A test bemutatásában mindvégig nem szégyenlős a rendező, s ez abszolút indokolt is: a történethez semmiképp sem illik a szemérmeskedés és a prüdéria - ám olybá tűnik, a melleken és szép (női) íveken túl eme hajlat korhű ábrázolása már túl volt a Newell által elfogadhatónak tartott határon. (Zárójelben jegyzendő meg, hogy vélhetően akkoriban és arrafelé nem is a mai karcsúság számított ideáltípusnak - ám a két eset mégsem bír azonos jelentőséggel, mert az ízlések évszázados változásának figyelembe vétele sokkal indokoltabb, mint a szokásoké). Hogy miért volt ilyen alacsony Newell ingerküszöbe? Több válaszlehetőség is adódik az apró momentumot megkérdőjelezve; kezdjük az egyszerűbbel.

Newell szerint - és ebben valószínűleg igaza van - a naturalisztikus ábrázolást a nézők nagy része nem tudná elfogadni; nyilván az úgynevezett "szerzői filmeket", "művészfilmeket" kevéssé kedvelő sokaság. E logikát követve pedig kijelenthető: a rendező eleve elutasította e vitathatatlanul a művészi kivitelezés, az irodalom mint művészeti ág nyelvének magas fokú elsajátítása és használata miatt is kiemelkedő regény filmre adoptálásakor a művészi kivitelezést és azt, hogy elsajátítsa a film mint művészeti ág sajátos nyelvét, s használja is azt - talán nem is szükséges tovább magyarázni ennek paradox mivoltát. Így tehát a képlet végtelenül egyszerű (mely szókapcsolatnak soha nem volna szabad elhangoznia egy Márquez-mű kapcsán): adott egy hollywoodi romantikus film, az átlagos forgatókönyv-futószalagon születettekénél sokkal eredetibb történettel - ám ez senkinek nem érdeme, aki a filmet készítette -, szép képekkel, legfeljebb közepes színészi játékkal és az átlagosnál hosszabb játékidővel. Ha akad néző, aki mindössze annyit vár ettől a filmtől is, mint bármely nyári romantikus szériafilmtől, nagyot csalódni nyilván nem fog.


De térjünk vissza az eredeti, korhű testábrázolás kapcsán felvetett kérdés másik lehetséges, ám az előzőnél még szomorúbb válaszára: e szerint Newell egyszerűen nem ért ahhoz a témához, amelybe belevágta fejszéjét (és a szókép sajnos szokatlanul eleven). Ezt támasztják alá az olyan ostobaságok is, mint például az, hogy a szereplők egy része töri az angolt (a film nyelvét), mintha - éppenséggel - kolumbiai lenne; néhányan pedig - a legalacsonyabb státuszúak, így például a piaci kofák vagy a cselédek - néha egész egyszerűen spanyolul szólalnak meg. Netán csak addig érdekes a dél-amerikai "egzotikum", amíg az mégoly romantikus, amíg rettentő jól hangzik a törzsi dobok hangja az aláfestő zenében, és amíg jól fest a vásznon a Magdalena folyó és környéke? Nagyjából ilyesmire - és a "délies temperamentum" leegyszerűsítő ábrázolására (lásd a filmben Fermina apja, Lorenzo természetét) - szokás a "kulturbarbarizmus" szót használni.

S ha mindez még nem volna elég: ha félretesszük elvárásainkat, s megelégszünk Fermina, Juvenal és Florentino történetével, melyben egy gyermekkori, az egyik fél számára csak tinédzserkori illúzió-szintű szerelem után a férfi fél évszázadot vár álmai nőjére - még akkor sem dőlhetünk hátra kielégülten fotelunkban a főcímdal elhangoztával. A színészek ugyanis igen egyszerűen értelmezik szerepeiket: Javier Bardem (Florentino) úgy véli például, hogy egy két és fél órán keresztül jelen lévő görnyedt testtartással ki tudja fejezni mindazt, amit Márquez annak idején a szavak szaporításával megálmodott; Giovanna Mezzogiorno (Fermina) pedig sehogy sem találja meg az átmenetet a fagyos, prűd és a szerethető, belül azért némi melegséget is hordozó nő karaktere között, ezért egyszerűen hol az egyiket, hol pedig a másikat játssza, s meg sem próbál meggyőzni arról, e kétféle személyiség szorulhat egy emberbe is.

Ám a legfőbb gondok - megint csak és még mindig - a rendezővel vannak. "Hollywoodiasításának" áldozatául esnek például a regény komolyabb, hogy ne mondjuk, lélektani rétegei is. Annak érdekében, hogy ne kelljen sokat gondolkodni azon, ki miért, mennyire és kit szeret, s hogy mindez hogyan is lehetséges, Juvenal Urbinót, az orvost (Fermina férjét és így Florentino "riválisát") jóval kevésbé, Florentinót pedig sokkal szerethetőbb karakterré teszi meg a regényhez képest; kihagyva vagy elhomályosítva a Florentino lelkén száradó nem kevés bűnt, valamint bagatellizálva vagy nem is létezővé téve Juvenal felesége iránt érzett szerelmét. Ezzel elveszi a regény legfontosabb, de kevéssé explicit momentumait, s ignorálja azokat az erkölcsi kérdéseket és az arra adott válaszokat is, ami miatt e sorok írója végeredményben nem szívleli a regényt.


Ugyanilyen hatása van még az olyan mozzanatoknak is, amelyről máskor szinte lehetetlen elhinni, hogy nagyban hozzájárulhatnak egy film negatív megítéléséhez: így például a maszkmester értékelhetetlen teljesítménye. A hetvenéves Ferminát ugyanis sikerült egy magát feltűnően jól tartó, egy harmincéves férfi által valószínűleg még bőven kívánatosnak tartott ötvenévessé maszkírozni. Ez nyilván újfent összecseng az első bekezdés problémájával: ráncos, összezsugorodott öregasszonyt márpedig nem mutatunk Hollywood egyetlen vásznán sem. Csakhogy itt újfent üvölt Newellről a meg nem értés: a regény hosszú leírása arról, milyen is volt a szex két átlagos hetvenéves között, épp a filmben vígan csordogáló sziruposságot volt, lett volna hivatott kioltani.

A Time magazin egyetlen mondata remekül összefoglalt mindent, amit a filmről elmondani lehet: "Ne is törődj a filmmel. Olvasd újra a regényt." Egyetértünk - s reménykedünk, Newell soha többet nem próbálkozik a legegyszerűbb forgatókönyvek megfilmesítésén kívül semmi egyébbel. Sőt, felőlünk akár a filmezést is abbahagyhatná.

1

2

És a hajó megy

4

5

6