzés ez Velencében, ahogyan az is, hogy ilyenkor nem szabad kétségbe esni. A lagúnák és labirintusok városában minden megoldódik, csak nem kell ragaszkodnunk az eredeti elképzelésünkhöz. Rögtön – mint hamar kiderül – egy építészt szólítok meg, akinek a múzeum mellett van az irodája. Ha úgy tetszik, az egész reggelem egy fűszálon múlt. Talán épp egy olyanon, mint amilyen Tancredi fegyvere is volt az atombomba ellen – ahogyan az a kiállítás címében is elhangzik, az olasz festőtől vett idézetben.

A Peggy Guggenheim Gyűjtemény Velence egyik különleges palotájában, a Palazzo Venier dei Leoni-ban található. Mielőtt utána olvasnánk a hely történetének, olyan érzésünk támad, mintha egy modern, huszadik századi nyaralót látnánk, amit maga Peggy Guggenheim is építtethetett volna. Visszaköszönnek benne a velencei épületek motívumai, még kőoroszlánok is vannak a teraszon. A palota egyes elemei hangulatos kertet vesznek közre, közepén kúttal, hatalmas fákkal, bokrokkal. A csupán egyszintes épületet azonban a Venier család megbízására tervezték a 18. században, és rejtélyes okokból befejezetlen maradt.

Tancredi nem Velencében született, de tizenéves korától itt tanult művészetet, majd Peggy Guggenheim műtermet is biztosított számára a palotában. Az egyik legígéretesebb tehetségnek tartotta, ezért az Egyesült Államokba is eljuttatta festményeit, hogy megalapozza számára a világhírt. Ezek az alkotások kerültek most vissza oda, ahol születtek.

A kiállítás tíz terme az alkotások létrejöttének időrendjét követi, ám Tancredi esetében az időrend tematikai összefüggésket is magával von. Az első terem ceruzarajzaiból és önarcképeiből nyilvánvalóvá válik, hogy a művész e portrékon keresztül kereste saját stílusát, azaz, ez volt számára a kísérleti terep. Főleg meleg színekkel – a Velencére olyannyira jellemző narancsos tiziánvörössel, valamint a kubizmus és Van Gogh hatásával is találkozunk itt.

A második teremtől aztán egyre világosabban bontakozik ki annak a Tancredi-idézetnek a jelentése, mellyel a bejáratnál találkoztunk: „Tutta l’Arte e Fantasia, tutta l’Arte e Natura.” (Az egész Művészet Fantázia, az egész Művészet Természet.) Tancredi nyitott volt a művészeti újdonságok iránt, ám ezeket hamar saját stílusává formálta, a „saját természettel” való kapcsolatát állítva középpontba. Az ötvenes évek Arte autre-jára és Informeljére adott válaszai itt hatalmas energiát sűrítő képekben mutatkoznak meg. Valóban, az előttem elhaladó ötfős csoport leginkább ezt az erőt érzékelheti, amikor folyamatos tetszésének ad hangot. Jóllehet, véleményét részletesen nem indokolja, és nem is tölt túl sok időt az alkotások boncolgatásával. Egyszerűen megcsodálja őket és megállapítja, hogy a világ e képeket nézve „rendben van”.

Tancredi festői stílusának egyedisége igazán a második terem vége felé válik érzékelhetővé, a két utolsó Cím nélkül-t nézve, ahol a pontok és vonalak szisztematikus használata a technikán túllépve a velencei fényeket igyekszik megcsillantani; összhatásában bontakozik ki az az életérzés, amelyet Tancredi "tavaszi ébredésnek" nevezett.

A harmadik terem képeit egyértelműen a Tancredi munkásságát olyannyira meghatározó pontok uralják, melyekben, mint a tér legkisebb definiálható elemében, óriási művészi lehetőségeket látott. A pontok által lehet mélységeiben szervezni a képet, de a pontok emlékeztetnek Velence bizánci mozaikjaira is, mi több, a városban vibráló fényt is vissza lehet adni pontokkal. A főleg alapszínek, és az egyszerű formák (téglalap, kör) uralta alkotások játékosnak tűnnek. Ekkor – az ötvenes évek elején – készültek Tancredi legharmonikusabb festményei.

Mindenkinek biztosan egészen más évszak, hónap, időjárás, növényzet jut eszébe, ha Velencére gondol. Szerencsére bőven van választék. Tancredi egyik utolsó, még „boldog” korszakát a Velencéhez fűződő kapcsolatának elmélyülése jellemzi, és ennek eredményét mintha a negyedik terem „ködben úszó fényei” tükröznék vissza. A városhangulatot összességében megragadni kívánó festmények szinte kirobbannak a vízfelületen visszavert fény intenzitásától, szeretetétől. Érezzük, hogy innen nincs „feljebb”, és előre félünk attól a csalódástól, melyet a további termek okozhatnak.

Valóban, a művész Milánóba költözése után a fekete szín uralmának felerősödése figyelhető meg, a kontúrok és szélek szétfeszítettek. De még ez a nyugtalanító kavalkád is rendbe van szedve, kordában van tartva. A sötétkék és a fekete színek elegáns és egyben elementáris küzdelmet jelképeznek.

Az ötvenes évek végén Tancredi Norvégiába költözik. A zöld szín, és annak különböző árnyalatai ekkor jelennek meg először vásznain. Még Milánóban dolgozott azon a kifejezési formán, mellyel a természeti jelenségeket kívánta megjeleníteni: a négyzetekre felosztott kép mintha egy repülőből megfigyelt tájat adna vissza. A papíron, faroston vagy vásznon a fehér festéknek még mindig –mint Tancredi képeinek túlnyomó többségén – nagy szerepe van: a túlexponáltság hatását kelti. De az is lehet, hogy a festő a vaku, vagy egyfajta alapos megfigyelő, a dolgok lényegére rávilágító szem állandó jelenlétét szeretné mindvégig érzékeltetni.

Az utolsó termek óriási meglepetést nem okoznak. A Hiroshima-sorozatban visszaköszön a névadó koncepció, és ugyanitt egy új, vegyes technika születését figyelhetjük meg. A festék tapintható lesz, mint egy domborzati térkép, a Föld újjá szeretne születni. Végül hatalmas, kedves képek köszönnek el a látogatóktól. A festékfoltokra templomok, virágokat ábrázoló újságkivágások, vagy textilrózsák kerülnek. De Tancredi olykor saját, régebbi képeit is ráragasztja az új vásznakra, továbbálmodja, újraírja őket.

Ezt az állandó mozgásban levést, változást, új irányok keresését, sok esetben játékosságot adja vissza a kiállítás, az életműből valóban fontos, reprezentatív alkotásokat tárva a nagyközönség elé. Látogatásunkkor érdemes a múzeum állandó kiállításának festményeit is (főleg Klee, Mondrian és Pollock alkotásait) összevetni Tancredi képeivel: érdekes párhuzamokat fogunk felfedezni.

La mia arma contro l’atomica e un filo d’ erba. Tancredi. Una retrospettiva. Megtekinthető a velencei Peggy Guggenheim Gyűjteményben 2017. március 13-ig

Fotók: Peggy Guggenheim Gyűjtemény