Rögtön a nyitánnyal (és majd a végefőcímmel is) időutazásba csöppenünk: a Kaliforniai álom mintha az 1950-es években készült volna, a Technicolor és a CinemaScope aranykorában, ráadásul a direktor számtalan egyéb vizuális, illetve narratív geggel játszik rá az hommage-ra. Úgy tör ránk a nosztalgia, ahogy soha korábban, a régi idők bájáról azt vesszük észre, nem holmi ódivatú idea, hanem valójában létezik itt, 2016 rohanó világában. Állítson bármi anakronisztikusat Chazelle, a Los Angeles becenevéről (illetve a fantáziabirodalmakra vonatkozó anglicizmusról) elnevezett csoda-musical cinizmustól, rosszindulattól, avíttságtól mentesen hozza elő publikumából a legpozitívabb tulajdonságokat, reményt sugall, örömmel, leírhatatlan jókedvvel kecsegtet. Óriási feladat akárcsak vállalkozni is ilyesmire a brand- és franchise-orientált amerikai moziiparban – ha pedig a célkitűzés ennyire zseniális, az még nagyobb élmény.

Persze, nyomatékosítani ildomos: Chazelle van annyira intelligens, hogy a csillogó kulisszák között összetetten fogalmazzon, vagyis az optimizmus mellett ábrándjaink árnyoldalát is megvillantsa. Éppen ettől válik beszédes cíművé a Kaliforniai álom: a benne foglalt La La Land végképp érvényét nyeri, ugyanis a film centrumában a hegyeket döntő vágyaink és a csúf realitás közötti ellentét feszül. A rendező úgy érvel, hogy a művésznek számtalan problémával kell ütköznie, mire célt ér, a nagy művészetnek, csodálatos karriernek ára van. Ugyanezzel foglalkozott a Whiplash is, noha le kell szögezni, a három évvel korábbi jazzdobos-tanár viadal agresszívebb, dühösebb feltörekvés-sztori, szemben a Kaliforniai álom bánatot és pozitivitást ötvöző mézédes darabjával. Míg a korábbi műben fület bántó üvöltések kíséretében, vérzes dobverőkből nőtt ki a lenyűgöző, féktelen iramú dobszóló, addig az új mozi bájos, kellemes szavakkal tudósít mind a csúcsra jutási kísérletről, a hullámvölgyekről, ráadásul édesbús happy endjét sem adja könnyen, a lehető legelegánsabban bánik a melankóliával. Sebastian, a küszködő jazz-zongorista és Mia, a baristaként dolgozó, meghallgatásokon rendre felsülő színésznő-aspiráns románcának ábrázolásához a melodrámához nyúl a rendező – Chazelle nem feltétlenül a hatalmas összeborulásban hisz. Elénk tárja ugyan az aranyidőt (pláne, hogy kettejük végső egymásra hangolódását a magic hour, vagyis a napkelte előtti időszakra pozícionálja, nagyszerű vizuális metaforaként), aztán az inverzét is. Kezdetben szórja a rengeteg képi poént, áttűnésekkel operál, rikító színben zajlik a csacsogás, atmoszferikus lokálban zongoráznak, trombita harsan, az Another Day Of Sun ritmusára Fellini-ihletésű (Nyolc és fél) énekes-táncos kavalkád bontakozik ki egy autópályás csúcsforgalomban. Medencébe ugrálnak a karakterek, fényűző partikon múlatják az időt, babaként öltöző lányok támasztják a falat, majd a filmben háttérbe szorulnak az effajta hatáskeltő intertextek, hogy olykor fájdalmas, olykor kellemes dialógusokból bomoljon ki az álom és a valóság kontrasztja.

Gene Kelly musicaljei (Ének az esőben) ugyanúgy a beállítások között lappanganak, mint Jacques Demy francia újhullámos stiliszta-futamai. Ránk köszönt a Cherbourg-i esernyők, valamint A rochefort-i kisasszonyok formavilága, ez utóbbiakra jobb is példákként tekinteni. Sőt, ha igazán pontosan kívánunk fogalmazni, leginkább a francia mester hatott a Kaliforniai álomra. Táncbetétek sorjáznak, mint A rochefort-i kisasszonyokban (ahol szintén tiszteletét teszi Kelly, a sztár), örömperiódust hírnökölve, a végigdalolt Cherbourg-i esernyők keserédes, örömöt, bánatot vegyítő hangneme járja át a kurrens darab két óráját. A rendező ez utóbbi befejezését, annak hangulatát szinte egy az egyben átemeli a saját fináléjába – szerelembe esők balladájából csihol költészetet. Számos epizód, mint Sebastian fütyülése a mólón (City of Stars) vagy a záró szekvencia húzza ezt alá, ezek pedig nagyszerűen elférnek az olyan álom-vignetták mellett, mint a Haragban a világgal mozivetítése közben csattanó csók a lángra kapó celluloid árnyékában, vagy a Planetarium című szerzeményre komponált romantikus lebegés a Nicholas Ray-klasszikust, James Dean, Natalie Wood-légyottot idéző Griffith Obszervatóriumi randevú. Chazelle remek szimbolista: az álmok színpompáját villódzó képi effektusok, valóság feletti mozdulatsorok, gátakat döntő romantikus lózungok jelképezik, a szürke, lehangoló valóságról egy bezárt mozi, a korábbinál jóval lepukkantabbnak tűnő bár, az ugyancsak árulkodó nevű Lighthouse Café snittje tudósít. Közben pedig a főszerepet játszó sztárok, Ryan Gosling és Emma Stone is leszállnak a Földre, közvetlenül a néző moziszéke melletti üres helyre huppannak, a valóban másik univerzumban élő csodaférfi és álomnő velünk együtt lélegző átlagemberekké válva nyűglődnek, klimpíroznak, öntik le őket kávéval, adnak elő egyszereplős színdarabot, csábulnak el a profittól.

Chazelle-nek az individualizmus és a megélhetés ellentétéhez is akad néhány kiegészítése. A Kaliforniai álmot végig áthatják a nehézségek, ironikusan egy John Legend alakította zenészpartner csábítja el Sebastiant, üzleti sikerre, így rideg betagozódásra bírva őt álmai hajszolása helyett, ugyanakkor kiderül, a vágykergetés hosszú távon nem profitábilis, lélekölő idea. Viszont azt sem lehet állítani, hogy a direktor erre a pesszimizmusra szavazna: végül szárba szökkennek a célkitűzések, kiderül, cseppet sem elvetélt ötlet az álmainkért dolgozni. Bravúr, hogy a film ezt bármiféle giccset nélkülözve, egyoldalúság nélkül meséli el, a Kaliforniai álom ügyesen kerüli a didaxis vagy az émelyítő cukormáz csapdáit. A rendezőbarát és alkotópartner Justin Hurwitz szerzeményei ugyancsak az ötletek tárházát festik alá: a románc érájához hasonlóan fülbemászó muzsikát varázsol, mint a csalódást, veszekedést örökítő percekhez, A némafilmesbe illő bolondos ugrabugrálást gond nélkül váltják a Blue Valentine-t idéző szomorúság-momentumok. Látványára ugyancsak nem érkezhet panasz: Chazelle biztos kezű stiliszta, úgy ugrik fejest saját posztmodern búvópatakjába, hogy elfeledkezik a bántó túlzásokról, így például a fináléra időzített „Mi lett volna, ha…?”-álommontázs is organikusan illeszkedik a nagy egészbe.

Az álom számít, nem a szerelem: hangzik a végső tanulság, ám a Kaliforniai álom ekkor is képes pár lépést tenni hátra, messze a vadgiccstől, közelebb a nézőt felnőttnek tekintő komor-vidám összjátékhoz. Chazelle zenére rendezett, táncba forduló boldogságódája önképről, karrier és vágy differenciájáról, majd a végső, búval, jóval is vegyes szárnyalásról regél (miközben felcsendül az Epilogue című melódia), ám intelligensen, megkapóan, lemondva a hivalkodásról.

Kaliforniai álom (La La Land)

Színes, szinkronizált és feliratos verzióban is látható amerikai romantikus musical, 2016, 128 perc

Írta és rendezte: Damien Chazelle

Zene: Justin Hurwitz

Operatőr: Linus Sandberg

Vágó: Tom Cross

Szereplők: Ryan Gosling (Sebastian), Emma Stone (Mia), John Legend (Keith), Rosemarie DeWitt (Laura), J.K. Simmons (Bill)

Forgalmazza: Freeman Film

Korhatár: 12

Bemutató: 2016. december 29.