Habár Vranik Roland bevallása szerint már jóval a 2014-15-ös menekültkrízis előtt elkezdte Szabó Iván íróval Az állampolgár történetének kidolgozását, a sztori manapság kiváltképp aktuális (interjúnk a rendezővel itt olvasható). Jóllehet, akár Amerikában is játszódhatna Wilson, Shirin és Mari társadalmi melodrámája. Főleg, hogy a férfi főszereplőt, Wilsont alakító Cake-Baly Marcelo még diákként, a nyolcvanas években érkezett Magyarországra Bissea-Guineából, s ő a kilencvenes években tapasztalta meg azokat a dolgokat, amik Vranik Roland művében a „jelenben”, a kurrens menekültválság idejében megesnek a magyar állampolgárságért harcba induló Wilsonnal és a frissen érkezett iráni menekült Shirinnel. S a látszat ellenére ez a mű nem kizárólag két idegenről szól, hanem rólunk, magyarokról, illetve a mi, külföldiekkel szemben tanúsított magatartásformáinkról.

Az Afrikából és a Közel-Keletről tömegesen érkező menekültcsoportok sokkhatásként érték Európát. Mint azt a jelenlegi pánikszerű reakciók (határzárak, Brexit, kerítésépítés stb.) is tükrözik, a nyugati világ egyáltalán nem állt készen a politikai menekültek fogadására, s a párhuzamosan felerősödő, az arab tavaszra és az Iszlám Állammal szembeni ellencsapásokra reagáló európai terrorakciókra. Jóllehet, a populista jobboldali politikusoknak ez a krízis kapóra jön, hiszen az emberek általános xenofóbiájára alapozva felkelthetik vagy felerősíthetik a pánikhangulatot, melynek ürügyén lazíthatnak a demokrácián, nagyobb kontrollt gyakorolhatnak a társadalom felett, s olyan akciókra nyerhetnek felhatalmazást, melyet békeidőben a többség a totalitarizmus és imperializmus felé tett lépésekként értelmezne (mint a privátszféra megsértése, a szabadságjogok megnyirbálása, a politikai és civil ellenzék leszerelése, óvatos fegyverkezés, katonai agressziók legitimálása stb.). Donald Trump is erre hivatkozva tér vissza kvázi a Monroe-elvhez, s Vlagyimir Putyin is többek között a terrorizmus és a menekültválság ürügyén hág át nemzetközi szabályokat és vesz semmibe emberi jogokat.

E politikai folyamatok káros hatását jelzi például a magyar társadalom idegenekkel szemben tanúsított magatartása. Ha végigolvassuk néhány vonatkozó hírekhez vagy Aleppo szétdúlt városáról közölt képekhez fűzött kommentárt, megbizonyosodhatunk arról, hogy a populista politikai retorika milyen sikerrel járt a bevándorlók ellenségképének megteremtésében. A magyar emberek jelentős hányada – legalábbis az internet anonimitásába burkolódzva – szinte teljes mértékben elutasítja a segítségnyújtást, „oldják meg maguk” alapon vagy „miért jönnek ide, miért nem harcolnak a hazájukért?!” arrogáns kérdésekkel. De számos hatósági túlkapásról is tudunk, jóllehet, a kerítésnél várakozó, az időjárástól és a kényszerű nomád életmódtól elfáradt és megtört menekültek is egyre kevésbé képesek megőrizni emberi mivoltukat és türelmüket. Persze még az állat is ösztönösen támad, ha belé rúgnak, így aligha lehet kétségbeesett, Európa segítségnyújtásában bízó, mégis bűnözőként kezelt embereket elítélni azért, ha betelik náluk a pohár a méltatlan bánásmód miatt.

Valahogy így történik Wilsonnal is Az állampolgárban. Vranik Roland filmjének sztorija szerint Wilson már jóideje Magyarországon él, egy áruház biztonsági őreként dolgozik, lakása van, és afrikai barátja unszolása ellenére is itt képzeli el az életét. Csak azt a fránya állampolgári vizsgát nem képes letenni, pedig ő igyekezne, de egy jó magyar tanár híján hiába beszéli a nyelvet, ha a kultúrát magát nem ismeri. Kapóra jön neki, hogy főnöke ajánlja neki Marit, a magyar nyelvtanárt, aki hajlandó különórákat adni Wilsonnak. Habár a tanulás nem megy simán, a dolgokat mégsem ez bonyolítja, hanem az, hogy Wilson beleszeret Mariba, s időközben egy fiatal, terhes iráni nő, Shirin érkezik az egykori bevándorló férfihez. Az állampolgárság megszerzése pedig Shirin számára életbevágóan fontos, mivel a magyar hatóságok vissza akarják toloncolni hazájába, Iránba, ahonnan elüldözték őt. A megoldás így kézenfekvő: Shirinnek egy magyar férjet kell találnia, erre pedig Wilson lenne a legalkalmasabb, ha végre megjönnének papírjai. Ám ezt a hatóságokon kívül Mari is nehezíti, aki egyre inkább kötődik Wilsonhoz, így nem nézné jó szemmel, ha a férfi egy fiatal anyukát venne feleségül őhelyette.

Vranik Roland legutóbbi művei, a Magyar Filmszemlén díjazott Fekete kefe és az Adás a 2000-es évek magyar szerzői filmes hullámába tartoztak, stilizált, személyes sztorik voltak, számtalan formabontó stílus- és történetelemmel. Az állampolgár szakít ezzel a tendenciával, és egy klasszikus minimalista társadalmi drámaként közérthető történet szeretne lenni. Így Vranik Roland legújabb sztorijában nem annyira a megvalósítás, inkább a téma rendkívül fontos aktualitása miatt.

Ami elsőre szembetűnő Az állampolgárban, az a dokumentarista hitelesség. Vranik Roland számára kulcsfontosságú volt, hogy az idegen kultúrában helyüket kereső hétköznapi hősöket olyanok játsszák el, akiknek közük van a témához. Cake-Baly Marcelo és Argavan Shekari tökéletes választásnak bizonyultak, hiszen kis módosításokkal, de önmagukat játsszák el. Mint arra Vranik Rolanddal készített interjúnkban a rendező maga is kitér, eleinte nem ment könnyen a két civil szereplővel, mivel egy szerepet kellett volna eljátszaniuk, amit színészi tapasztalat híján lehetetlen volt elvárni Marcelótól és Argavantól. Azonban a forgatás egy pontján az alkotók rájöttek, hogy tulajdonképpen mindkét főszereplő karaktere hasonló múlttal rendelkezik, mint maguk a fiktív hőst megtestesítő emberek. Ezért a rendezői utasítás szerint a vásznon Marcelo és Aragavan is önmagukat adják.

Ez pedig páratlanul autentikussá teszi Az állampolgárt. Szinte észrevehetetlen a két, külhonból származó főhősön, hogy civilből jönnek, és nincs színészi képzettségük. Mindkét fantasztikus szereplő képes volt feloldódni a kamera előtt, és a magukkal hozott nyelvi tudás jellegzetességei, az önmagukból előhozott, számukra ismerős, a történettel és hőseivel kompatibilis érzelmek olyanná teszik Az állampolgárt, mintha egy dokumentumfilm lenne, melyben Vranik Roland csak követte a szereplőket a megfigyelői módszer segítségével.

A két civil szereplő közül is kiemelkedik Marcelo, a Wilsont alakító főszereplő. Ami persze nem von le Shekari Aragavan szintén remek játékából, de Vranik Roland és Szabó Iván író a sztorit Wilsonra hegyezte ki, ő az aktív, cselekvő, döntésekre kényszerülő protagonista, így Cake-Baly Marcelonak van lehetősége a legtöbbet megmutatni önmagából. S érződik Marcelo alakításán, hogy nagyon is tudja, min mehet át egy ilyen karakter, mint Wilsoné. Aki nemcsak, hogy külföldről származik, hanem színes bőrű is, így úgymond még annyira sem képes elrejteni, hogy „idegen”, mint Shirin alias Argavan. Az állampolgár keserű iróniája, hogy még így is nagyobb esélye van integrálódni a mai Magyarországon, mint Shirinnek iráni nőként a társadalom és a hatalom „arabfóbiája” miatt.

Szerencsére azonban Vranik Roland abszolút nem egyoldalúan vagy hatásvadász módon közelít a témához. A rendező és Szabó Iván olyan világot mutatnak be, melyben nem jó vagy rossz archetípusok sétálnak, hanem emberek, akiknek jó okaik vannak félni, gyűlölni, szeretni és elfogadni. Az állampolgári vizsgán nem csupa „fasisztoid szemét” ül annak ellenére, hogy a bürokrácia miatt Wilsonnak nagyon nehéz megszereznie a magyar állampolgárságot. De még a hivatalban is segítőkészek, emberségesek, a konfliktust a hivatalnok és a főhős férfi között éppen az arctalan hatalom által kreált szabályok és optimalizálatlan folyamatok szítják. Ezek a hivatali részek rávilágítanak arra az általános, sokunk által is ismert problémára, hogy az átlagember mindig azt szidja, akivel személyesen szemben áll, holott Az állampolgár ügyintézője alapvetően készséges és nyitott.

Emellett persze megjelenik az idegengyűlölet is Wilson magyar tanára és szeretője, Mari figuráján keresztül. A szerepében amúgy szintén nagyon hiteles Máhr Ágnes – ő már profi színházi színész, mégis képes filmszerűen, életszagúan megformálni Mari karakterét – hősének családja, különösen fiai elutasítók Wilsonnal szemben. A fiúk Marcelo karakterének bőrszínére, beszédére tesznek megjegyzéseket, és sztereotípiák alapján ítélik meg az amúgy tisztességes, szimpatikus férfit. Ők azt a fajta magyar mentalitást képviselik, mely nem is feltétlenül a jelen politikai propagandája miatt alakult ki, hanem általában kódolva van minden társadalomba. A „más”-sal szemben tanúsított elutasító többségi magatartás van jelen Mari fiainak figurájában. De Vranik Roland ennél sem időzik el hosszan, nem a személyes idegengyűlöletre vagy rasszizmusra hegyezi ki Az állampolgárt. Miután az édesanya félrelép Wilsonnal, még a békésebb, barátságosabb férje is ellenséges lesz Wilsonnal szemben, hát még a fiúk. Ám ez a gyűlölet már nem a férfi bőrszínének, hanem a szerelmi afférnak szól.

Nem, Vranik Roland és alkotótársa nem habzó szájú rasszistaként mutatja be a magyarokat, mint néhány elhibázott, a témát érintő közelmúltbeli alkotás (mint például a 2010-es Vespa). Mint korábbi interjúkban is elismerte, Vranik Roland szerint ez a történet játszódhatna akár Amerikában is. Az emberek csak ideológiákkal és csoportokkal szemben elutasítók, ám ha ott áll előttük egy ember, egy egyén, aki segítségre szorul, már csak a szubjektum látszik, eszmék és prekoncepciók nélkül. Vranik Roland szerint a tapasztalat az, hogy ha egy személyről van szó, még azok is segítenek adott esetben, akik a szomszédaik vagy barátaik előtt nem vállalják fel a segítségnyújtást egy idegen számára. Vagy szemtől szemben legalábbis kevesen mutatnak nyílt elutasítást. Ezt Az állampolgár is kiválóan bemutatja, hiszen még a rendőrök sem „gonosz karhatalmisták”, nem feltétlenül azért viselkednek úgy a főhősökkel szemben, ahogy láthatjuk a cselekmény során, mert ezt ők mint emberek gondolják így, hanem egy szabályrendszer részesei, mely kötelezi őket.

Ettől függetlenül persze megjelennek olyan viselkedésminták, melyek már a sztereotípiákból adódnak, de Vranik Rolandnál sokszor ezek a momentumok sem véresen komolyak, sőt az alkotók remekül vegyítik ezt a fajsúlyos témát a humorral. Ezért is olyan életszerű Az állampolgár, mert nem filmszerű, hanem valószerű, azaz kevert hangnemű és sokszor drámaiatlan, mint maga az élet. Az életben is adott esetben jót nevetünk egy „jelenbeli”, éppen folyamatban levő szituáción, míg utólag visszagondolva rá felfedezhetjük benne a keserűséget is. Marcelonak pedig mindez testközeli tapasztalat, hiszen bevallása szerint sok állásinterjún egyszerűen kinevették, mikor megjelent az amúgy impozáns életrajz mögött rejlő színes bőrű, akcentussal beszélő férfi.

Így persze elmondható, hogy Az állampolgár humora sem mesterkélt, nem válnak el egymástól a humoros és a drámai jelenetek, hanem egyszerre érvényesül a két hatás. Például az állampolgári vizsgán érezzük, hogy milyen kínos és kiszolgáltatott szituáció, mikor Wilson Szent Istvánról próbál kinyögni pár történelmileg is releváns infomrációt, melyeket Mari „gyorstalpalója” során szerzett be a Nemzeti Galériában. Ugyanakkor viszont nem lehet nem mosolyogni azon a puszta tényen, hogy Wilson afrikai származású férfiként egy kelet-európai ország történelméről és kultúrájáról beszél, és sajátosan értelmezi István történelmi szerepét. Melyben azért egy nagy igazság is ott rejlik: István király fiához intézett intelmeiben felhívja Imre herceg figyelmét az idegenek tiszteletére és befogadásuk fontosságára.

Ennek ellenére cseppet sem érezzük azt, hogy esetleg Az állampolgár kigúnyolná Wilsont, illetve az afrikai származásúakat. Sőt a legnagyobb tisztelettel mutatja be Marcelo hősét, és végső soron gyönyörű és megható gesztus a film alapkonfliktusa, hogy egy színes bőrű férfinek bár megadatna, hogy Ausztriába vagy Németországba, azaz sokkal jobb gazdasági helyzetű országokba menjen barátjával a történet elején, ő mégis magyar szeretne lenni. Ahogy Wilson a Szózatot szavalja, ahogy munkáját tisztességgel végzi, ahogy próbál segíteni Shirinen és más magyar embereken, az elgondolkodtató lehet mindannyiunk számára, akik ide születtünk és ezt a piszkosul nehéz nyelvet beszéljük. Eszünkbe juthat, hogy van mit szeretni ezen a megtépázott és oligarchák által kizsigerelt helyen, hiszen mint azt Wilson interakciói is híven tükrözik, a tipikus magyar mentalitás nélkül, melegséggel és jó szóval bárkiből, még a történetbeli tuskó hentesből és a kétszínű áruházvezetőből is ki lehet hozni pozitívumokat. Marcelo / Wilson sztorija példamutató minden magyar ember számára, és remélhetőleg nemcsak a toleránsakhoz, de az idegenekkel szemben gyanakvó, ellenségeskedő emberekhez is eljut ez a film, és visszaadja hitüket az idegen országból származó emberekben.

Illetve önmagukban. Mert Az állampolgár legalább annyira szól a magyarokról, mint a beilleszkedni vágyókról. Mind Vranik Roland művének sztorija, mind a 2015-2016-os menekültkrízis rámutat arra a problémára, hogy az idegen országból származókkal szemben tanúsított magatartásunk egy képet fest önmagunkról a külvilág számára. S a filmben és a valóságban is látható, hogy a segítő kéz egy pozitív kapcsolatot reprezentál, míg a gyűlölet csak gyűlöletet és feszültséget szít, melyből végtelen bosszú- és haragláncolt alakul ki. A kerítés vagy a hosszadalmas állampolgári procedúra önmagukban semmit nem jelentenek, a bánásmód és az emberi hozzáállás látja el ezeket jelentéssel – erre mutat rá Vranik Roland műve is.

S Az állampolgár további érdemei közé tartozik, hogy mindezt tulajdonképpen egy klasszikus szerelmi melodrámán keresztül képes bemutatni. Az írók kiválóságát dicséri, hogy a személyes konfliktusok mögött végig ott lebeg a társadalmi vonatkozás, mint például Vranik Roland művéhez témájában és stílusában legszorosabban kapcsolódó klasszikus, R. W. Fassbinder A félelem megeszi a lelket című munkájában. Mint Fassbindernél, úgy Az állampolgárban is érvényesülnek a műfaj szabályai, azaz a kapcsolatot bomlasztó „nagyobb erő”-t ezúttal is a xenofóbia és a bürokrácia képviselik. Melyek ellen nem lehet harcolni, mint a tradicionális melodrámák „nagyobb erő”-je ellen, mely azokban (mint például a Casablancában) egy személyben vagy csoportban megragadható. Itt viszont éppen, hogy az arctalan hatalom az, ami ezt a nagyobb erőt képviseli. Ez a hatalom pedig megközelíthetetlen és megfoghatatlan, hiába akar Shirin érdekében Wilson a köztársasági elnökig menni. Így a melodrámákban szokásos „irreális, csodaszerű” fordulat is más jellegű lesz, és másként oldja meg a történet konfliktusát.

Az állampolgár tehát közel tökéletes film, zseniális szereplőkkel és remek, friss történettel. Egy problémája van, hogy kicsit tovább tart, mint kellene. A nagy, cselekmény végi konklúziót követő képsorok tökéletesen megfeleltek volna záróképnek is, ám Vranik Roland és Szabó Iván kvázi egy új sztori bevezető részéig viszik Az állampolgár lezárást. Ami ráadásul szájbarágós is, mert már mindazt, amit ebben a szekvenciában aláhúznak az alkotók, láttuk, hallottuk bő másfél órán keresztül.

Ez persze csak időbeli probléma, a film magas minőségén nem ront semmit. Az állampolgár az utóbbi évek egyik legjobb és legfontosabb magyar filmje, mely remélhetőleg sok nézőhöz eljut, és segít abban, hogy rendet rakjunk fejünkben nemcsak azzal kapcsolatban, hogy mit jelent menekültnek lenni, hanem hogy megértsük, mit jelent magyarnak lenni.

Az állampolgár főszereplőiről további részletek itt olvashatóak: "Amikor egy afrikai vén kecske vezeti a villamost, az vagyok én”

A cikkben szereplő képek a Mozinet oldaláról származnak! Fotó: Kiss Nelly.

Az állampolgár

Színes, magyar dráma, 109 perc, 2016.

Rendező: Vranik Roland

Forgatókönyv: Vranik Roland, Szabó Iván

Operatőr: Juhász Imre

Zene: Bukovszky Ferenc, Major Csaba

Producer: Fehér Károly

Vágó: Makk Lili

Szereplők: Dr. Cake-Baly Marcelo (Wilson), Máhr Ágnes (Mari), Shekari Arghavan (Shirin)

Bemutató dátuma: 2017. január 26.

Forgalmazó: Mozinet

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!