Megvallom őszintén, sem a hip-hop és rap zene, sem Fluor Tomi és Diaz bandája, a Wellhello nem a zsánereim. Így felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis miért keltette fel az érdeklődésem az elsőfilmes Tiszeker Dániel kifejezetten Wellhellóra hangszerelt zenés epizódfilmje, a #Sohavégetnemérős? Egyfelől azért, mert a Wellhello nemcsak egy alter rapbanda a sok közül, Fluor Tomi és Diaz formációja kifejezetten a huszonegyedik század elsőszámú médiumát, az internetet, illetve a YouTube-ot felhasználva lettek sztárok, az okostelefonok és közösségi oldalak bűvöletében élő tinédzserek és a fiatal generáció életérzésének egyik fő artikulálójaként.

Másfelől pedig Tiszeker Dániel ötlete lázba hozhatja a Wellhellóért és Fluorék zenéjéért nem túlzottan rajongó nézőket is, mivel a #Sohavégetnemérőst alkotói Wellhello számcímek, dalszövegek alapján rakták össze, ám a benne szereplő sztorik önmagukban is megállják a helyüket. Azaz a #Sohavégetnemérős nem egy egységes történet, hanem szkeccsfilm, mely több kisebb epizódból áll, és tulajdonképpen tablóként is felfogható. A hat rövid sztorit pedig a Wellhellón kívül a szerelem és a párkapcsolatteremtés buktatói, főleg vicces, szatirikus, bolondos momentumai kötik össze. Ha egy kifejezésben össze akarnánk foglalni a #Sohavégetnemérős történetét, akkor annyit mondhatnánk, hogy Tiszeker Dániel műve a bolondos szerelmekről szól, s ezen keresztül a mai magyar fiatalok lelki világába enged betekinteni. Persze ezúttal a „sötét oldal” kimarad, ami jobb is így, mert így a tizen-huszonéveseknek végre van egy igazán jól sikerült „feelgood” mozija.

A #Sohavégetnemérős tehát a szerelmi kapcsolatteremtésről szól, most kifejezetten heteroszexuális, klasszikus férfi-nő viszonyokra koncentrálva. A hat, egymáshoz lazán köthető epizódban nemcsak a Wellhello dalaira, de a párkeresés komédiájára láthatunk variációkat. S mindezek háttere természetesen Magyarország, illetve nevezetes városai, jellegzetes helyszínei. Így az első rész a Balatonnál játszódik, és egy görbe este után összebilincselt fiú és lány összemelegedését meséli el, a másodikban a komplikált társkeresés vicces alternatívái bomlanak ki három, „igazi férfi”-re kiéhezett lány randiján Veszprémben, a harmadik egy gátlásos fiú dilemmáját tárja fel, aki arról gondolkodik, érdemes-e a fiatal áruházi eladót a párizsi átvétele után elhívni randira, a negyedik egy debreceni burleszk, melyben egy megszállott udvarló és az előle menekülő „végzet asszonya” a főszereplők, az ötödik egy nőcsábász programozó fantáziálása exeiről, a záróepizód pedig a híres soproni VOLT Fesztiválról szalagszakadás miatt távol maradó lány különleges szerelmi kalandját meséli el két okostelefon képernyőjén keresztül.

A Balaton, Budapest, Veszprém, Debrecen és Sopron is főhősei a #Sohavégetnemérősnek, és az alkotók igyekeztek mindegyik helyszínből a legpozitívabbat kihozni. Így olyan érzésünk is lehet Tiszeker Dániel filmjének nézése közben, mintha legalábbis egy megrendelésre készült országimázs-propagandát látnánk. Ami annyiban megállja a helyét, hogy a #Sohavégetnemérős támogatói mögött ott van a fiatalok „itthon tartásáért” is felelős Új Nemzedék projekt. Azonban a #Sohavégetnemérős kitör a propagandaszerepből őszinte és kedves történetei által, és így nem esik abba a hibába, amibe az Új Nemzedék évről évre rendszeresen érkező etűdjei („Minden ideköt”), hogy visszataszítóan valótlannak fogjuk érezni a benne szereplő fiatalokat és helyszíneket.

Nem, ez az érzés egyáltalán nem fog hatalmába keríteni minket. Egyfelől azért, mert a Balaton és Debrecen is csodásak a felvételeken. Jó, persze Tiszeker Dániel és Pataki Ádám operatőr a legjobb beállításokat találták meg, ám ismét fontos leszögezni, hogy ez egyáltalán nem visszataszító, hanem éppen ellenkezőleg, felemelő, hiszen ráeszmélünk, hogy igen, ezekre a helyekre még a jelen körülmények között is büszkék lehetünk. Még úgy is, hogy tudjuk, Debrecennek is vannak lepukkant szegletei, és a balatoni fényűzés mögött is ott lapul például a túlhajszolt és igazságtalan bérezésű vendéglátóipar. Ám mivel az alkotók igyekeztek sokféle társadalmi rétegből érkező karaktereket szerepeltetni, így a magyar fiatalság sok mindenben magára fog ismerni Tiszeker Dániel filmjét nézve, nemcsak az anyagi gondok nélküli, fényűző életet élő bulizó elitre koncentráltak.

A #Sohavégetnemérős vállaltan nem társadalomkritikus, nem realista filmszkeccs akar lenni. Ez már csak azért is lehetetlen lenne, mert a második randizós epizódtól kezdve a szürrealizmus fontos szerepet játszik Tiszeker Dániel filmjében. Az egyik lány poénból egy bagel profilképű srácot hív el randevúra a társkereső oldalon, és nagy meglepetésére míg két barátnője két balféket fog ki, ő valóban egy bagellel tölti az estét. Ezt a geget pedig Tiszeker Dániel zseniálisan fokozza a végsőkig, folyamatosan fenntartva a feszültséget, a várakozást a nézőben, hogy majd megjelenik az „igazi férfi”, aki feloldja az abszurd konfliktust. Hogy ez megtörténik-e, azt mindenki nézze meg maga.

Az abszurdot és a szubjektivitást kedveli a harmadik és a negyedik epizód is, melyekben a férfiszemszög érvényesül, és hódítások története tárul a néző elé. A harmadik, áruházi jelentsorban a fiú kétségei elevenednek meg arról, hogy jó partner lesz-e neki a parizert szeletelő lány. Sokunk számára ismerős dilemma tárul fel a férfi fejében, hiszen a másik emberről mindannyiunkban él egy első, még a megismerkedés előtti benyomás, vagy inkább hipotézis arról, hogy milyen személyiség lehet. S persze ez vagy bejön, vagy teljesen más kép alakul ki később a szeretett személyről, a szende szűz lányból is előbújhat a démoni vamp, és a femme fatale kinézetű nő is lehet gondoskodó feleség. Tiszeker Dániel pedig kreatívan dolgozza fel mindezt, az áruház díszleteit használja fel különböző tipikus kapcsolatteremtési terek (mozi, hálószóba) rekonstruálására.

S nagyon frappánsan viszi tovább a #Sohavégetnemérős az abszurdot a negyedik, debreceni epizódba, mely Martin Scorsese Lidérces órák című alkotását is felidézheti a nézőben, minthogy a főszereplő lány képtelen megszabadulni megszállott udvarlójától, aki szinte az egész várost behálózta annak érdekében, hogy a lány kedvére tegyen. Ez az epizód egyébként egy pillanatra behozza a sötétséget a #Sohavégetnemérősbe, mivel a közösségi média, a privát és a publikus egybetolódásának veszélyeire hívja fel a figyelmet. Az őrült rajongó a lány szokásaira, kedvenc ételeire és kedvelt helyeire alapoz, melyekről a Facebookon szerzett információkat. Ez pedig főleg a tinédzserek számára lehet intő jel a könnyed és kedves dilinyós komédiából felocsúdva, hogy csak legyenek óvatosak a megosztásokkal, hiszen bárki visszaélhet azokkal – és nem feltétlenül lesz happy end a vége.

A látszólag lúzer nőcsábász programozóról szóló ötödik rész pedig még tovább viszi a szürrealizmust, és a kezdő, unalmas irodai képsorok és prezentáció után szubjektív, mentális síkra tereli a sztorit, bevisz a főszereplő fiatal férfi fejébe, ahol a közösségi oldalak szimbólumain és funkcióin keresztül meséli el viharos kapcsolatait korábbi barátnőivel.

Jellemzően egyébként azok az erősebb sztorik, melyekben Tiszeker Dánielnek sikerült megteremtenie a balanszot, és nem viszi túlzásba a szubjektivitást, ugyanakkor mer elrugaszkodni a valóságtól. Az első történet így bár jó, de nem annyira érdekes és tartalmas, mint amennyire annak tűnik a thrillereket is megszégyenítő, izgalmas felütés alapján (a hajnali napfény sütötte, párás balatoni stégen fekvő összebilincselt pár képe akár egy Bourne-filmben is elmenne). Az ötödik epizóddal meg pont az a probléma, hogy már túlságosan is elborult, ami miatt követhetetlen és kusza lesz egy idő után. Az utolsó epizóddal pedig ugyanaz a baj, mint az elsővel: az előzmények miatt várjuk, mikor pattan ki valami érdekes ebből a szimpla és nagyon klasszikus romantikus komédiából, de csupán a VOLT-on eladóként dolgozó fiú és a kórházi ágyból csetelő lány összemelegedésének módja izgalmas (kvázi okostelefonon, videoüzeneteken keresztül ismerkednek meg, valós időben).

Emellett a Wellhello átkötő jelenetei sem sikerültek a legütősebbre. Sőt, aki ismeri Fluor Tomiékat a klipjeikből, koncertjeikről, azok számára még szembe tűnőbb, hogy mennyire manírosak az ő nyilvánvalóan megrendezett jeleneteik, melyekben játszani próbálnak a banda tagjai. Lehet, több teret kellett volna engedni a szertelen improvizációnak, és akkor az átkötő képsorok is olyan jól működnek, mint az epizódok általában, vagy a Balaton Method zeneszámai. De akár úgy is meg lehetett volna oldani, hogy a Wellhello kizárólag a zenét szolgáltatja, klipek formájában, és Tiszeker Dánielék eltekintenek a csapat modoros cselekménybe erőltetésétől. A sztorik önmagukban is megállják a helyüket posztmodern produktumként, semmi szükség arra, hogy posztmodernkedve összefolyjon fikció és valóság a Wellhello-intermezzókban is. Egyedül az utolsó koncertjeleneten passzolt az aktuális sztorihoz a Wellhello valódi koncertje, de pontosan azért, amiért az előző kevercsek nem voltak csomómentesek: itt a zene kötötte össze a bandát és a fikciót.

A fiatalok életérzésén és pár enerváltabb szatirikus fricskán (például az első epizódban a tipikus, de nem annyira hitelesen ábrázolt „kiállhatatlan büfés” sztereotípiája) kívül a #Sohavégetnemérősnek van még egy, univerzális társadalmi vonatkozása. A sztorik mindegyikében szembetűnő ugyanis a párkapcsolat-teremtés témája miatt a nemi szerepek ábrázolása. Tiszeker Dániel filmjében a filmekből és médiából ismerős férfi-nő hagyományos szereposztás nem érvényesül. Sőt akár azt is kijelenthetjük, hogy a tradicionális férfi és nő hiányzik a #Sohavégetnemérősből. Az első epizódban még valamennyire a fiú hordja a nadrágot, bár már ebben is a nő utasítja őt arra, hogy kezdjék el felderíteni a bilincset nyitó kulcs tulajdonosát. Viszont a randizós sztoriban a legmarkánsabb az „igazi férfi” hiánya, és az, hogy a lányok jelennek meg (szexuális) ragadozókként. Mint már említettem, az egyik férfi helyén egy zsemle foglal helyet, s bár a lány két barátnőjéhez hús-vér fiúk jönnek, ők sem klasszikus értelemben vett maszkulin figurák. Az egyik hűvös és tárgyilagos geek, aki tisztán anyagi természetű feltételeket teremt partnerével szemben, míg a másik „udvarló” a nimfomán főhősnőt fogja ki magának, aki férfiasan aktív, már pár, általa rendelt vodka után térne is rá a szexre, ám reménybeli szexpartnere igazi Don Juan, aki szentimentális versei felolvasása közben sírva fakad. Azaz pont az a „probléma” az utóbbi sztoriban, hogy a fiú nem felel meg a hagyományos maszkulinitás ideáinak, nem szexuális tárgyként tekint a nőre, hanem romantikus kapcsolatra vágyna – ellenben a lány éppen, hogy egy „tenyészbikát” akar magának szerezni egy estére.

S a #Sohavégetnemérős többi történetében sem a hagyományos patriarchális társadalmi rend rajzolódik ki, hanem egy olyan, amiből hiányzik a maszkulin macsó. Még a záró részre inkább ráfogható, hogy hagyományos nemi szerepeket ábrázol (a lány ágyhoz van kötve, s férfi udvarlója végig uralja tekintetével az okostelefonon keresztül), azonban az összes többiben a „férfi” inkább hagyományosan feminin tulajdonságokkal bíró figura, míg a nő pont ellenkezőleg, maszkulin pozícióba kerül.

Tehát a #Sohavégetnemérős a generációs élmény mellett ezt a huszonegyedik századra beérett társadalmi változást, a nemi szerepek radikális átalakulását is kreatívan és gördülékenyen, humoros formában ábrázolja. Persze mindenek előtt Tiszeker Dániel műve a fiataloknak és természetesen azért a Wellhello-rajongóknak szól, de remek hangulata miatt, néhány gyengébb momentuma ellenére bárkinek meleg szívvel ajánlható. Reméljük, hogy a magyar társadalom árnyoldalainak leleplezése mellett az ilyen alkotások is egyre inkább helyet kapnak a jövőben. Mert bár hazug propagandára nincs szükségünk, ugyanakkor az ember világba vetett hitét erősítheti az, ha a helyet, ahol él, nem csak siralomvölgynek látja, hanem felfedezi, hogy más perspektívából igen is meg vannak a maga szépségei. És ehhez nem feltétlenül kell helikopterre ülni vagy egy szűrőkkel beállított spéci kamerán keresztül látni a világot. Nem, ezt fejben kell helyre rakni, mint a #Sohavégetnemérős harmadik epizódjának áruházi dilemmájában is láthatjuk.

#Sohavégetnemérős – Történetek Wellhello-ra

Színes, magyar zenés film, 98 perc, 2016

Rendező: Tiszeker Dániel

Forgatókönyvírók: Horváth András Dezső, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár

Producer: Lévai Balázs

Operatőr: Pataki Ádám

Zene: Wellhello, Csöndör László (Diaz)

Szereplők: Karácsony Tamás "Fluor", Csöndör László (Diaz), Ötvös András, Trecskó Zsófia, Hartai Petra, Orosz Ákos, Mészáros Blanka, Sztarenki Dóra, Dékány Barnabás, Lábodi Ádám, Roszik Fruzsina, Lukács Dániel, Tóth János Gergely, Molnár Nikolett, Zsigmond Emőke, Molnár Gusztáv.

Bemutató: 2016. december 1.

Forgalmazó: Select

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!