Viszonylag gyakran járok Pécsen, hiszen órákat szoktam ott tartani, de arra ritkán nyílik alkalmam, hogy koncerteket látogassak a Kodály Központban. Ezúttal kifejezetten megkértek rá, s mivel a PFZ (és a város) rajongója vagyok, örömmel tettem eleget a kérésnek. Az Ihlető természet koncertet Kocsis Zoltán emlékének ajánlották, feladatom pedig az volt, hogy beszámoljak az eseményekről.

Minthogy az előadást eredetileg Kocsis vezényelte volna (talán a zongoraszólót is ő adta volna elő?), a darabokat ő állította össze s a halottakról jót vagy semmit sem illik mondani, a műsorról  - a lehetőségekhez képest - egy szót sem szólok.

Ahogy látom, szépen gyülekeznek az emberek a koncert előtt, itt-ott összetorlódnak, s az utolsó pillanatokban már kissé idegeskedek, amikor még mindig a ruhatárnál állok sorban (s csak szomorúan jegyzem meg, hogy a harmadik sorban, mivel az elsőt én láttam értelmetlennek, a másodikban pedig pont akkor döntött úgy a ruhatáros, hogy nem folytatja a munkát, amikor én, az utolsó ember kerültem volna sorra - három vagy négy ruhatáros, többszáz emberre).

Persze nehéz egy koncertről elkésni, így még időben huppanok le a székre, s ahogy a fejemet forgatom a hodály nagy teremben, meglepődve látom, hogy a kinti tolongás ellenére bent még bőven maradt hely. (A sok ismerős arc ellenére úgy tűnik, hogy valamivel többen járnak PFZ koncertre a Müpában, mint otthon, a Kodály Központban.)

Befelé jövet még el is dicsekedtem, hogy már jártam itt és emlékszem, hogy milyen jó a helyiség akusztikája. Ehhez képest, ahogy elkezdődik a műsor, csak eszembe villan a fúvós, aki a sok évvel ezelőtti koncerten hosszan kitartott egy hangot, ami - bár lehet, hogy a kottában benne volt, de - nem nagyon illett a zenébe.  Mintha az együttes nem mozogna otthonosan a saját koncerttermében, a fúvósoknak erősen vissza kell fogniuk magukat, nehogy elnyomják a többi hangszert és bizony percekig eltart most, amíg beáll a hangszerek egyensúlya.

De nem akarok előresietni, hiszen először Juhász Előd jelent meg a színpadon, aki Kocsisról és kettejük kapcsolatáról beszélt - némiképpen anekdotázva - valamint felkonferálta a koncertet. Tulajdonképpen azért adtam írásomnak az emlékezés alakzatai címet, mivel ez a bevezetés minden volt, csak nem gyászos. 

Az előtérben könyvet árulnak, amit a szünetben és a műsor után is lehet dedikáltatni. Juhász Előd a könyv szerzőjeként elsősorban az írás keletkezési körülményeiről beszélt meglehetősen élményszerűen, majd szólt néhány szót a felcsendülő Saint-Saëns-művekről.

Az első, a Phaéton meglehetősen rövid, nos nagyjából ez volt az az időtartam, ami alatt beállt a - fent említett - hangszerek egyensúlya. És minden lelkesedésem ellenére arra is elég volt, hogy rájöjjek, a zeneszerző darabjai ugyan színesek és (a következő zongoraszólóban) technikailag kihívást jelentenek, zeneileg nem sok izgalmat találok bennük.

Ha jól emlékszem, a két darab között beszélt Juhász Előd Esterházy és Kocsis kapcsolatáról, valamint a következő, “Egyiptomi” zongoraverseny keletkezési körülményeit is felvázolta. (Csak azt nem említette meg érthető módon, hogy ebben a korban a művészek nem törekedtek a “hitelességre”, egy-egy egzotikus ország felidézésére bőven elegendő volt egy “kínainak” vagy “egyiptominak” vélt motívum - mégha ezt a dallamot Egyiptomban is hallotta Saint-Saëns, csöppet sem zavarta, hogy európai gondolkodással és hangszerekkel harmonizálja.)

És itt van az az újabb pont, ahol meglehetősen zavarban vagyok. Tudniillik a zongoristát, Balog Józsefet - be kell, hogy valljam - eddig még nem hallottam. Ami még nem lenne baj (legfeljebb nekem), illetve nem feltétlenül, de ha hozzáveszem, hogy legutoljára Gavrilovot hallottam az együttessel játszani, akkor talán érezhető a dilemmám.

Szóval legyünk korrektek és mondjuk azt, hogy Balog József jól játszott és kiváló zongorista - s ez meg is felel a valóságnak. Azonban, ki tudja miért - talán a terem akusztikája különbözne ilyen drasztikusan vagy a zongora? - a hangszer meglehetősen szürkén szól, a technikai bravúrok ugyan pontosak és a helyükön vannak, de csak nem érződik, hogy miért volt egyáltalán szükség rájuk. Összegzésként, és lehetőleg mindent a zeneszerzőre fogva:  érdekes “kis színes”, ám semmi mély, semmi zeneileg izgalmas nem volt ebben a darabban.

Ezután volt a szünet, a két picinyke darab után, és meglehetősen nagy szükségem volt rá. Tudniillik a második darab végére már leküzdhetetlenül bóbiskolt le a fejem, a padlózat felé. Szükségem volt egy kis friss levegőre.

Újra Juhász Előd beszél a színpadon, szórakoztatja a közönséget és könyvvásárlásra buzdít. Azt is megemlíti, hogy a következő, VI. szimfónia Beethoven ritkábban játszott művei közé tartozik, amiben teljesen igaza van, ha a Hodfény szonátával és a Für Elise-zel, vagy az Egmont nyitánnyal és az V. meg a IX.-el vetjük össze (ám igazságtalanság mondjuk Luciano Berio, Busoni vagy akár csak Messiaen műveivel szemben). 

Mert nem tartozik a mester legjobb művei közé. És azt is kétlem, hogy olyan ritkaság volna a programzenei tartalma (“Pastorale”). Mindenesetre kíváncsian várom, hogy ebből a jól ismert darabból mit tud kihozni a PFZ és Bogányi Tibor karmester. S amit látok-hallok, az felemás.

Bevallom, először azon tanakodtam, hogy az együttes és a dirigens nincs szinkronban. Aztán rájöttem, hogy nem, mégsem, hiszen nemcsak a hangszerek aránya, hanem az összhang is megteremtődött a zenészek között. Értelmezés volt. A darabot, teljesen jogosan, értelmezték. (Ahogyan azt el is várom egy általam ilyen nagyra becsült zenekartól.) Értelmezték a művet, s ezáltal valami új jött létre. (Az pedig már az én személyes bajom, hogy nem éreztem különösebben meggyőzőnek ezt az értelmezést.)

Szóval a koncert végére meglehetősen felemás érzésem volt, hiszen kaptam is, meg nem is kaptam valamit. Kezdve az elkerülhetetlennel: hibátlan koncert volt, s mivel a műsor összeállítója maga Kocsis Zoltán, a reá való emlékezésből is jutott, bőven. (Az már más kérdés, hogy zeneileg nem lettem sokkal gazdagabb.)

Ami különösen elgondolkodtat, az a kétféle visszaemlékezés különbözősége: közvetlenül az események után, majd néhány hónap elteltével. A megdöbbentő élmény sokkja és a holtakra való emlékezés különbözősége - vagy, azt mondanám a gyászmunka eredménye.

És néhány utolsó szó, nekrológ gyanánt. Nem véletlen, hogy Juhász Előd Esterházy Pétert említette, ahogy talán az sem “véletlen”, hogy e két nagyság nagyjából egyidőben, legalábbis egy éven belül távozott a soraink közül.

Azt gondolom, hogy a rendszerváltásnak rendkívül sok áldozata volt - talán jóval több, mint amennyi szükséges lett volna. Számolatlanul hullottak a szürke fejek a porba, hogy már csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor a nagyságokra kerül a sor.

Mert bármilyen meglepő is, de úgy vélem, hogy ők voltak az “átmeneti időszak” legnagyobb vesztesei: akik személyesen is rengeteget tettek azért, hogy a rendszerváltozás beinduljon. Akik egyengették az  új művészet, az új gondolkodás útját. Rendkívül jellemzőnek érzem ezen belül Kocsis történetét, amit csak közvetett forrásból ismerek, ezért némi fenntartással írom azt, amit írok. Tudniillik - forrásom szerint - ő aláírta a demokratikus chartát, aztán Kádár János személyesen hívatta magához és felvázolta neki, hogy milyen módon lehet tönkretenni egy nagy művész pályáját - szóval az aláírása nem szerepelt a végső dokumentumon.

Maradt egy rendfkívül jó, világszerte ismert zongoristánk, s ahogy az évek múltak, egy nagy lelkesedéssel és energiával megáldott zeneigazgatónk és dirigensünk, aki személyes feladatának érezte a magyar zene ápolását. Majd némi megkeseredettség után szembesülnie kellett azzal, hogy már nem csak szakmai harcot kell vívnia a kortársaival, hanem élet-halál harcot is a világhírű zenekar fennmaradásáért - a stadionok hazájában.

Lezárásként, hogy senki ne érezze szentségtörésnek amit írtam, megemlítem, hogy édesapám néhány éve halt meg, s a szokásos gyász mellett azt éreztem, hogy a halálnak értelme van és boldog lennék, ha ennyire időben és értelmesen halhatnék meg. Abban a hitben, hogy van jövő (és az a megfelelő kezekben van). Mert mi itt maradtunk, és reánk vár a gyászmunka. Hogy a kezdeti megdöbbenéstől eljussunk a mindennapokat éltető elhatározáshoz, miszerint az élet megy tovább, és rajtunk múlik az, hogy mit hoz a jövő.

Kocsis Zotán szelleme, azt gondolom, jelen volt ezen a megemlékezésen. Egy kicsit komolyabban kellett volna venni a szavait is, ahogy Juhász Előd felidézte, amikor Kocsis olykor szinte erőszakos zenész-ösztönzéseinek értelméről beszélt: “ezt kell tennem, mert addig, amig nem csinálja meg, nem megyünk tovább”.

Ihlető természet - Kocsis Zoltán emlékének ajánlva

2017. február 4. Kodály Központ, Pécs

A műsoron:

Camille Saint-Saëns: Phaéton

Camille Saint-Saëns: V. (“Egyiptomi”) zongoraverseny

Ludwig van Beethoven: VI. (“Pastorale”) szimfónia

közreműködik:

Balog József - zongora

Vezényel:

Bogányi Tibor

Camille Saint-Saëns: Phaéton

Camille Saint-Saëns (1835-1924) 1823-ban keletkezett szimfonikus költeménye a görög mitológia egyik tragikus sorsú szereplőjének történetére épül. Héliosz fia, Phaéton az atyai tiltás ellenére elköti a Nap szekerét, ám útja végzetesnek bizonyul, mert a lovak letérnek az idő és tér jól megalkotott pályáiról és a Föld felé veszik az irányt, amely a forróságtól jóvátehetetlen károkat szenved. A ballépéssel Phaéton Zeusz haragját is kiváltja, aki villámokat szór az általa vezetett szekérre, és így a fiú halálos balesetet szenved. Mint a programzenei művek esetében oly sokszor megfigyelhető, a zeneszerző ezúttal sem csak a “cselekmény” részleteire koncentrál, hanem a főhős lelkében, jellemében lejátszódó változásokról is igyekszik a zene eszközeivel képet adni. Ez e műben leginkább a lovak dobogását idéző ritmikus motívumok útán belépő nyitótéma transzformációjában érhető tetten. Érdemes megfigyelni, hogy a téma a rövid darab elején még bátorságot és optimizmust tükröz, ám a tragikus fordulat beálltát követő visszatérésekor, a mű végén gyámoltalanná, erőtlenné, lemondóvá válik.

Camille Saint-Saëns: V. (“Egyiptomi”) zongoraverseny

A 19.20. század fordulóján a francia művészek feltűnően intenzív érdekődést tanúsítottak az egzotikus tájak és kultúrák iránt. Saint-Saëns életműve ebből a szempontból is tükrözi annak a kornak a szellemét, amelyben alkotott. Művei között bővel találunk egzotikus tájakon játszódó, azokat megéneklő kompozíciókat. Ide tartozik például az 1881-ben elkészült Suite algérienne, az 1891-ben zongorára és zenekarra komponált Africa, vagy éppen a most felcsendülő V. F-dúr (“Egyiptomi”) zongoraverseny is. Ezekre a művekre általánosan jellemző, hogy sokat mozognak moll hangnemben, hangsorukban megjelenik az emelt hatodik és hetedik fok, illetve gyakoriak bennük a repetált, ostinato-szerű ritmusképletek.

Az 1896-ban befejezett V. zongoraverseny alcíme (“Egyiptomi”) nem a zeneszerzőtől származik ugyan, mégsem teljesen indokolatlan. Egyrészt zenei anyagában megjelennek azok az elemek, amelyek az egzotikus témákhoz kapcsolódnak Saint-Saëns művészetében. Másrészt a szerző éppen Luxorban tartózkodott a komponálás idején. A háromtételes versenymű első tétele (Allegro animato) első pillantásra szonátaformának tűnik, csak közelebbről megvizsgálva körvonalazódik szabadabb szerkesztésmódja. A fantáziaszerű második tétel (Andante) áttetsző hangszínei bizonyos értelmezések szerint a zeneszerző optimizmusát fejezik ki. A zárótételben (Molto allegro) táncos ritmusok, ragtime-ot idéző formulák tűnnek fel, Saint-Saëns megjegyzése szerint az örömteli hangvételt egy hajóút emlékei inspirálták.

Ludwig van Beethoven: VI. (“Pastorale”) szimfónia

Tudvalevő, hogy a bécsi klasszika triászának legfiatalabb tagja, Ludwig van Beethoven (1770-1827) művészete milyen mértékben játszott meghatározó szerepet a zenei műfajok 19. századi átalakulásában. Szimfóniái a műfaj csúcsteljesítményei, az utókor számára egyaránt jelentettek kiindulási és viszonyítási pontot.

Az 1808 nyarán, Heiligenstadtban befejezett VI: F-dúr (“Pastorale”) szimfónia pedig közvetett módon a programzene megszületéséhez if hozzájárult, hiszen modellként szolgált az e tekintetben úttörő Fantasztikus szimfóniához, amelyet Hector Berlioz vetett papírra mintegy két évtizeddel később.

A Pastorale ősbemutatója 1808 decemberében ugyanazon a hosszú koncerten hangzott el, mint a vele egyidőben készült, de gyökeresen más hatástörténettel bíró V. c-moll (“Sors”) szimfónia.

A Pastorale szimfónia tételszerkezete eltér a hagyományostól: a négytételes szimfóniaformát Beethoven öttételesre bővíti. A nyitótételében a falura érkezés vidám hangulatát ábrázolja a zeneszerző. A második, lassú tétel alcíme Jelenet a pataknál, melynek befejező részében madárhangok is megjelennek. Ezt követi a falusi mulatságot bemutató scherzo, mely formáját tekintve ismét újítást hoz: a trió szakasz kétszer jelenik meg, a scherzo főrész harmadik megjelenése pedig rövidített. Ez az újítás is követőkre talált: feltehetően ez a tételszerkezet lehetett a mintája Anton Bruckner szimfonikus scherzo-tételeinek. A negyedik tételben a mulatságot vihar szakítja meg, majd a zárótételben az ismét kivilágosodó zenei anyag hálaénekszerűen kerekíti le a kompozíciót. Jóllehet egészen alapos leírásokat találunk a tételek történéseivel kapcsolatban, Beethoven zenééje mégsem puszta illusztráció, nrm szó szerinti ábrázolás, hanem inkább a szavakkal körülírt téma által keltett érzések zenébe foglalása. (A műsorismertetőt Ignácz Ádám írta - a szerk.)

Balog József a fiatal zongorista generáció egyik legtehetségesebb tagja. Zenész családból származik, zenei tanulmányait négyévesen, magántanárnál kezdte. Később a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanult. Tanárai László Éva, Schweitzer Katalin, Krause Annamária és Jandó Jenő voltak. Diplomáit kitűnő minősítéssel szerezte. Tanulmányait követően 8 évig volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára a zongora, valamint az ének tanszéken. Tanulmányai során több hazai és nemzetközi versenyen nyert díjakat. Kiemelkedik a Chopin verseny I. díja (1999), a Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny I. díja (2000), az Alekszander Tansman Nemzetközi Zenei Verseny Nagydíja és különdíja (2002), a Nemzetközi Brahms Zenei Verseny II. díja (2004). A világ 3 kontinensének több mint húsz országában koncertezett már kamarazenészként és szólistanként egyaránt. Fiatal kora ellenére óriási repertoárt tudhat magáénak, a standard zongorista repertoár mellett szívesen játszik kamarazenét, ritkán játszott szerzőket, jazzt és saját átiratokat. Első, Hungaricum című lemeze egyedüli CD-ként 2005-ben elnyerte a Nemzetközi Liszt Ferenc Hanglemezverseny Nagydíját. Balog József 2005-ben megkapta a Magyar Kulturális Minisztériumtól a Fischer Annie ösztöndíjat.

Bogányi Tibor 2016/2017-től a hatodik évadát tölti a Pannon Filharmonikusok vezető karmestereként. Nemzetközi hírnevét a Turkui Szimfonikus Zenekar vezető dirigenseként alapozta meg. Tanulmányait a finn Sibelius Akadémián folytatta Jorma Panula éls Leif Segerstam professzoroknál, stílusát Sir Colin Davisnél és Jurij Simonovnál csiszolta készre. A világ számos zenekarát dirigálta már, és a nemzetközi zenei élet elitjének szólistáival dolgozott együtt. Hat éven át a finn Lappeenrantai Szimfonikusok vezető karmestereként dolgozott. Művészi kifejezésmódját a virtuozitás jellemzi, interpretációi sokszínűek. Repertoárja rendkívül kiterjedt, otthonosan mozog mind a klasszikus szimfonikus darabok, mind az opera világában, valamint az oratóriumok, a kórusművek és a balett műfajában is. Változatos operainterpretációinak sora tudatos építkezés eredménye, a Magyar Állami Operaházban 2014-ben debütált. Mint gordonkaművész itthon és külföldön is rendszeresen koncertezik. A finn kultúra közvetítésére irányuló művészeti tevékenysége elismeréseként 2015  decemberében a finn állam a Finn Oroszlán Lovagrend I. osztályú érdemrendjével tüntette ki.

A fotók a Pannon Filharmonikusok koncertfotói, amik az eseményen készültek (a szerk.)