Budapesti és São Paulo-i találkozásainkból rajzolódik ki előttem mai ünnepeltünk, a Balassi-kardot idén kezébe fogó Nelson Ascher költő arcképe. A múlt ködébe vész első találkozásunk, még a nyolcvanas években. Talán a Margit-szigeti Nagyszállóban találkoztunk először, és meglepődve vettem tudomásul, hogy ezt az első pillanatban sehová nem köthető nevet olyan egykori magyar emigránsok fia viseli, akik még a század első felében vándoroltak ki Brazíliába. Egy másik találkozásunk húsz-huszonöt évvel ezelőtt, az ELTE Portugál tanszékén történt, ahol olyan sebességgel és szakértelemmel kérdezgetett a magyar irodalom akkori állapotáról, szerzőiről, hogy csak kapkodtam a fejem. Harmadszor az ezredforduló évében találkoztunk, immár szűkebb pátriájában, szülővárosában, São Pauloban, ahol a konkrét költészet fejedelménél, Haroldo de Camposnál tett találkozásunk után hosszan sétáltunk és beszélgettünk a brazil nagyváros egyik csendes temetőjét is meglátogatva…

A korán megjelenő írói öntudatot megtapasztaló, 1958-ban született Nelson Ascher – 10-12 évesen már tudta, hogy író, 14-15 éves kamaszként pedig, hogy költő lesz – útja elég kacskaringósan vezetett az irodalomig. Először orvosnak készült, és egy évet el is végzett az orvosi karon, majd hirtelen váltással adminisztrációt tanult az egykori brazil elnökről elnevezett Getúlio Vargas Alapítványban, hogy azután kommunikációra és szemiotikára specializálódjon, majd végül eljusson az újságíráshoz és a szerkesztéshez, amelyet máig is gyakorol választott mestersége, a költészet és a műfordítás mellett. 

Első irodalmi tanulmánya még medikus korában jelent meg, az orvosi kar újságjában, Jorge Luis Borgesről. Talán az anglofil argentin író hatása volt, hogy nyelvi és költészeti érdeklődésében az angol és a szigetországi költők máig fontos szerepet játszanak, és a költészet meghaladhatatlan csúcsait jelentik számára. 

Első verseskötete 1983-ban lát napvilágot, és ezt még három követi, amelyek 1993-ban, 1996-ban és 2005-ben jelennek meg. De a lassan érlelődő és hosszan kimunkált saját versek írása mellett, amelyben olyan példaképei voltak, mint a portugál Fernando Pessoa vagy az angol T. S. Eliot, legalább olyan fontos műfordítói tevékenysége is. Még valamikor kamaszkorában fordította portugálra az első verseket, amelyeket rögtön el is küldött az ugyancsak magyar származású Rónai Pálnak, aki évtizedeken keresztül küzdött a műfordítás művészi rangra való emeléséért Brazíliában. Nelson Aschert nem kedvetlenítette el az első fordításaira kapott kendőzetlen bírálat, vasszorgalommal tovább dolgozott míg el nem érte a Rónai által megkövetelt színvonalat és az öreg irodalmi fejedelem megtisztelő barátságát. 

A laudáció íratlan szabályait áthágva, először így akartam kezdeni: Mi visz rá egy költőt, hogy Brazíliában magyar verseket fordítson? Nelson Ascher nagyon szépen vall erről egy 2010-es, a São Paulo-i Egyetem folyóiratában megjelent interjúban: bár brazil földön született, az egykori hazához, nyelvhez való kötődés elvitte őt Petőfihez, majd Radnótihoz, József Attilához, Ady Endréhez és a többi magyar költőhöz, akiknek a portugálra fordított verseiből állította a Canção antes da Ceifa (’Dal aratás előtt’) című, 1990-ben napvilágot látott fordításkötetét, amely alcíme szerint XX. századi magyar költők verseit tartalmazza. De szerepeltek Kosztolányi, Ady, József Attila, Csoóri Sándor, Juhász Gyula és Weöres Sándor fordításai a Rózsa Zoltán által összeállított, és a lisszaboni Moraes, illetve második kiadásában a Limiar kiadó által gondozott  Poetas Húngaros című antológiában (1991), amely fél évezred magyar költészetéből válogatott, és fordított magyar népdalokat, amelyeket a Poesia Alheia című 1998-as kötetben adott közre. Így jutott, így juthatott el Balassi Bálintig: a költő egyik versének remekbe szabott fordítását ma itt is hallhatjuk.

Itt be fejezném, mert bár még szólhatnék Nelson Ascher újságírói, irodalomkritikusi és szervezői, egyetemi oktatói munkásságáról, amelyek mind hozzájárulnak a róla alkotott kép teljességéhez, de a mai nap a XVI. századi magyar költőé és fordításaié.