PRAE.HU: Milyen kérdések foglalkoztatták Önt leginkább a Futótűz színpadra állításánál?

Nem elsősorban kérdések foglalkoztattak, hanem a drámában kibomló, nagyon mélyen megérintő emberi történet, amely természetesen valamelyest reflektál arra a társadalmi helyzetre és indulatra, ami most a világot jellemzi a menekültválsággal kapcsolatosan.

PRAE.HU: Az a polgárháború, amely befolyásolja a szereplők sorsát, párhuzamba hozható azzal, ami jelenleg Szíriában zajlik. Mennyire volt ez hatással Önre mint rendezőre, és a társulattal való közös gondolkodásra?

Nem formálta a rendezést, hiszen az ember nem úgy állít színpadra egy darabot, hogy arról beszél, mennyire aktuális éppen, hanem megpróbálja az adott történet helyzeteit a lehető legjobban megcsinálni. Nem tettünk az előadásba semmiféle egyértelmű utalást Aleppóra, hiszen a Futótűz nem erről a jelenlegi polgárháborúról szól, és törekedtünk is arra, hogy ne lehessen konkrét helyszínhez és eseményhez kötni, hanem egy olyan jelenséget mutasson be, aminek révén az emberek arra kényszerülnek, hogy elhagyják otthonaikat.  

PRAE.HU: A Futótűz talán azt a kérdést is felveti, hogy a nyugati kultúra miként viszonyul a polgárháború értékeket leromboló környezetéhez.

A darabban nem feszül egymásnak a nyugati és a keleti civilizáció, hiszen ha a mostani problémákat megvizsgáljuk, akkor sem lehet tisztán kibogozni ezt a viszonyt. Nyilvánvalóan más kultúrában élünk, emiatt pedig másképpen gondolkodhatunk, de ez nemcsak erre a kérdéskörre érvényes. Ugyanis ha átmegyünk Szlovákiába, már ott is teljesen mást tapasztalunk, mint itthon.  Az, hogy mennyire vagyunk nyitottak egymásra, mennyire érdekel minket az igazság, az egyéni döntésen, egy belső választáson múlik. És persze azon, hogy bedőlünk-e bizonyos politikai propagandának.

PRAE.HU: A Futótűzben összekapcsolódik a nyitottság, a megismerés és a múltkeresés. Miért segíthet az, ha tisztában vagyunk a múltunkkal?

Akkor tudjuk meghatározni magunkat, ha ismerjük a múltunkat, tudjuk, mi történt velünk és ezt képesek vagyunk felvállalni. Ez rendkívül fontos kérdés az országunkban, mert úgy érzem, hogy mi nem szeretünk sem a múlt, sem a jelen valóságával szembenézni. Addig azonban nem tudunk önazonosan létezni, amíg megpróbáljuk meghamisítani a valóságot. Így nincs jelen. Amíg nem vállaljuk fel a tetteinket, addig folyamatosan ellent mondunk önmagunknak és ostobaságokat csinálunk. Németország meg tudta ezt lépni, pedig elég súlyos történelem nyomta a vállát, elég, ha csak a fasizmusra, vagy a második világháborúra gondolunk. De ha most megnézzük, akkor nem azt látjuk, hogy folyamatosan védik magukat, és megpróbálnak mindenki fölé helyezkedni. Nem. Ők önazonosak. Mi nem vagyunk azok. Pedig ez lenne a legfontosabb, mert amikor a saját frusztrációink miatt nem tudjuk definiálni magunkat, akkor megpróbáljuk másra áthárítani a felelősséget.

PRAE.HU: A múlt feltárása akkor akár analóg is lehet a felelősség kutatásával?

Nem hiszem, hogy az első és legfontosabb lépés az, hogy büntessünk. A Futótűz arra is rámutat, hogy minden nép felelős a hőseiért, az árulóiért, az áldozataiért és a gyilkosaiért. Mindannyian benne vagyunk mindenben. Pontosan azt látom problémának, hogy sokan az ország egyik felét magasabb, a másik felét pedig alacsonyabb rendűnek ítélik meg, de addig, amíg nem tekintünk tisztelettel a másikra, és nem gondoljuk úgy, hogy ugyanannyit ér, mint mi, arra is képtelenek vagyunk, hogy vállaljuk önmagunkat.

PRAE.HU: A Futótüzet a világ bármelyik másik színpadán is megrendezte volna, vagy kifejezetten a magyar közeg befogadása foglalkoztatta?

Még nem gondolkoztam azon, hogy máshol megrendezném-e, de biztosan. Mivel nálunk mindaz, amiről eddig szó volt, nagyon központi kérdéssé vált az elmúlt időszakban, és nem igazán tudunk vele mit kezdeni, fontos, hogy beszéljünk róla. Egész Európa számára fontos, ezért teljesen normális, hogy a színház megpróbál reagálni a történésekre.

PRAE.HU: Ha egy politikai témát boncolgatunk, nagyon nehéz elkerülni a véleményünk didaktikus érvényre juttatását. Ön szerint mi a legjobb eszköz ennek az elkerülésére? Mitől válik természetessé az üzenet?

Ez nagyban függ attól, hogy ki mit és miért csinál, mit gondol a világról, és természetesen meghatározza az anyag is. Azonban nálunk a didaktikusság sűrűn és nagyon hamar puffogtatott kifejezés, mert a magyar színház és értelmiség nem szereti, ha kimondatnak dolgok, mert akkor rögtön azzal vádolják az alkotókat, hogy plakátszerűen fogalmaznak. Mi szeretünk mismásolni, elrejteni. Pedig ebben a világban éppen az ellenkezőjére volna szükség. Igenis, ki kell mondani. Az megint más kérdés, hogy mindenki számára más a didaktikusság mércéje. Nincs egy általánosan érvényes skála.

PRAE.HU: A darabban a milicisták és a menekültek erőszakkal, fegyverrel harcolnak egymás ellen. Mégis semmire sem vezet, csak újabb erőszakot szül. Hogy látja, miként lehetne kilépni ebből az ördögi körből?

Ha erre lenne kész válaszom, akkor valószínűleg nem színházat csinálnék. Számomra a keresztény kultúra egyik legfontosabb tanítása az, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, a másik pedig az, hogy meg kell bocsátani. Mi viszont, úgy látom, hogy nem tudjuk ezt meglépni. Saját magunkkal vannak konfliktusaink, ezért aztán muszáj mindig felelősöket találunk. És szemet szemért, fogat fogért. Egy olyan keresztény országban, ahol hatvan-hetven éves nyugdíjasok vernek meg húszéves fiatalokat, azért, mert fel merik emelni a szavukat valami olyan ellen, amivel nem értnek egyet, nagyon nehéz elvárni, hogy az emberek felnőtt, megbocsátó, keresztény, humanista módon tekintsenek a másikra, aki esetleg rosszat tesz velük.

PRAE.HU: Az első lépés lehetne az, hogy megtanulunk megbocsátani magunknak is?

Persze, magunknak és másoknak is. Valójában semmi mást nem kellene tenni, csak a Biblia szerint élni. Rengeteget hivatkozunk arra manapság, hogy kötelességünk megvédeni a kereszténységet és a keresztény kultúrát ebben az országban. Nem lenne semmi problémánk, ha a jézusi tanítások szerint élnénk.

PRAE.HU: Mindezek mellett a Futótűz fontos üzenete, amit már érintettünk is: beszélni kell. De maga a puszta beszéd tényleg képes erős változásokat hozni?

A lényeg, hogy nem kell semmit elhallgatni. Ki kell mondani. Még akkor is, ha manapság ez nem szokás, mert folyamatosan hallgatunk. Ha beszélünk, és nem próbálunk meg úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi, ha képesek vagyunk megosztani egymással a történeteinket, és egyenrangú partnerként kezeljük a másikat, akkor abból normális, hasznos kommunikáció fog születni. Ez pedig csak pozitív hatással lehet. Ha elhallgatjuk a bűneinket, akkor az visszaüt, mert előbb vagy utóbb bomlásnak indít mindent, ugyanis, ha az ember nem vállalja a szenvedéseit és a problémáit, akkor az megrohasztja a lelkét. És ez a társadalomra is érvényes.  Van egy német ismerősöm, aki a fotóalbumait szokta mutogatni az unokáinak, és az egyik fényképen ott áll a nagypapa SS-egyenruhában. Ők ezzel szembenéznek. Vállalják a nagypapa bűnét és azt, hogy ez mit okozott a világnak. Ettől csak erősebbek lesznek, mert tudják, mi a valóság. Mostanában a világban, és különösképpen a mi országunkban nem számítanak sem az igazságok, sem a realitások. Az kerül a középpontba, amit belénk diktálnak, amiről azt akarják, hogy gondoljuk. Ami független a valóságtól és független a tényektől.

PRAE.HU: Pedig azt gondolnánk, hogy a világ legegyszerűbb dolga őszintének lenni…

Igen, az is, csak nem kifizetődő. Mert ha valaki elmondja a véleményét, akkor megverik a nyugdíjasok a Kossuth téren. Ezt az esetet az elmúlt huszonöt év legabszurdabb, legszomorúbb dolgának tartom, mert tökéletesen rámutat arra, hogy egy gödör felé tartunk. Ma már szeme sem rebben senkinek, amikor ilyesmi történik. Mindenki csendben van. A színház is, ahol már két-három éve nincsenek botrányok. Az emberek elfogadták ezt a fajta működési mechanizmust, mindenki tudja, kivel kell jóban lenni, és mindenki a saját egzisztenciáját félti.

PRAE.HU: Már volt arról szó, hogy a Futótűz az egyén drámája. Ön szerint a való életben, a közvetlen közelünkben miért nem látjuk ezt, ha a menekültkérdés jön szóba? Miért a tömegre vonatkozóan ítélkezünk, mondván, hogyha egy bűnös, akkor a többi is?

Ezt meg lehet csinálni olyannal is, aki nem követ el bűnt. Tíz évre ítélhetnek el valakit, mert azt mondta, hogy át szeretne menni a határon és megdobta egy kővel az oszlopot. De én pontosan erre mondom azt, hogy nekünk valójában saját magunkkal vannak gondjaink, mert ha nem rettegnénk és szorongnánk folyamatosan, akkor másoktól sem félnénk, és nem próbálnánk áthárítani a felelősséget. De nyugodtan lehetne ezt magunkra is vonatkoztatni. Éppen ma ítéltek el egy mélyen hívő keresztény férfit, aki éveken keresztül megerőszakolta a saját lányát. Most akkor mondjuk azt, hogy minden keresztény ember megerőszakolja a gyerekét? Ez végtelenül dühítő. És szerintem ez a didaktikusság. Csak mindenki fél, mert szeretne megélni, és az is lehet, hogy a többség így is látja. Lehet, hogy azzal, amit én gondolok a világról, kisebbségben vagyok. Pedig az is teljesen normális, ha száz más vallású embert összezárnak, akkor igenis lesznek konfliktusok, ez hozzátartozik a természetünkhöz. Senki nem állítja azt, hogy a menekültkérdés könnyű, ahogyan azt sem lehet kijelenteni, hogy mindenki terrorista, és azért jön, hogy megdöntse a kereszténységet. Pláne, hogy egy olyan ország kormánya beszél erről, amelyiknek az elmúlt száz évben több millió állampolgárát fogadta be más-más ország.

PRAE.HU: A Futótűzben ugyan igen speciális módon, de mégiscsak feloldódik a gyűlölet. Lát most reális esélyt arra, hogy a valóságban is megtörténjen ez?

Nem. Addig, amíg fennáll ez a fajta propaganda, egészen biztosan nem.

PRAE.HU: Ha megismerjük a múltunkat, megtanulunk megbocsátani és szembenézni a jelennel, akkor élhetünk félelem nélkül?

Az lenne a nullpont. Ettől fogva lenne valódi választásunk arra vonatkozóan, hogy merre induljunk, mert már nem az indulatunk, a gyűlöletünk és a frusztrációnk befolyásolna. Most viszont nagyon keményen mínuszban vagyunk.

PRAE.HU: A világ van mínuszban, vagy mi itt, Magyarországon?

A világ, abszolút. Egyre nagyobb problémát okoz az, hogy a civilizáltnak nevezett társadalom beleavatkozik olyan kultúrákba, amelyek máshogy működnek. Elképesztő látni, hogy a Föld gazdag része mit csinál a szegényebb felével. Egyre inkább teret kapnak azok a hangok, amelyek végtelenül leegyszerűsített megoldásokat kínálnak. Például, hogy a menekültek menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Az erőszak pedig, ha az emberiség történelmét nézzük, általában Istenre hivatkozva történik. Az mindegy, hogy éppen melyik vallásról van szó. Úgy látszik, nincs olyan érvényes logika, amivel el lehetne igazodni a világban.

Wajdi Mouawad: Futótűz
Fordította: Molnár Zsófia

Hermile Lebel: László Zsolt
Jeanne Marwan: Martinovics Dorina
Simon Marwan: Olasz Renátó e.h.
Nawal Marwan: Kováts Adél
Nazira: Csomós Mari
Antonie, Katona 2.: Sodró Eliza
Sawda: Lovas Rozi
Nihad: Pál András
Chamseddine: Schneider Zoltán
Wahab, Katona 1., fotóriporter: Rusznák András
Zsihake, Idegenvezető: Csarnóy Zsuzsanna
Elhame, Malak: Martin Márta
Orvos, Gondnok: Gazsó György

Dramaturg: Kelemen Kristóf
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Díszlettervező: Menczel Róbert
Világítás: Baumgartner Sándor
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
Nyelvi konzultáns: Őze Dávid
A rendező munkatársa: Őri Rózsa

Rendező: Alföldi Róbert

Bemutató: 2017. január 7.

Radnóti Miklós Színház

Olvasópróba-fotók: Szlovák Judit
Előadásképek: Gerencsér Anna