Címében - szó szerinti cím nélküliségében - is a hiányra hívja fel a Mentőcsónak Egység és a Stereo Akt közös színházi társasjátéka a figyelmet. A Mentőcsónak Egység immár harmadszorra hoz létre olyan társadalmi kérdésre reflektáló előadást, amelyben a néző egy társasjáték szabályrendszerén keresztül válik résztvevővé. Míg a Szociopoly a mélyszegénységgel, a Menekülj okosan a migrációval foglalkozott. A társasjáték-keret mindkét esetben alkalmazhatónak bizonyult. A társadalmi érzékenyítés pedig nemcsak a felnőtt közönség esetén megfontolandó szempont, hanem a középiskolai közösségeknél is fontos.

A Cím nélkül / hajlék-kaland-játék, melynek rendezője Boross Martin, azonban nemcsak azáltal lesz szociálisan érzékenyítő, hogy a nézőket nyerni akaró játékossá teszi; több módon is törekszik célja elérésére. A játék kezdetekor például a szereplők civilként mutatkoznak be és vázolják lakáskörülményeiket. Egy pillanat alatt leomlanak körülöttünk az oly’ biztosnak vélt falak, mikor az albérlő és a lakáshitelt fizető után megismerjük a több évtizede az utcán élőt. Hiába igyekszik önálló karakternevekkel játszani az előadás, a hajléktalan Józsefet alakító otthontalan Balog Gyula elválaszthatatlan lesz egymástól. A szerep és az őt megtestesítő „színész” között a kezdet kezdetén elmosódik a határ. Gyulánál senki hitelesebben nem szólhatna József élményeiről a Fedél nélkül árusítása közben. A részvételi színház tehát nemcsak miattunk, néző-játékosok miatt jön létre, hanem a játszó hajléktalan aktivista miatt is. Furcsa, feszült kettősséget hordoz ezáltal magában az a pillanat, amikor Gyula elbizonytalanodik a játék menetét illetően: egyszerre zökkent ki és ragad magával. Hirtelen nem a szerep-József sorsa válik fontossá, hanem Gyula aktuális állapotára terelődik a figyelem. Bár a feszült kettősség nem olyan szembetűnő a szakértő-játékvezető Szenográdi Réka esetében, a részvételi színház-helyzethez szintén hozzáad az, hogy civilként számol be saját szerencsésen kedvező lakásbérletéről, illetve a vezető szerepből kilépve több jelenetben is a szociális munkást (azaz önmagát) testesíti meg.

Ahogyan játékosként is civil önmagunkból építkezünk, nyerni akarunk ebben a jól felépített színházi társasjátékban. (Játékfejlesztők: Tar Ágnes, Bass László, Csató Bálint, Gosztonyi Márton, Jakus Róbert.) Szereplőként (Ferenc – Szabó Zola, Zsófi – Kőszegi Mária és a már említett József) egy-egy csapat próbál úgy túlélni fél évet az utcán, hogy közben a cél egyszerre összegyűjteni a hajléktalanokat segítő lakáspályázat 100.000 forintos önrészét, illetve megőrizni, legalábbis fenntartani a meglévő egészségügyi állapotot. A karaktereket a társasjáték során nemcsak az őket megtestesítő színészek jelentik, hanem azok a többfunkciós óriásbábok is, amelyek egyszerre szolgálnak hangszerként és egyszerre követhető nyomon rajtuk az egyre fogyó életerő. (Látvány: Schnábel Zita, zenei vezető: Rimóczi István.)

A feszültséget nemcsak a szorító alapkörülmény hordozza magában, hanem a döntéshelyzetek sokasága is. Minden hónap elején választunk az utca, a „fapad”, azaz az éjjeli menedékhely és az ezeknél jóval költségesebb, ám a legkevésbé egészségromboló átmeneti szálló közül. Szereplőink élete különbözőképpen alakul havonta, így a sorsfordító pillanatokban szintén döntenünk kell a nevükben. Egyre súlyosabb helyzetben találjuk magunkat, és ezzel párhuzamosan az is nyilvánvalóvá válik, hogy „életünk” alakulásában a szerencse szerepe igen nagy. Szereplőink mindvégig elszigetelve maradnak egymástól, sorsu(n)k alig keresztezi a másikét. Az utcán egyedülálló emberekként kell „boldogulnunk”, esélyünk sincs a Szociopoly mélyszegény közösségnek segítségét (család, falu) igénybe vennünk. Nem rajzolódnak ki az összefonódó szálak, a mozaikdarabkák nem állnak össze képpé. A történetfoszlányok szétszóródtak, ahogyan a szereplőinket körülvevő, segítő kapcsolati háló is szertefoszlott, de legalábbis több helyütt lukas.

A játék legkeserűbb tapasztalata az, hogy önmagunkra maradottságból saját emberségünk feladásával tudnánk szabadulni. Félretenni büszkeségünket, szorult helyzetünket feltárva szóba állni a volt anyóssal, vagy hagyni, hogy evés közben szuperközeli képet készítsenek rólunk. Úgy jutunk csak előrébb, ahogyan a hajléktalanok művészeti pályázatára érkezett vers egy, az előadásban is elhangzó sora összefoglalja: „Ember vagy, bármi áron szabadítsd föl önmagad!” Megértjük, hogy az utcán ez a legnehezebb: embernek maradni az embertelenségben. Bízni abban, hogy bár feladunk emberségünkből valamit az utcán, aztán mégis emberként szólnak majd hozzánk, ahogyan Gyulához is szólt évekkel ezelőtt egy ismeretlen járókelő meghívva őt családjához karácsonyra.

S hogy a színházi játék az érzékenyítő célján túl minket, résztvevőket is cselekvésre sarkalljon, A Város Mindenkié csoport jóvoltából a segítés lehetőségeinek részletes útmutatóját kapjuk meg búcsúzóul.

Cím nélkül / hajlék-kaland-játék

Szereplők: Balog Gyula, Kőszegi Mária, Szabó Zola

Játékvezető-szakértő: Szenográdi Réka
Szerző: Fábián Gábor és a stáb
Dramaturg: Ivanyos Ambrus
Zenei vezető: Rimóczi István
Látvány: Schnábel Zita
Játékfejlesztők: Tar Ágnes, Bass László, Csató Bálint, Gosztonyi Márton, Jakus Róbert
Konzultáns: Bass László
Produkciós asszisztens: Török Tímea
Produkciós vezető: Trifonov Dóra
 

Rendező: Boross Martin
 

Bemutató: 2016. november 24.

OPEN Fesztivál, MU Színház

Produkciós partnerek: Menhely Alapítvány, Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI)

Fotók: Bartha Máté