2015 és 2017 közti időszakban egy olyan fontos emlékezéssorozat indult meg, mely a rendszerváltás előtti államszocialista időszakban szőnyeg alá sepert tragédiák egyik legszomorúbbikára, a szovjet munkatáborokba hurcolt hadifoglyok és ártatlan civilek kibeszéletlen ügyére fókuszált.

Az első világháború is nagy trauma volt az ország lakosai számára, hiszen nemcsak gyors rendszerváltások, hanem a trianoni békeszerződést követően határváltozások is követték egymást, melyeknek elszenvedői a hétköznapi emberek voltak, akiken átlépett a határ. A második világháború viszont talán még ennél is nagyobb tragédia volt, minthogy Magyarország a szovjet érdekszférába kerülve a Szovjetunió kiszolgáltatottjává vált 1945 után. A sztálini vezetés pedig a hitleri népirtó rezsim minden egykori szövetségesét potenciális ellenségnek tekintette, a Vörös Hadsereg vezérkara parancsba adta, hogy a nácik csatlósaival a legkegyetlenebb módon bánjanak a katonák. Különösen a németajkúak számítottak a „kollektív bűnösség” jegyében megbüntetendő csoportnak, de a sztálini rezsim az egész magyar népet is felelőssé tette a második világégésért és a népirtásokért. Holott nemcsak a háború borzalmait elszenvedő civilek, de a kötelező sorkatonai szolgálatra, a frontokra kényszerített katonák sem tehettek a hatalmasságok és a politikusok bűneiről. Így sok közkatonának a fiatalságát tette tönkre a háború, majd későbbi éveit a német megszállás és esztelen vérontás után a hadifogolytáborok kegyetlen világa (rossz higiéniás körülmények, szokatlan, szélsőséges időjárás, kevés élelem, testi-lelki legyengülés, „sztahanovista” kényszermunka stb.). Azaz mind a lakosság, mind a katonák cseberből vederbe kerültek.

A munkatáborokba „málenkij robot”-ra („egy kis munkára") elhurcolt férfiak és nők (a magyar állampolgárok száma becslések szerint meghaladta a 700 ezer főt) általában semmilyen instrukciót vagy ígéretet nem kaptak, sokszor a „csak három napra” szóló munkából három vagy több év lett. Sokan 1947-ben hazamehettek, de voltak foglyok, akik az ötvenes évek végéig kénytelenek voltak a Szovjetunió valamely területén vegetálni – úgy, mint Galgóczy Árpád író és műfordító, a GULAG-GUPVI Emlékév Premier Kultcaféban rendezett sajtótájékoztatójának, illetve Gulyás Gyula Előszó helyett című dokumentumfilmjének főszereplője.

A foglyok számára tehát az 1953-as év, azaz Sztálin halála, és az azt követő hosszú olvadási folyamat, a desztalinizáció hozta el a megváltást, az amnesztiát. Azonban mind a szovjetek, mind a kollaboráns diktatúrák kínosan ügyeltek arra, hogy a GUPVI-k (a belső, politikai foglyok számára fenntartott táborrendszerrel, a GULAG-gal szemben ezekbe a lágerekbe kifejezetten hadifoglyokat vagy külföldi, „kollektív bűnös” civileket internáltak) és a túlélők „élményei” a feledés homályába vesszenek. A táborból szabadulókat megfélemlítették, hogy ne beszéljenek az életükből kiesett évekről, míg a Rákosi- és a Kádár-korszakban is nyilvánvalóan tabutémának számított, hogy a felszabadítóként ünnepelt szovjetek valójában modern rabszolgasorba taszították a lakosság egy részét.

Ezért is tartotta nagyon fontosnak Latorcai Csaba helyettes államtitkár a GULAG-GUPVI emlékév február 8-ai sajtótájékoztatóján, hogy ez a rendezvény- és pályázatsorozat elindult. Latorcai beszédében a kollektív emlékezet és az emlékezés fontosságáról beszélt. Az emlékezés ad egy nép, egy nemzet számára identitást. Latorcai Csaba szerint egy ország csak akkor lehet sikeres, ha rendelkezik reális nemzeti önképpel, melynek fontos eleme, hogy a történelem elhallgatott, sötétben hagyott eseményeit feltárják, elemezzék. Ezért szentelte a kormány a Holokauszt-emlékévvel megindult sorozatot pályázatoknak, rendezvényeknek, eseményeknek. Kecskeméten Hétszázezer címmel nyílt interaktív kiállítás, s hamarosan sor kerül például a ferencvárosi Málenkij Robot Emlékpark és a Szabadság téri emlékmű felavatására.

Az emlékezés-sorozatot 2017. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján fogják lezárni, mint azt már a sajtótájékoztató moderátora, Péterffy András filmrendező és egyetemi tanár is elmondta. Természetesen a film mint médium komplexitásából következően a rendezvényen bemutatott alkotások erre az időpontra nem fognak elkészülni, például A Sátán fattya című történelmi drámát még forgatják, de Gulyás Gyula Galgóczy Árpádról szóló dokumentumfilmjével (Előszó helyett) és a Wonke Rezső – Pásztor Zoltán alkotópáros Koós Ottó-portréjával is van még munka bőven. Ennek ellenére szerencsére mindegyik műből láthattunk a szűk két óra alatt hosszabb részleteket, így nemcsak a stábbal és szereplőkkel folytatott Péterffy András érdekes beszélgetéseket, hanem betekintést nyerhettünk a bemutatott művek „demóverziójába” is.

„A történelem azé, aki megíratja” – ezzel a mondattal, idézettel konferálta fel Péterffy András Gulyás Gyulát és hősét, Galgóczy Árpádot. E mottó pedig tökéletesen igaz a GULAG-GUPVI még formálódó, szinte teljesen feldolgozatlan kollektív emlékezetére. Mint Jan Assman társadalomtudós leírta, a kollektív emlékezetnek alapvetően két típusa van. A kulturális emlékezet egy lezárt emlékezetforma, mely 80-100 évnél régebbi történelmi eseményekre és személyekre vonatkozik. Ezekkel az eseményekkel és személyekkel kapcsolatban pedig már kialakult egy kulturális konszenzus, mivel a közvetlen szemtanúk és az emlékezés alanyai már nincsenek az élők sorában, így megszűnt az információk folytonos újratermelődése és újraértelmezése, rögzültek bizonyos narratívák, mások kánonon kívülre kerültek.

Ezzel szemben a kommunikatív emlékezet általában később történt eseményekre és akár még élő személyekre vonatkozik – mint Gulyás dokumentumfilmje esetében Galgóczy Árpád vagy Wonke Rezső és Pásztor Zoltán művében a 102 éves veterán, Koós Ottó –, így az emlékezés lezáratlan, folyamatban levő „feladat”. Azaz a szemtanúk még élnek, és új, más megvilágításba helyezhetik a kérdéses történelmi eseményeket. A GULAG-GUPVI áldozatainak esetében ez hatványozottan fontos, hiszen intézményesen megtiltották az emlékezést a túlélőknek. Így a munkatáborok kommunikatív emlékezetéből a dokumentumfilmesek rögzíthetnek visszaemlékezéseket, a játékfilmek pedig elindíthatják a konszenzus kialakulását, a táborok emlékezetének beíródását a kulturális kánonba.

Mint Péterffy András felvezette, azért a Kádár-korszakban is fel-feltűntek már alkotások, melyek a GUPVI-k áldozataival foglalkoztak. Ilyen volt Sára Sándor két dokumentumfilmje, a Te még élsz? és a Magyar nők a gulágon, és ilyen Gulyás Gyula és öccse, Gulyás János közös munkája, a Málenkij robot. Azt, hogy a beszélgetésen résztvevő Gulyás-testvérpárost kiváltképp foglalkoztatja ez a téma, mi sem bizonyítja jobban, minthogy időről időre visszatérnek az áldozatok tragikus történeteihez. Így 2013-as dokujukban, s most az Előszó helyett című portréfilmben, mely egy, a tábort megjárt, ott „kiművelődött” műfordító és író remek, kalandfilmbe illő történetét meséli el Galgóczy Árpád visszaemlékezésein keresztül.

Mint Gulyás Gyula rendező elmondta, számára tényleg nagyon fontos a GULAG-GUPVI áldozatainak emlékezete, ezért is keltette fel érdeklődését Galgóczy Árpád háromkötetes életrajzi regénye, melyben az író „pokolbéli víg napjait" regényesítette. De Gulyásnak nem is ez volt a legfontosabb megjegyzése, hanem az, hogy ezt az egész emlékezést ki kellene terjeszteni a környező országokra. Azaz össze kellene tennie a kelet-európai országoknak a múlt szilánkjait, hogy azok ne elszigetelt emléktöredékként létezzenek, hanem egésszé álljanak össze, szemléltetve, hogy a munkatáborok nem a „véletlen művei voltak”. S Gulyás Gyula szerint a közszolgálati tévének kifejezetten fontos feladata lenne hozzájáruljni a GULAG-GUPVI emlékezetéhez, és szomorú, hogy ennek érdekében semmit sem tesz a média. Pedig az internet után jelenleg a televízió tehetne a legtöbbet a munkatáborok emlékének bejuttatásáért a köztudatba. S mindez ráadásul égetően sürgős lenne, hiszen a szemtanúkat, túlélőket kellene szóhoz juttatni, akik közül már igen kevesen vannak életben.

Gulyás Gyula keserű szavai után kicsit feldobta a hangulatot főszereplője, Galgóczy Árpád, aki nem tett mást élőben sem, mint a filmben: elmesélt egy sztorit munkatábori élményeiből. Galgóczy úrról tudni kell, hogy nemcsak a tábori múltja miatt kerül időről időre reflektorfénybe, hanem fordításai és saját irodalmi művei is népszerűvé tették. Neki köszönhetjük többek között Puskin Anyeginjének friss fordítását, illetve háromkötetes regényesített sorozatban írta meg saját történetét (A túlélés művészete, Fények a vaksötétben, Az alagút vége).

Galgóczy Árpád a sajtótájékoztatón elmondta, hogy tulajdonképpen a munkatábornak köszönhette művészetét és a fordítói pályát. Ugyanis a lágerekben ismerkedett meg az orosz nyelvvel, és a nyelvet tanulva először Dosztojevszkijt, majd Puskint olvasott, így kialakult benne a megkülönböztetés a „bolsevik” és az „orosz ember” között. Azaz neki is meg kellett tanulnia akkor, alig húsz éves fejjel, hogy nincs kollektív bűnösség, az ideológia képviselői és az oroszok két külön dolog.

A 90 évesen is remek mentális és fizikai állapotban levő Galgóczy művész úr úgy adta elő a további anekdotáit is, mintha csak tegnap szabadult volna a GUPVI-táborból. Elbeszélte, hogy neki szerencséje volt úgymond, mert nagyon hamar leépült testileg (a szegényes étkezés és a megterhelő munka miatt 44 kilóra fogyott), így tábori kórházba került, ahol a rehabilitáció közben elkezdett szervezkedni magyar társaival (kb. 150-en voltak, Galgóczy Árpád beszámolója szerint csupán ketten nem tértek haza). S rájött, hogy remekül rajzol, így a tábor tagjai, beleértve a hatalom képviselőit is, a művésszel rajzoltattak magukról portrékat. Ezért a letöltött hét évből hatot Galgóczy Árpád viszonylag elviselhető körülmények között, a kőfejtő bányáktól távol töltött.

Galgóczy még sajátos tanulságot is levont visszaemlékezései alapján a vele történtekből: a magyar nem egy elveszett ember. Szerinte, ha sok csapást és vereséget is kellett elszenvednie a magyaroknak, a sokkhatások után szinte azonnal elkezdték keresni a kiutat a válságból. Így ők sem adták fel, hanem a túlélés stratégiáit igyekeztek kidolgozni, eltervezték, mit csinálnak majd a hivatalosan kiszabott 20 éves büntetés hátralevő 19 évében. Példamutató gondolkodásmód, és Galgóczy Árpád, illetve Gulyás Gyula róla készült portréfilmje garantáltan segít nemcsak a GULAG-GUPVI traumájának feldolgozásában, de a „pesszimista magyar” sztereotípiájának lebontásában is.

Az Előszó helyett címmel ellátott dokumentumfilmből egyébként láthattunk részletet a sajtótájékoztatón. A dokuban váltakoznak Galgóczy Árpád visszaemlékezései, sztorizgatása és a Galgóczy mint műfordító és költő jelenbeli életének egy-egy epizódja. Azaz Gulyás Gyula arra törekszik művében, hogy egymás mellé állítsa a túlélőt és a túlélésből hosszú távon is profitáló alkotó embert is.

Ahogy nagyon sokat tanulhatunk a másik élő legendától, a 102 éves Koós Ottótól is, aki nemcsak a GULAG-GUPVI borzalmairól, hanem egy letűnt, reményekkel teli korról, illetve az azt záró világégésről is tanúskodik. Wonke Rezső rendező, egykori tévés és a Kossuth Rádió programigazgatója, Pásztor Zoltán dokumentumfilmje vitéz békei Koós Ottó századosról (illetve a rendszerváltás után rehabilitált alezredes) szól, aki 1915-ben született, s a nagynevű és nagymúltú Ludovika katonai akadémián (mai utódja: Nemzeti Közszolgálati Egyetem) tanult. Mint a sajtótájékoztatón vetített filmrészletben a Galgóczy Árpádhoz hasonlóan még mindig, százon felül is kitűnő memóriájú Koós alezredes elmondja, mindig is katona szeretett volna lenni, habár édesapja inkább visszatartotta volna (érthető módon, hiszen az első világháború közeli trauma volt az ifjú Koós Ottó középiskolai évei alatt). S utólag talán az édesapának volt igaza, hiszen Koós Ottót éppen 1938-ban avatták, mikor a küszöbön állt az újabb világégés, majd 1944-ben, a háború végén hadifogságba esett. Ahol katonái kérése ellenére nem vágta le a rangjelzéseit, mondván, hogy ha a kényelemben és békében viselte őket, akkor a káoszban és meghurcoltatásban is viselni fogja a csillagokat.

Mint a film készítői, Wonke Rezső és Pásztor Zoltán elmondták, bár Koós alezredes személye önmagában is nagyon érdekes és a lenyűgöző (Pásztor szerint a 3-4 órás forgatásokat meghökkentően jól viselte a 102 éves veterán), de ők Koós Ottón keresztül az 1915 és 2017 közti magyar történelem alakulását is szeretnék bemutatni. Éppen ezért az alezredes archív felvételekkel támogatott visszaemlékezéseit az alkotók történészek (legfőképp Dr. Szakály Sándor, Dr. Stark Tamás és Dr. Bognár Zoltán) közreműködésével szélesebb perspektívába, kontextusba helyezik.

Pásztor Zoltán egyébként egyenesen „modern tündérmesének" tartja Koós Ottó történetét, mivel a sok szörnyűség ellenére Koós alezredes sztorija happy enddel végződött. A hadifogság ugyanis csak a kezdet volt, Koós Ottó családját a háborúban vállalt szerepe miatt meghurcolták. Koós öccse hősi halált halt a Don-kanyarnál, édesanyját a munkatáborba menet lőtték agyon, nővérét saját férje gyilkolta meg két gyermekével együtt. Magát Koós Ottót 1950-ben ítélték el egy koncepciós perben, 25 évet kapott, ebből ötöt töltött munkatáborban, hazatérése után még egy évet hazai börtönben. Hadifogságával együtt összesen 12 évig volt távol, ezalatt szerető felesége végig várt rá (az asszony is szép kort megélt, a napokban hunyt el – a gyász miatt nem tudott jelen lenni Koós Ottó személyesen a sajtótájékozatón). Így Koós százados története valóban egy hollywoodi történelmi románcba illene.

A beszélgetés után levetített filmrészlet végén az elérzékenyült Koós Ottó azt állítja, ha újrakezdhetné, semmit sem csinálna másképp, mert büszke arra, hogy képes volt a nehéz időkben is magyar, illetve ember maradni. Jóllehet, mint a filmből kiderül, fogsága utolsó évében majdnem megtört, és azon gondolkodott, kvázi öngyilkosságot követ el, azaz nekirohan a kerítésnek, mintha szökni próbálna – a szökevényeket pedig általában agyonlőtték. Végül nem tette meg, hanem kitartott, hazatért, és most szerencsénkre Galgóczy Árpád mellett pozitív példaként áll előttünk Koós Ottó százados életútja.

A két elképesztő életutat bemutató dokumentumfilm után egy, előreláthatólag csak 2018-ban, tévéképernyőkön bemutatásra kerülő történelmi drámából is láthattunk részletet a sajtótájékoztatón Nagy Zoltán Mihály kárpátaljai író A Sátán fattya című regényéből adaptált film alkotóinak, Zsigmond Dezső rendező és Tarpai Viktória főszereplő kommentárjaival. A Sátán fattya a GUPVI-munkatáborok legtragikusabb sorsú magyar áldozatairól, a kárpátaljai, azaz ukrajnai magyarokról szól. Erről a vidékről, ebből a közösségből hurcolták el a legtöbb magyart málenkij robotra, minthogy Ukrajna a Szovjetunió része volt már a háború előtt is.

Tarpai Viktória ukrajnai (akár a mű írója, Nagy Zoltán Mihály, nagymuzsalyi) születésű színésznő játssza Tóth Esztert, a 16 éves főhős parasztlányt, aki a világháború alatt és után fogságba esett férfiaknak (köztük szerelmének és édesapjának) többedmagával élelmet próbál vinni a táborba. Célját elérve azonban csoportos nemi erőszak áldozatául esik, és bár sikerül épségben hazatérnie, az erőszak és a bigott faluközösség megvetése egy életre tönkreteszi lelkileg. Ráadásul a lány – ki tudja, melyik erőszakolójától – teherbe esett, és a faluból amúgy is kiközösített család a tisztesség miatt arra kényszeríti Esztert, tartsa meg a babát.

„Női passió” – jellemzi A Sátán fattyát Tarpai Viktória, aki már nem először bújik Tóth Eszter bőrébe. Mint Zsigmond Dezső és Viktória is elmondják, a regényt, illetve az abból készült színpadi adaptációt (monodrámát) szinte lehetetlen vállalkozás volt vászonra vinni. Minthogy az alapmű és a monodráma is elsősorban Eszter monológjaira, belső gondolataira koncentrál. Ezért óhatatlanul bővíteni kellett az eredetit, hogy mindebből történelmi filmdráma váljon.

Tarpai Viktória munkája mindenesetre elsőrangú, ez már a bemutatott, Zsigmond Dezső szavaival élve „forgatási szilánkokból” összevágott demó verzióból is látszik. Viktória elmondta, hogy a hitelesség érdekében kegyetlen fizikai és lelki megpróbáltatásokon ment keresztül. A forgatási munkálatok a nyírségi Sóstón és a Kárpátalján zajlottak tavaly októbertől januárig több intervallumban. Azaz sokszor a legkeményebb, mínusz tíz fokos hidegben kellett helyt állnia a stábnak, így Tarpai Viktóriának is. De a színésznő nem riadt vissza a megpróbáltatásoktól, még egy hajmeresztő kaszkadőrmutatványt is saját maga hajtott végre.

Persze, mint hozzátette, nemcsak a zord forgatási körülmények voltak nagy kihívások, hanem a szereppel járó lelki kínok is. A színésznő nyilatkozata szerint néha „időt kért” a rendezőtől és a stábtól, hogy pár percre elvonulhasson megnyugodni, mert úgy felzaklatták az eljátszott jelenetek, annyira át tudta élni Tóth Eszter szerepét, kálváriáját.

A színésznőnek egyébként ez az első nagyobb filmes szerepe, és az már most látszik, ezen a félkész verzión, hogy alakítása mindenképp emlékezetes lesz. Hogy A Sátán fattya is az lesz-e, már más kérdés. Persze egy filmdemóról bármit is mondani elhamarkodott lenne, annyi azért leszögezhető, hogy Zsigmond Dezső műve kicsit túlhajtottnak és hatásvadásznak tűnik a látott részletek alapján. A Sátán fattya sokkolni akar, s szinte agyonnyom komor hangulatát aláfestő, tragikus hangvételű, ideges filmzenéjével, és a jelenetek többsége a reménytelenséget, a kiszolgáltatottságot, a kilátástalanságot erősíti sötét tónusú képeivel és mindig szomorú arcú karaktereivel. Persze Tóth Eszter története sorstragédia, de pont ezért érdemes spórolni a hatásokkal, visszafogottabb filmstílusban előadni mindezt (melyre a hasonló témájú, még szintén készülő Örök tél alkotói, Köbli Norbert és Szász Attila bevallásuk szerint törekedni fognak).

Ám fontos ismét hangsúlyozni, amit Zsigmond Dezső rendező is nyomatékosított, hogy mind A Sátán fattyai, mind pedig a két dokumentumfilm még nincsenek készen. Zsigmond Dezső és stábja előtt februári, tavaszi és nyári forgatások állnak, Wonke Rezső és Pásztor Zoltán filmjére utómunkálatok várnak, és még Gulyás Gyula dokumentumfilmje sem érkezett el a bemutatási fázishoz. Az már viszont most bizonyos, hogy kulturális szempontból mind a három alkotó, illetve főszereplőik nagy dolgot vittek, visznek véghez: (újra) behozzák a köztudatba a hetven év alatt a náci lágerek mellett homályba borult szovjet kényszermunkatáborok emlékét, figyelmeztetve az utókort arra, milyen következményei lehetnek a demokrácia válságának, a diktatúrának és a háborúnak.

A cikkben szereplő fotókért köszönet Gábor Istvánnak, Dr. Kovács Emőkének és Pretz Lillának!

Az eseményen szereplő filmek:

Gulyás Gyula: Előszó helyett, dokumentumfilm, 2017, főszereplő: Galgóczy Árpád

Wonke Rezső – Pásztor Zoltán: Koós Ottó-portré, dokumentumfilm, 2017, főszereplő: Koós Ottó

Zsigmond Dezső: A Sátán fattya, történelmi dráma, 2018, főszereplő: Tarpai Viktória