PRAE.HU: A regényeid után elolvastam a 2011-es Szülsz című verseskötetedet. Megrendülten tapasztaltam, hogy a versekben tárgyalt témák zöme visszaköszön a második regényedben, a Megint hazavárunkban. Először akár erről is beszélhetünk, hogy mennyire tipikus olvasási irány ez: ha az ember jelentkezik egy-két prózai kötettel, akkor az olvasók hajlamosabbak elővenni a verseit.

Hadd kérdezzek vissza: minek szólt a megrendülésed?

PRAE.HU: Annak, hogy te már egyszer a lelkedet beleraktad egy verseskötetbe, a fontos témáidat elkezdted feldolgozni – a regényekhez képest visszhangtalanul.

Ja, értem! A visszhangtalanság valóban nem egy jó dolog, de bele lehet szokni. Egy költő kell, hogy tudjon visszhangtalanul írni. Prózaírónál ez nem annyira nyilvánvaló. Gondolj Bulgakovra: amikor ő megírta a Mester és Margaritát, már valaki volt, tudta, hogy ki fog nyílni valamikor az a fiók. De névtelen prózaíróként azért nem írsz az asztalfióknak.

PRAE.HU: Vers esetén bele lehet törődni, hogy a kötet egy párszázas példányszámban megjelenik, néhányan elolvassák, és annyi?

Párszázas példányszámban megjelenik, de abból 250 nyilvánvalóan a kiadó raktárában marad. Egy-két barátod elolvassa. Érzelmileg nehéz beletörődni, de azért az eszeddel tudod, hogy ez így van. Közben meg a világ legfontosabb dolga a költészet. De nem lennék őszinte, ha nem tenném hozzá, hogy akartam nagyobb olvasóközönséget, de azt is legalább ennyire akartam, hogy egy csomó mindent, ami a versbe nem fér bele, egy nagyobb térben is elmondhassam. Tehát íróilag tágasabban és részletesebben kifejtve. A regényben az a jó, hogy aprólékos lehetsz, kibonthatod a dolgokat. A vers az egy atomvillanás, abban minden benne kell, hogy legyen. Ez a kétfajta ihletés mindig is párhuzamosan volt bennem. Már gimnazistaként is megvolt: a diákírók sárvári találkozójára verset és novellát is küldtem. De prózát éretlen fejjel nem érdemes írni, a nagy lélegzetű prózához meg kell érni.

PRAE.HU: Ezek szerint e kettős látás- vagy alkotási mód mindig jellemző volt rád. Mégis: a versek után, amik a te szavaddal élve „atomvillanások”, ilyen nagy szerkezetben gondolkodni mennyire kívánt más gondolkodásmódot? Vagy akár egy kötetkompozíció végiggondolásához képest?

A kötetkompozíció utólagos. Verseskötetet még nem írtam egyben, bár a Szülsz, az egy hosszú ihlet végigírása. Kimentünk Norvégiába, volt asztalfiókban egy elrontott regényem, és úgy tűnt, nem lesz prózaírásra lehetőségem: otthon voltam gyeden a második gyerekkel. Akkor furcsa módon folyamatos ihletben voltam. De mindig bennem volt, hogy egy nagy prózát kellene írni. Rájöttem, hogy akkor tudok a legjobban írni, amikor semmi időm nincs rá, és akkor észrevettem egy rést hajnalban: elkezdtem írni a Boldog Északot. Visszakanyarodva, hogy hogy írod szerkezetbe a regényt… Na, ezt nem tudom. Van egy ritmusa, és ezt próbálod érezni. Meg a motívumokat. Tudod, hogy ezt vissza kell hozni, akkor azt ott elöl át kell írni… Vacakolsz ezekkel a dolgokkal.

PRAE.HU: Tehát ez jócskán alakul írás közben? 

Igen. De hogy egységes legyen a regény, jó egy lendületből megírni. A Megint hazavárunkat egységesebbnek érzem azért, mert azt egy lendületből írtam meg, míg a Boldog Északnak az elejével nagyon sokat vacakoltam, egy csomó mindent nem tudtam, ami aztán utólag lett. Ilyen szempontból jobban kész volt a Megint hazavárunk bennem, és tudtam is, hogy mi lesz a ritmusa, hova fut ki, láttam az állomásokat. A harmadik regénynek addig nem is akarok nekiállni, amíg az egész nincsen kész bennem. Most a szereplők megvannak, megvan, hogy mit csinálnak, de egy-két dolog még hiányzik. Még nem fekszem igazán neki az írásának.

PRAE.HU: A Megint hazavárunkban megismert család sorsa folytatódik a következő regényben?

Igen, de erősebben fikció. Egy nagy barátság regénye lesz, meg egy örökbefogadásé és ezé a családé. Néha azt gondolom, hogy az Isten könyvtárában ez a regény már megvan, csak üresek a lapjai. Az embernek az a dolga, hogy leemelje a polcról, és ezeket a láthatatlan tintával írt betűket kiszínezze. Jó lenne oda eljutni, hogy csak úgy kiszínezd, tudod? Meg hogy magadban tisztázd, hogy miről fog szólni. Az nagyon fontos. 

PRAE.HU: Az írónak el kell döntenie, hogy mit is akar. 

Még hogyha egy csomó minden tudat alatt marad is. Mert nem vagyok a Jóisten. Rengeteg mindent végig tudtam gondolni, végig is kell, de például, amit Radnóti Sándor írt az ÉS-ben, hogy a szégyen és a bűn Kun Árpád nagy témája, az igazából nem tudatosult. Meg hogy a Boldog Észak a boldogságról szól. Ilyen nyilvánvaló dolgok nem tudatosultak, de azért vezették a tollamat.

PRAE.HU: Talán nem is baj, hogy nem tudatosul. Akkor valami direkt dolog lenne belőle, egy példabeszéd.

Azt már megtanultam, hogy ne prédikálj, hanem érzékeltess. Ne az eszével beszélj az olvasónak, hanem az érzékeire hass. A Megint hazavárunkban egyetlen példabeszéd van, az a Magyarországról szóló rész, de azt gondoltam, belefér. Viccesen van előadva. 

PRAE.HU: Azt mondtad a rólad szóló portréfilmben, hogy túl sok élményedet adtad kölcsön a Boldog Észak főhősének, és ezt megelégelted. A második regényed főhősét Kun Árpádnak hívják, és így használsz egyes szám első személyt: azért ez egy nagy vállalás. 

Szerettem volna valami direktebb könyvet írni. A Megint hazavárunk direktebb lett, és nagyon vigyáztam, hogy mindenkinek meglegyen az igaza, attól függetlenül, hogy a főszereplőt Kun Árpádnak hívják. Az lett a vége, hogy mindenkivel igazságos voltam, vele viszont igazságtalan lettem. A dramaturgia kedvéért rosszabb lett a Kun Árpád, mint szerettem volna. 

PRAE.HU: Én arra gyanakodtam, hogy egy ilyen szövegnél óhatatlanul van az emberben egy késztetés, hogy felmentse magát, magyarázkodjon, a saját szemszögéből tegye az események láncolatát érthetővé, és hogy ezt elkerüld, átestél a ló túloldalára.

Eleve nem akartam közösséget vállalni ezzel a regénybeli Kun Árpáddal. Alapélményem, hogy megtagadtam apámat, anyámat, ebben jó vagyok. Önmagam megtagadásában is jó vagyok – és picit túl jól ment…

PRAE.HU: Helyenként ez a könyvbéli Kun Árpád nekem már nem is volt szimpatikus. 

Nem te voltál az egyedüli, ezt mástól is megkaptam: ez nem egy szerethető figura, míg Aimé Billion az. Egy nem túl szimpatikus alakot sikerült megalkotnom, plusz még oda is adtam ennek a nem túl szimpatikus alaknak a nevemet. Ez azért zavar. Egyébként sok minden nagyon zavart, amihez hozzá kellett szokni. De azért túltettem magam rajta. Alapvetően az az érzés van bennem, hogy emberek vagyunk: hogyha nekem ezek a kényszerképzeleteim, szorongásaim voltak, neked lehet, hogy más volt. Azt majd te elintézed magaddal. 

PRAE.HU: Azt mondta nekem egy olvasó, hogy azért szerette nagyon a Megint hazavárunkot, mert azt üzente neki, hogy a szülők hibái elkerülhetők, nem muszáj azokat megismételni, és számára ez felszabadító élmény volt. Nekem más élményem volt a könyvvel kapcsolatban: nem mondom, hogy épp az ellenkezője, de a gyerekverős jelenet és annak a megismétlődése engem felkavart. Te hogy látod: ez a batyu lerakható, vagy viszi tovább az ember?

Itt igazságtalan voltam a Kun Árpádhoz, mert ilyen sosem történt. Nagyon fontos a regény elején a főhősnek az az élménye, hogy iszonyúan nyomasztja, hogy olyan lesz, mint a szülei. Letaglózó, hogy teljesen különbözőnek érzi magát tőlük, mégis az ő sorsuk vár rá. A megtagadással azt mondja: felszabadulok, de akkor kikerül a nagy, légüres térbe, és az megint ugyanolyan szorongató.  Amikor a gyerekek megszületnek, azt hiszi, az tényleg tiszta lap, semmiből teremthet világot, de ez hübrisz. Nem a semmiből teremtesz, túl kell lépned valamin. Akkor megpróbál túllépni, de elkövet hibákat, alapvetően mégis fejlődés van benne. Ezt akartam ábrázolni, hogy tagadás van, túllépésnek a látszata, aztán bukás, aztán mégis túllépés. Nagyjából ez van a regényben. A hétköznapokban meg hol jobban, hol rosszabbul próbálkozunk. És néha elveszítjük a fejünket. Az a kérdés, hogy milyen szinten. Esendőek vagyunk, de megpróbálunk felállni, ha elestünk. 

PRAE.HU: Az elutazásuk előtt áll a főhős az erkélyen, a baráti társaság odabent, és azt mondja neki egy barát, hogy hihetetlen, hogy ő, az „egyszerű szülők gyereke”, mégis hova jutott. Akkor azt gondolja magában, hogy hát azok az egyszerű szülők nem is voltak olyan egyszerűek, ha tudná, hogy mennyire nem… Én úgy éreztem, hogy ennek a belátásával, ennek a kimondásával minden, amit odáig a szülőkről és az ő gyarlóságaikról olvastunk, valahogy megbocsáttatik, felülíródik. 

Igen, abszolút. Nagyon fontosnak tartottam, hogy azok az egyszerű emberek mennyire nem egyszerűek. Van egy nagy kedvencem, Camus-től Az első ember: egy befejezetlen önéletrajzi regény. Az arról szól, hogy Algírban egy nagyon szegény családban nevelkedik, az anyja süket, a nagybátyja fogyatékos, és az apja rögtön az első verduni bevetésnél hősi halált hal, amikor ő egészen kicsi. Aztán valahogy felfigyel rá a tanítója, adnak neki egy ösztöndíjat és Párizsba megy tanulni. Jean-Paul Sartre tett is rá megjegyzéseket, hogy ez a kis kulturálatlan, nem tudom, honnét jövő… Pedig Camus szerintem nagyobb író. Rejtélyes folyamat, hogy mit hozol a jellemedben, hogy mit látsz a környezetedben…. Mi volt a kérdés?

Hogy meg kell bocsátani a szülőknek…

Megbocsátani, meg egyáltalán, még több: megköszönni. Hogy mennyi mindent adtak. 

 

Fotók: Szilágyi Lenke (Magvető)