zene
Ha jól megszámítom, alig három órája érkeztem haza a mulatságból, a hangtérképek nem eresztettek. Így is büszke voltam magamra, hogy még alig pirkadt, amikor sikerült elszabadulnom a fogva tartó zenétől. Zenéből, nem lehet ablativus, benne vagyunk nyakig. Olyan volt ez az éjszaka, mint valami spontán zenésfilm-révület, mintha hol egy vidám Tony Gatlif, hol egy erős ereszdeleahajamat Kusturica film szereplői lennénk mindannyian, attól függően, hogy a Babel Camp melyik részére vándoroltunk-sodródtunk éppen, és mely zenei stílushoz csatlakoztunk örömünkkel. Sosem volt még részem hasonlóban, hatalmas energiákat szabadít fel ez a fajta direkt zenebefogadás, amit nem gátol semmiféle pódium, ahol nincsen kijelölt hierarchia – alig várom a folytatását, új érzésekre nyit, olyan a hatása, mint valami titkos áfiumé.
A legmeghatározóbb zenei élmény számomra az ad hoc rezesbanda játéka volt tegnap: ott visszhangzott mintha az egész oszmán történelem az egymáshoz lazán csatlakozó fúvósok játékában, holott dzsesszé jamelték, egy igen dinamikus belga nő, a baritonszaxofonos Véronique Delmelle köré csoportosulva, és Stelios Togias, a görög is megadta a módját a nagydobbal, a dhollal (aminek ő a török nevét használja, a davult), a marokkóiak pedig inventív módon az üst fedelét verték, amiben a gulyás főtt. Monumentalitásában ez volt számomra az elmúlt éjszaka kedvenc része, hangorgiává sodródott a játék, és mi egyre emelkedtünk vele; persze a kifejezetten balkáni muzsikák is jól estek a szívemnek, a kolók és vaskos csocsekek, különösen, hogy azok szövegét kívülről fújom javarészt, így aztán jól át tudott járni az adrenalin; valamint a lecsengésnek szánt, kissé charivari-szerű, spontán dobolás is heurisztikus volt (ahogy Zsuzsi, az egyik főszervező mondta, a részeg-zene), amikor is Tula, az izraeli énekesnő az étkező közepén kis, combközépig érő selyemruhácskáját mindenki örömére kacéran felkapkodva, ráhuppant egy cajunra, és ott verte a taktust órákon át – a többi ütősök meg köréje gyűltek, mint valami méhkirálynő köré, és lesték kegyeit, de azért össze is dolgoztak vele, már amennyire a késői óra meg a raki engedte. (Mielőtt még hangosan megkérdezné valaki, hát hogyne zavart volna, hogy nem én vagyok a középpontban?)
De most nem akarom tovább pergetni az emlékeket, mert már mindjárt ismét átveszi a hatalmat az adrenalin, erőltetnem kell magam az alváshoz még néhány órát, különben fuccs az éjszakázásnak, pedig az éjszakai üzemidő a tábor zeneileg leginkább kiemelt ideje, ez világos a tegnap megtapasztaltak értelmében. A gyerekek is elrázódnak talán a szobáikba, lassan elül a lárma, de előbb még az igazgató mond üdvözlő beszédet hozzájuk, tisztségéhez méltón dörgedelmes hangon; valami fellépést is emleget… na jó, alvás!
Koradélután ébredek, a szobában immár elviselhetetlen a hőség, de majdnem csend van, csak az ablak alatti kispályán rúgják a labdát. Kapkodva nézek bele gondosan előkészített jegyzeteimbe, vajon mit késtem le eleddig a programból a tervezettekhez képest – sajnos a várdombi mesejátékot biztosan, pedig a műsorfüzetben érdekes népmesék sorjáznak a világ minden tájáról az Évkerék Társulat interaktív előadásában. Hiába, nem fog menni az éjjelnappali műszak, bármennyi adrenalin is termelődik a zene által; igyekszem legalább a Fatou Gozlan Sufi Moon Projectjére elérni a Gömbkilátóhoz, odaígértem magam neki még tegnap; de előbb elszaladok azon mosdatlanul kávézni a Campre, hogy aztán illően, rendesen, feszes konttyal összeszedődhessek a délutánra, estére, éjszakára.
A Babel Camp alig hogy éledezik, jó fél tucat ember kávézgat álmosan az ebédlőtérben, ami az éjszaka még nyüzsgő tánctér volt. Gondolom én legalábbis – ugyanis hamarosan kiderül, hogy pompás, sokfogásos reggeli is van, illetve már bőven lezajlott, már mindent felfaltak, csak némi gyümölcs maradt meg almalé, a külföldi zenészek és családjaik immár biciklire ültek, ami itt kölcsönözhető, és éppen készülnek bejárni Balatonboglár dimbes-dombos vidékét. Kérek egy dupla kávét, Petra, a Gyuri lánya van a pultban, és igazán remek a kávéja, egy húzásra felhajtom, elkezdődik a nap. Aztán kérek még egyet, s elmegyek kávéstól a gazdasági épület mögé, ahol a biciklitároló van. A spanyolok (és talán olaszok is) valóban éppen nyergelnek, de előtte még eljátszanak egy kis jajongós flamencót a biciklicsengőkön, majd feloldásnak egy salsa cubanót, Celia Cruz La Vida Es Un Carnaval című slágerét, a salsadíva rekedtes hangját imitálva – óriási élmény ez a zenészkreativitás, ahogy az égvilágon mindenből zenét nyernek, a dal azonnal a nap himnuszává avanzsál. Hát be lehet tartani ilyen körülmények közt bármilyen előre eltervezett programot is? A Babel Sound fesztivál a jelenidejűségről szól, csak a jelenben lehet itt lenni, sodródni a zenével, a hangulattal; más értelmet nyer az idő, a nagyváros, a polgári lét ideje teljesen felfüggesztődik, átíródik, a helyét valami más, hatalmasabb, természetesebb dinamika veszi át, ahol az ember a nap állásából, a gyomra korgásából, a feje szédüléséből ítéli meg az időt – vagy nevezzük bárhogyan is ezt az entitást.
Most mégis próbálom elérni Fatima várdombi koncertjét, hogy legalább belehallgathassak – a sietség nem ismerős fogalom számomra, nem hiszek abban, hogy bárhova is lehetne sietni. Ezért is megeszek még a bárpultnál egy jókora szelet görögdinnyét, amit Tálasi, az egyik fő konyhásember szerzett kifejezetten nekem. Kapok tőle egy csupornyi szilvát, s már megyek is összekészülődni a szállásomra.
A mai nap ünnepi számomra: szeretett nagymamám születésnapja, aki immár három éve az angyalokkal üli a napját. Felveszem a kifejezetten erre az alkalomra magammal hozott virágos ruhámat (amúgy csak játszóruhát meg fürdőruhát pakoltam egy kis táskába egész hétre, elvégre a Balaton-parton vagyunk), és elindulok a Várdombra, a Gömbkilátóhoz, ahol a délutáni koncertek egy része zajlik. Azaz indulnék, de fogalmam sincsen, merre kell venni az irányt, toronyiránt, ahogyan nálunkfelé, Erdélyben mondanák – a recepciós lány próbálja elmagyarázni, de belegabalyodok az útvonal elismétlésbe. Az előcsarnok telis tele székelyruhás kislányokkal és fiúkkal, immár csöndben várakoznak. Akkor látom a plakátot, a dévai Böjte Csaba ferences testvér jön ma igét hirdetni Balatonboglár főtéri templomába, a gyerekek a Márton Áron erdélyi püspök emlékezetére tartott misén fognak énekelni, derül ki, amint szóba elegyedünk. Csíkiak, szentgyörgyiek, nyárádmentiek vegyesen, szívélyesen invitálnak a szereplésükre, de nem tudom megígérni nekik, sokfelé kell koncertekre rohangálnom ma. Hirtelen úgy elfog a honvágy, sok hónap eltelt azóta, hogy a szülőföldemen jártam.
Kifele menet a szecessziós kert bejáratánál találkozom Kosztával, a (magyarországi) göröggel, aki rögvest ajánlkozik, felvisz kocsival a Várdombra, ő is éppen oda tart. Amint megérkezünk, még van egy szakasz, amelyen be kell gyalogolni, ritkás ligetben sétálunk felfele, a Gömbkilátó alatt kalandpark gyerekhullámvasúttal, de felnőttek is sikítoznak rajta bőven, ahogy hallom elmenőben, fel-le, körbe-körbe mennek a kis vacak vasúttal, rá nem ülnék semmi pénzért; mintha az emberek szándékosan szaporítanák a halálfélelmet magukban: a katarzis olcsó, readymade formája ez. Persze, hogy nem vacak az a vasút, profi módon megszervezett és karbantartott minden, modern és elegáns szórakozás, ami láthatólag valóban örömöt szolgál – de még belegondolni is rémes, mit élhet meg az ember egy-egy ilyen számomra fölöslegesnek tűnő utazáson…
Éles fájdalom hasít belém ebben a pillanatban, villámcsapásszerűen ocsúdok fel fanyalgásomból, nem tudom, mi történik, mintha megvágtam volna a lábam. Egy hatalmas darázs repült a sarum és a talpam közé menet közben, én meg ráléptem teljes súlyommal, ő szegény pedig küzdött, ahogy tudott. Kitépem a darazsat, de azonnal elönt a veríték, Koszta, amint látja, miről van szó, nagyon nyugodt hangon mondja, mit mondja, mantrázza, hogy most valami szépre gondoljak, ne engedjem be a félelmet, akkor nem lehet semmi bajom. Kalapál a szívem, sok volt a kávé is, meg rekkenő a hőség, próbálok szépre gondolni, de semmi olyan nem jut eszembe, amiben ez az átható fájdalom, ami immár mindenhol átjár, szublimálódhatna. Aztán mégis találok valamit, egy hatalmas pipacsmezőre gondolok, képzeletemben mindent elborítanak a vörös, imbolygó virágok, sajogva hintázom velük. Fatima Gozlan szufi zenéjének utolsó akkordjait még ugyan elcsípem, felemelő zene, valóban gyógyír a lélekre, de a riadalom miatt nem igazán tudok ráhangolódni, gyakran hallottam, hogy ezek a mai darazsak kiszámíthatatlanok, és magamat figyelem, azt az utat, amit a lüktető fájdalom bejár bennem. A zene ennek ellenére segít összezavarodottságomon, kisimítgatja az előbbi szenvedés ráncait, még ha nem is enged éppen lemenni alfába. Fatou egyiptomi kavalon, perzsa neyen, indiai bambuszfuvolán, azaz bansurin, meg egyéb afrikai fúvósokon játszik a Sufi Moon Projectben, egy tablás és egy arab lantos játéka csatlakozik zenéjéhez; egyszerre idézik meg a rejtelmes Indiát és képzeletbeli dervisek derűsen örvénylő táncát, ugyanakkor egy belső utazáshoz hasonlatos az egész zenei projekt, órákig is el lehetne hallgatni.
A koncertet követő átállás túlságosan hosszú, szinte egy órás csúszás van, amíg a Layanda zenekar elkezdi műsorát, az üresjárat kissé elkeni a hangulatot; a közönség szerteszét heverészik a fűben, egy része elszéled, gyerekek rohangálnak a domboldalban, rengeteg darázs van, persze senki mást nem csípnek meg. Fodor Réka már a tegnapi találkozásunkkor a lelkemre kötötte, hogy hallgassam meg a legújabb számaikat, így várok. Körbenézek, innen fentről pompázatos kilátás nyílik a tóra, sosem láttam még így a Balatont – a várdombi rétet körülölelő fák fölött rálátni egészen, hosszú időre megköti az embert a látvány.
A rét szélén két hatalmas marokkói sátor áll néptelenül, pazar marokkói szőnyegekkel, párnákkal, vízipipákkal, intarziás dohányzóasztalkákkal zsúfolásig berendezve, mintha Casablanca bazárjának valamelyik teázójában lennénk legalábbis – de mint a sátrakat felügyelő két nénitől megtudom, most nem szabad oda bemenni, most csupán múzeum, amibe legfeljebb a küszöbről pillanthat be az ember, ezeket a sátrakat csak reggel használják, amikor itt nagy közös dobolás folyik a zenészekkel, meg aztán a réten odébb afrikai tánctanítás is van mindennap. Szóval az éjszakai csodás műszak miatt ilyen szintén pompás dolgokról maradok le, azonmód rám tör a lelkifurdalás meg a türelmetlen mohóság, amivel minden ízében érezni szeretném, amit ez a fesztivál nekem adhat, és elhatározom, hogy amint csak tehetem, kijövök ide reggelente afrikai táncokat tanulni. Elkezdődik a nap felpörgetése, megy az ember az élménnyel, nincsen sem alvás, sem éhség, sem szomjúság – muszáj megragadni azonnal minden pillanatot. És miközben a kedves nénik tanácsokkal látnak el hosszadalmasan, mi mindent kellene tennem a darázscsípésre, ecetet, egészségügyi szeszt, petrezselyemlevelet, pálinkát emlegetnek, mellettünk néhány fiatal akrobata (később kiderül, belgák) cirkuszi mutatványokkal szórakoztatja magát, és mindenki mást is, aki őket látja. Mindez nem a műsor része, hanem a fesztivál által előhívott szabadságé – üdítő a fiatalságuk, bohókás játékosságuk, beszédbe is elegyedek velük.
A Layanda most indít: meditatív, távol-keleti akkordokkal kezdődik el a koncert, amely az indiai zenét számomra tetszetős formában elegyíti a magyar népdallal. Tóth Szabi szitáron játszik, Fodor Réka mezítláb énekel, udun üti a taktust (ami eredetileg víztároló agyagedény tulajdonképpen) meg egyéb ütősökön, cajunon, csörgőkön zenél, Bakai Márton pedig hegedül. Zenéjük lényege az a fajta bábeliség, amely a világzene műfaját általában is jellemzi: egymástól távol eső kultúrák (nép)zenéjét dekonstruálni, a különböző zenei elemeket, technikákat új egységgé ötvözni – nos, ez Layandáéknak olyannyira jó arányérzékkel sikerül, hogy valamiféle lebegés hatalmasodik el rajtam immár, ingó pipacsvirágok nélkül is, ez a karnatikus zene hatása rám mindig is. Réka énektechnikája olykor vegyíti a laikus számára is felismerhetően Indiára jellemző zenei előadásmódot a flamenco hosszasan kitartott lamentáló elemeivel, így egészen újszerű lesz a létrehívott hangzás, a (szövegileg minimál) magyar népdal margójára (nota bene, a napokban jelent meg a Szerelem című első lemezük). Kedvencem egy imígyen dekonstruált magyar altatódal, a Beli, buba, beli, de a Kövecses porondon is bőven elhallatszik a mennyországba, annyira jól sikerült.
A koncertet a Romengo drámai hangú énekesnőjével, Lakatos Mónival meg az ő kis keresztlányával hallgatom végig – közben felballagunk a Gömbkilátóra is, Móni befizet engem is egy szemlélődésre, mivel nálam már elkezdődött a polgári lét levetkőzése a szabadságba való beavatódással, előző nap megtanultam, hogy nincsen szükség sem órára, sem telefonra, sem táskára, sajtós karszalagra mindent adnak, amire szükségem lehet. Fentről, a kilátóról még intenzívebb a csoda, ami a lassacskán alkonyatba hajló délutánban elénk tárul, a tó ezüstösen, méltóságteljesen terpeszkedik alant, szavunkat is szegi a látvány, állunk ott lenyűgözötten, egyetlen szó nélkül, a meditatív dallamoktól körülölelten, mivel innen fentről talán még jobb az akusztika, de az is lehet, hogy az élmény amplifikálódik az elénk terülő pompa hatására. Annyira feloldódunk a pazar látványban, hogy észre sem vesszük, a kilátó alattunk levő szintjéről fiatal fiúk próbálnak benézegetni a szoknyánk alá az átlátható rácsokon keresztül, amin állunk, Móni gyorsan összefogja az övét, engem nem érdekel.
Lassan indulni kell vissza a táborba, mivel a Móni születésnapja is ma van, elcsodálkozik, hogy emlékeztem rá, ezt is ünnepeljük itt a zenével, de én tudom, hogy titkon meglepetés-bulival, tortával készülnek neki a Campen, Mazsi, a férje emiatt hívogatja tízpercenként, hol van már, mikor jön, persze hallgatnom kell a tervről, mondom, nyilván féltékeny. Móni komolyan veszi a felvetést, de azonnal el is hárítja a gyanút, nem, sosem féltékeny, valami másnak kell itt lennie; a világhír sem változtatott szerénységén, láthatólag meg sem fordul a fejében, hogy az ő ünneplésére készülnek. Móniék ismerik a rövidítést az erdőn keresztül, már előző nap megjárták a dombot, a meredek erdei úton megyünk hazafelé, az alkony aranyló fátyolként lengi be a fákat, a madarak még zajongnak, de már fogy a fény, illatozik a moha, felkölt az egész, igazán méltó nagymamám születésnapjához, elérzékenyülök. Amint kiérünk az erdőből, Móni elbizonytalanodik, merre is kellene tovább mennünk a Babel Campre, így zsigerből választunk utat – és ez az út sorsszerű módon éppen ahhoz a templomhoz vezet, ahonnan immár messziről kihallik, gyerekek énekelnek erdélyi népdalokat. Akkorra már a földtől elemelkedetten lebegek, kellemesen szédül a fejem az éhségtől – a meditatív zenével való átitatódás, a tó látványa az alkonyatban, az erdő illata istenközeli élményt hoznak önmagukban is. Nem lehet véletlen, hogy a templomhoz vezető utat választottuk öntudatlanul is – be kell mennem a templomba, ezt nem lehet kikerülni. Csak drága nagymamámmal szoktam volt katolikus templomba menni, én református vagyok, ezzel is rá emlékezem. Majd egy órát állok ott, a padsorok mögötti tömegben, a templom zsúfolásig tele, alig van levegő, a kollégiumigazgató is ott van a hátsó sorokban, felismer és lelkesen integet; nekem pedig egész ottlétem alatt végig peregnek a könnyeim, megállíthatatlanul, nem tehetek róla. Csaba testvér Márton Áronról mesél igen közvetlenül, de a dévai gyerekotthonban végzett munkájáról is meg a szeretetről, a székelyruhás gyerekek csodásan énekelnek – feltöltődöm szentséggel. Aztán letörlöm könnyeimet, mise után pár szót váltok Csaba testvérrel, akit apám jól ismert, meg két nyárádremetei székelyruhás kislánnyal, kikkel még közös ismerőst is találunk; és pár perc alatt visszasétálok a már jócskán esteledő és nyüzsgő Campre, hogy beengedjem a profánt is a napomba, mert immár zöldet-vereset látok az éhségtől.
Első utam Gyurihoz vezet, egyenest a kemencéhez, érdeklődöm az esti menü felől. Szerte mindenfelé üstökből mérik a levest, tolonganak a népek. Sült kacsa lesz később, mondja Gyuri, most pedig feltétlenül kóstoljam meg a sóletjét, tíz percen belül kész. Addig elmegyek, megnézem a kovászos uborkákat az ablakban, nem győzöm kivárni, hogy beérjenek, de valóban híja van még, elárulja a színük. A tábor hangyaboly most, mindenki beszerez, sürög-forog, csak a hasával törődik; mintha zene is lenne a Szimpla-színpadon, de nem figyelek rá igazán. Vajon ki van lent a parti nagysátornál a koncerteken, ha mi is, a fesztiválhoz tartozók szinte mind itt vagyunk? Jó pár koncertről lemaradtam, amiket előre kiírtam magamnak mára, nem lehet jól csinálni, a partra még le sem jutottam, amióta itt vagyok, pedig ott vannak az ikersátrak a nagy buli ígéretével, az éjszakába nyúló táncház-forgataggal, minden este más népcsoporthoz tartozó táncház van, amihez csatlakozik egy-egy magyar együttes is rendszerint, ma a bolgárok forognak fenn. De nagyon messze vannak a koncerthelyszínek egymástól, ami persze a városka javát is szolgálja, hiszen bebarangolni azt turizmusszámba megy, meg aztán így nem áthallásosak a színpadok, nincsen kínos interferencia. Habár a Gömbkilátóról azért hallottuk a parti sátrak lüktetését, moraját, de konkrétan nem volt kivehető még csak a zenei stílus sem.
Gyuri nagy tállal mér nekem a kemencéből frissen kikerült sóletből, a hat órán keresztül héjában főtt tojást is nekem adja belőle. Remek ízek, nekiesek derekasan, a tojásról sosem tudtam, jóllakok, még mielőtt elfogyna a tányéromról, pedig még pályázom a kacsára is, ami a konyhai sütőben sül. Gyuri közben borokkal rohangál, én vagyok az egyetlen a Campen rajta kívül, aki igazi talpas borospoharat kap, üvegből valót, jobbnál jobb magyar borokat kóstoltat velem. Mindenki más műanyagból iszik, az ebédlőrész majd’ összes asztala tele van üres meg félig ivott söröspoharakkal, nagy a pazarlás. Most már biztosan nem megyek le a partra, táncházba sem, nem csak a sült kacsa tart izgalomban, de már alakulgat az esti jammelés is, ide-oda sétálok a saját kedvükre zenélő csoportok közt, az egyik asztalnál Yannis Papaioannou, a görög oudos a teljes Babra zenekarral rebetikókat játszik, örömmel csatlakozom ámánolni, úgy, tányérostól és teli szájjal; majd Varga Veronikával, a nagybőgőssel elénekeljük az Ajde Jano, ajde duso című szerb dalt, ami arról szól, hogyan adják el Janóék a lovat, a házat, meg mindent, amijük van, csak hogy mulathassanak, s a kolót járhassák. Valami ilyesmi a mi ars poeticánk is, a zenedrog teljesen átveszi a hatalmat a racionalitás fölött. Néhány dal erejéig Balogh Guszti, a Vojasa (és HolddalaNap, s még hány más együttes) énekese is csatlakozik, ők nemrég fejezték be koncertjüket a Vörös Kápolna színpadán; cigány dalokat is énekelünk, a Čaje šukarije refrénjét két szólamban ordítjuk együtt gyönyörűen. Aztán tovább barangolok a hangtérképen, a hátsó hangárban éppen kezdődik az afrikai dobolás, szenegáliak és ghánaiak gyülekeznek hangszereikkel, meg mindenki más is csatlakozik ütősökön, üstökön, aki csak teheti – alakulóban a törzsi hangulat. Útközben odafelé bebiztosítom a későbbi kacsasültet is, most kell jóban lenni igazán a konyhásokkal, nehogy elfogyjon az én részem is, míg a kultúrák közt járkálok, és előre láthatólag elveszek az időben – ezért minden különösebb felvezetés nélkül betoppanok hozzájuk, és elénekelek egy hallgatót romani nyelven, nevezetesen a Strávárdéstájduj rátyát, majd egy másik dalt beásul is, az Áhuz, mamát. A hatás nem marad el, a zene jól működő valuta errefelé: Sári, a cigányasszony, a fő-fő konyhasegéd, ahogy ő nevezi tisztségét, azonnal biztosít örök lojalitásáról, s lánya meg menye is csatlakozik eme kijelentéshez – megígérik, hogy a kacsaadagomat félreteszik a sütőbe, melegen tartják nekem, akármeddig is, nehogy jártamban-keltemben lemaradjak róla.
Közben fogynak a jó borok, Gyurinak van ízlése ilyesmiben is, és nekem jó szívvel töltöget – amikor egyszer csak hozzám lép az konyha előtt egy szépfiú a Gabacho Marocból, akivel tegnap még a pultnál nyekeregtem keveset franciául, és felajánlkozik: ha el akarnék menni a bokrokba, akkor lehetséges, mondja. Nagyot kacagok, vagy húsz évvel fiatalabb nálam, persze jól esik a bók, de szándékosan elértem az ajánlatát, és megköszönöm, hogy elengedett… és miért is ne, szájon csókolom búcsúképpen; ez már nem csak a fiú hatása, de a zene és a borok együttes eksztázisának előszele, aztán tovalibbenek, és belemerülök a bent már igazán dübörgő afrikai rítusba, ahol elvagyok jó órát is.
A Szimpla-színpadon már hangol kis csúszással a The Spy From Cairo, polgári nevén Moreno Visini olasz-kurd származású oudos, akivel először Budapesten találkoztam a saját születésnapi bulimon, ami legalább három napig tartott annak rendje és módja szerint. Tulajdonképpen a Brooklyn Gypsies együttesével jött Európába turnézni, amelynek Fatima Gozlan is tagja, ma is velük fog fellépni a műsor második részében. Arab dubot játszanak, flamencós-spanyolos beütésekkel, ez utóbbi hatás főként a granadai Carmen Estevez Calero énekének köszönhető; nagyszerűen lehet rá táncolni, rajta is vagyunk teljes testtel, az indonéz táncos Bajna Zsókával táncoljuk végig a koncertet a Szimpla-tánctérre vetített színes, pszichedelikus hangulatú képeken, Fodor Réka pedig egyszer csak felugrik a színpadra flamencózni, egyre emelkedettebb a hangulat. A Babel Camp feltehetőleg a világon az egyetlen olyan backstage, amelynek saját színpada van, ez mondhatom, nagyon vagány ötlet.
Egzotikus vagy, súgja fülembe egy férfihang angolul, latinos az akcentusa – egy nálam másfél fejjel alacsonyabb kisördög környékez meg, mágikus fekete szemekkel, legalább negyvenöt fogas, széles vigyorral. Elkezd mondani egy mondatot, de még a bemutatkozásig sem jutunk el, váratlanul megcsókol, és én nem állok ellen: élvezem a testemen hullámokban végigfutó borzongást, szinte őrjöngve átcsókolózzuk az éjszakát, anélkül, hogy akár csak egymás nevét is tudnánk, és olyan összecsiszolódottan, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna együtt. Átmenetileg feledem, hogy tegnap még a vonatúton egy másik férfi csókjára gondoltam vissza lángolva, obszesszív módon, és az sem érdekel, ki látja, hogy éppen megesek, vagy, hogy tán promiszkuitás ez az egész – a Mór csókja az egekbe repít. Tulajdonképpen ma van telihold.
A Babel Sound Fesztivál honlapja:
Babel Sound fesztivál, Balatonboglár. Július 19 - 24.
Második nap, július 20.
Szerzők
-- Kali Kinga --
