PRAE.HU: Hogyan kerültél kapcsolatba a Trojkával? Milyen volt a közös munka?

Voltaképpen négyünk közül senki sem trojkás, Soós Attila, a rendező az, aki a társulathoz kötődik, ő szemelt ki minket erre a feladatra. A próbafolyamat nem volt egyszerű, és bár én vagyok az előadás címszereplője, az Orlando Egyed Bea, Sztarenki Dóra és Mészáros Piroska közös, kemény munkája is. Hatalmas piros pont jár Attilának azért, amiért kitalálta ezt a tökéletes színészkombinációt. Rengeteget tanultam mind a három kolléganőmtől, újra és újra sikerült lenyűgözniük a színpadon, ezért is volt ez a próbafolyamat kivételes élmény. Külön szeretném megemlíteni Tarr Bernadettet, aki zenéjével fantasztikus atmoszférát teremtett az előadásnak.

PRAE.HU: Mi volt az első benyomásod Orlando történetéről?

Virgina Woolf regénye klasszikus remekmű, már akkor nagyon nagy hatással volt rám, amikor először a kezembe került. Aztán természetesen újraolvastam, amikor megtudtam, hogy játszani fogom, de egy kicsit zavarban vagyok attól, hogy a mi előadásunk címe megegyezik az eredetiével. Már csak amiatt is, mert roppant veszélyes kísérlet az, amikor ilyen nagyszabású regényt adaptálunk, hiszen a nézők már eleve fokozott elvárásokkal érkeznek. Van egy rendkívül erős alapélményük az anyag kapcsán, aztán szinte soha nem azt kapják, amire várnak. Ezért szerettem volna, ha a cím nem egy az egyben Orlando, hanem például Hangulatok Orlandóból, Variációk Orlandóra és így tovább. Nem tudtuk, és nem is volt szándékunk az, hogy ezt a művet a teljes egészében visszaadjuk, elvégre ez lehetetlen vállalkozás. Inkább víziókat igyekeztünk megjeleníteni, ebben rejlik Attila erőssége is.

PRAE.HU: Az előadás bemutatója a szegedi Thealter fesztiválon volt. Mennyiben más itt, a Jurányiban játszani?

Féltünk ettől az új helyszíntől, hiszen a Thealteren a régi zsinagógában játszottuk, ami teljesen más teret jelent akusztikai szempontból, ráadásul az épület is adott egy különleges alaphangulatot. Emellett azért úgy gondolom, hogy a Jurányiban is jól működött, sőt, talán még inkább érvényesült ebben a puritán, nyers színházi térben. A nehézség inkább abból adódott, hogy borzasztóan nehéz volt a próbák egyeztetése, ez a független társulatoknál sajnos ismerős probléma. Ráadásul mindösszesen három-négy napunk volt felújítani az előadást, és előtte is csak egyszer játszottuk a zsinagógában.

PRAE.HU: Ha már említetted, hogyan látod a függetlenek helyzetét a mai színházi szférában?

Nem szeretem szembeállítani egymással a kőszínházat és a független színházat, számomra egyszerűen színház van. Azt viszont látom, hogy mivel nincsenek megfelelő körülmények, azaz nincsenek biztosítva a feltételek, nem olyan kényelmes egy-egy független színházi próbafolyamat, emiatt pedig talán nagyobb az elhivatottság, a szenvedély és a valódi akarat a jó létrehozására. Ez persze rendkívül szomorú és fájdalmas is egyben.

PRAE.HU: A függetlenek általában valamilyen alternatív vonalat képviselnek, ahogyan a Trojka is. Te milyen más kihívásokkal szembesülsz, amikor egy fizikai színházi produkcióban veszel részt, mint amikor prózát játszol?

Ebben az előadásban mindenki elsősorban színészként funkcionál. A mozgásszínház főként az első felvonásban hangsúlyos, de nem szaltókat, bukfenceket lát a közönség, sokkal inkább egy gesztusrendszer áll a középpontban. Soós Attila Horváth Csaba osztályában végzett fizikai színházrendező szakon, és nyilván a mozgás az ő igazi eszköztára, ennek segítségével tud fogalmazni és alkotni, és az első részben azt is éreztem, hogy a szó legjobb értelmében egy formát, egy képet szolgáltunk, tulajdonképpen alkotórészekké válunk, míg a második felvonásban már mi színészek is lélegeztetni tudjuk a történetet.

PRAE.HU:  Milyen instrukciókkal építkeztél a férfi alakításánál? Számít-e a nem ilyen szempontból?

Az Orlando amiatt izgalmas szerep, mert megmutatja, hogy minden nőben benne van a férfi, és minden férfiban ott van a nő is, ezzel pedig hihetetlenül érdekes játszani. Főleg akkor, amikor egy ilyen duplacsavar van az egészben, mint nálunk, hiszen nőként alakítok egy olyan férfit, aki a lelkében nő. Izgultam is amiatt, hogy mennyire lesz ez hiteles, hiszen nem látom magamat kívülről, így már afelől is voltak kétségeim, hogy a közönség elfogadja-e egyáltalán ezt a szituációt. Aztán persze rájöttem, hogy nekem mint színésznek is el kell ezt hinnem, és ha ez megvan, akkor a nézők is jönni fognak velem.

PRAE.HU: Ahogy említetted is, a dráma egybemossa a szerepeket. De mit jelent a mai világban nőnek és férfinak lenni?

Orlando szavai teljesen pontosan kifejezik ezt: „Hiányzik belőlem a férfiak kicsinyessége és hatalmi vágya, de ivásban sosem maradok alul, és szeretem a kockázatos játékokat. Merész vagyok és nyughatatlan, de mégis remegek, ha veszélyben érzem magam. Férfi vagyok-e inkább, vagy nő?” Ebben minden benne van, mert azért be kell vallanunk magunknak, hogy a mai napig egy hímsoviniszta társadalomban élünk, férfiként egyszerűen könnyebb az érvényesülés és maga a létezés is.

PRAE.HU: Az első részben, a férfinál egyértelműen a mozgás dominál, a második, inkább női részben a szöveg javára tolódik el a hangsúly. Szerinted mi ennek az ellenpontozásnak, váltásnak a célja?

Az én megfejtésem az, hogy amíg Orlando férfiként mozog, addig naivan szemlélődik, nyitott a világra, befogadja az impulzusokat, folyamatosan új emberekkel lép kapcsolatba, sodródik az eseményekkel, hatnak rá a történések, a döntéseinek pedig nyilvánvaló következményei lesznek. Ő a cselekvő, az aktív ember, aki képes az irányításra is. Ezzel szemben a második felvonásban, amikor már nőként van jelen, mintha kívülről figyelné ezt az egészet, sokkal inkább rálát az események rétegeire, véleményezi őket, és feldolgozza mindazt, amit megélt. Passzívvá válik, a cselekvés helyett a statikusság, a beszéd lesz az eszköze. Talán azért szeretem jobban a másodikat, mert nagyobb kihívásként élem meg, és eggyel mélyebbre is tudok menni a történetben: fel tudok kaparni magamból olyan dolgokat, amikről őszintén kell beszélnem.

PRAE.HU:  Orlando nem hagyományos színpadi hős. Szerinted miért lehet mégis érvényes központi figura a kortárs színházban?

Egészen egyszerűen attól, hogy egyenesen szembe mer nézni azzal, ami körülveszi. Annyian küzdünk ezzel folyamatosan, és megyünk tönkre a harcban, mert nincs elég bátorságunk. Ez a fajta gyávaság pedig a saját életünkön bosszulja meg magát.

PRAE.HU: Orlando egyik legfontosabb sajátossága az öröklétre való kárhoztatás. Szerinted ebben az időtlenségben mi az ő igazi célja, mozgatórugója?

Nem maga a küzdés, sokkal inkább valamiféle kíváncsiság, amit én igazán szeretek. Orlando nagyvonalúan tudja elfogadni a sorsát, azokat a drámákat és tragédiákat, amik őt érik. A mi előadásunkban rengeteget beszél a magányról, és szépnek is láthatjuk ezt a beletörődést, hihetjük azt, hogy szereti az egyedüllétet, megnyugodott ebben, de azért működik egyfajta kontra is. Kimondja, hogy egyedül ő van társtalanságra kárhoztatva, ebből pedig látszik, hogy vágyik valamire, valakire. Mégis elfogadja a saját útját, nem akar minden áron szembe menni az árral, beletörődik, hogy van, ami neki nem adatott meg. Az egyik legkülönlegesebb momentum, amikor megvallja, hogy egyike azoknak a szerencsétleneknek, akik nem ismerik a szerelmet. Gyönyörű, ahogyan egy ember felismeri ezt, és minden cinizmus, irigység vagy megkeseredettség nélkül tud róla gyónni.

PRAE.HU: A férfi és női szerepek kapcsán felmerül az emberség kérdése is. Az, hogy mi is az ember valójában, és ahhoz, hogy meghatározzunk valakit, miért van szükségünk skatulyákra. Számodra mi ez a folyamatos megnevezés, körülhatárolás mániája?

Az emberek mindenről mindent szeretnek tudni: hogy mi az, mennyi, mettől meddig terjed. Éppen ezért, a saját prekoncepciók még azoknál is működésbe lépnek, akik úgy gondolják, hogy nem skatulyáznak, mert egyszerűen így tudunk működni ebben a világban. Néha kicsit úgy is tűnik, mintha azok az emberek lennének a legszűkebb látókörűek, akik a leginkább hirdetik a liberalizmust. Lehetetlen nem címkézni.

PRAE.HU: Ez a sokrétű, kérdésközpontú előadás a Staféta keretében jött létre. Szerinted mit tud adni egy ilyen pályázat a színházi életnek?

Nagyszerűnek tartom ezt a kezdeményezést, főleg azért, mert a nyertesek rendkívül tehetséges fiatalok, és nagyon örülök neki, hogy kapnak teret az alkotásra, a saját projektjeik megvalósítására. Nagy szurkolója vagyok a pályázatnak, de ez talán nyilvánvaló is, hiszen az Orlandón túl Pass Andreával is dolgoztam együtt a Napraforgóban, ami szintén a Staféta keretében született meg, és ez is fantasztikus élmény volt számomra. Emellett biztos vagyok abban, hogy egy-egy ilyen kezdeményezés képes megszólítani olyan rétegeket is, akik nem feltétlenül hívei a hagyományos színházi formáknak.

Virginia Woolf: Orlando

Szereposztás:
Petrik Andrea
Egyed Bea
Sztarenki Dóra
Mészáros Piroska

Adaptáció: Soós Attila
Adaptáció konzultáns: Kerékgyártó Yvonne
Látványtervező: Pázmány Virág
Jelmeztervező: Szlávik Júlia
Zeneszerző: Tarr Bernadett
Produkciós menedzser konzultáns: Huszár Sylvia
Rendezőasszisztensek: Bereczki Csilla,  Szepes Anna

Rendező: Soós Attila

Bemutató:

2016. július 26. Thealter Nemzetközi Színházi Fesztivál, Szeged

2016. december 1. Jurányi Ház

Interjúfotók: Vass Antónia
Előadásképek: Dömölky Dániel
Próbafotó: Balázs István