PRAE.HU: A gyerek a felnőtté válása során szüleitől tanul „nevelni”. Véleménye részben eltérhet a szülőkétől, de a túlnyomó többség követi az otthon tapasztaltakat. Az Ön könyvéből egyértelműen kiolvasható, hogy így tanúi lehetünk annak, ahogy a felnőtt ember továbbadja hagyományos nevelési formákat. Meg lehet-e szakítani ezt a folyamatosságot? Ki lehet ebből lépni valahogyan? Változott az utóbbi években-évtizedekben a gyereknevelés iránya?

Dr. Varga Zoltán: A gyerek-felnőtt kapcsolatok meghatározó vonatkozásaiban ebből a folytonosságból kilépni – azt gondolom – nem lehet. Folyamatos, igen lassú változások vannak. A könyvem így annak a nagyon kis számú embernek mondhat valamit, akiknek van igényük arra, hogy a gyerekeikkel vidámabban, emberségesebben létezzenek. A szülők túlnyomó része evidensnek tartja, amit gyerekeivel tesz, és soha, vagy csak nagyon ritkán gondolja át, mit. A miértre van válasz: a gyerek érdekében cselekszik. Mozgatóerő a szeretet és a jóakarat. A hagyományos gyerektartási – nevelési – elvek irányítják a szülőket, és ez a hagyomány nagyon lassan változik. Ma már abszurdum lenne például elvinni őket a római cirkuszba, ahol oroszlánok eszegették a keresztényeket. Minden mai szülő tudja – legalábbis a civilizált világban – hogy az ilyesmi „nem gyereknek való”. Úgy vélem, azért felnőttekkel ma is tele lenne a stadion. A gyerekek már nem tanulnak célba lőni emberre, de Afrikában mégis gyerekkatonák gyilkolnak. Az angolszász civilizáció azonban sokat változott: Magyarországon nem magázzák már a gyerekek a szüleiket, és egy liberális családban nyugodtan azt mondhatják az apjuknak, hogy „Hülyeségeket beszélsz, apa!”, hivatalosan tilos már a verés, még odahaza is. Amikor én jártam iskolába, akkor még a falon ott lógott a nádpálca, és szabad volt verni a gyerekeket, bár „emberségesen”, és lám Jehova bíztat bennünket, „jó atyákat”, hogy idején keressük meg vesszejünkkel engedetlen gyerekeinket. Lassan, nagyon lassan történik változás, de talán inkább csak stílusban.

PRAE.HU: Hozhat a Nehezen nevelhető felnőtt újat ezen a téren?

Kis dolgokban hathat. Van olyan például, hogy valaki tényleg elgondolkodik azon, miért is ne lóbálhatná a gyerek a lábát? Ez egy nagyon értelmes embernél is új gondolat lehet, mert valóban: övé a lába, miért ne lóbálja. Vagy ráeszmél, hogy nahát, a díszteknőst sem tömi a gazdája, mert feltételezi, hogy tudja az, hogy mennyire éhes. A kisgyereket tömjük. A könyvet elolvasva elképzelhető, hogy valaki beszünteti a gyerektömést, és egyszer azt tudja mondani a feleségének: Hagyd már békén azt a szerencsétlen kölköt, látod, hogy már nem kell neki, egyen amennyit akar. De ez is csak olyanoknál képzelhető el, akiknél van valamiféle belső nyitottság.

PRAE.HU: Arról is olvashatunk, hogy létezik az úgynevezett „jó példa”, ami talán nem is annyira jó?

A „jó példa” egy szentség. Úszóbajnok gyermekorvosunk egyszer a köztelevízióban büszkén elmondta, hogyan nevelte őt édesanyja. Az anya naponta ellenőrizte a leckét, szigorúság és következetesség uralkodott a családban, és természetesen a „jó példa”. Semmilyen adat nincs arra, hogy vajon az emberek követik-e a jó példát, de mindenki evidensnek tartja. A szülő biztos abban, hogy amit tesz, az úgy jó, hiszen attól lesz a gyerek is tisztességes állampolgár. Nem azért büntetik – általában – a szülők a gyerekeiket, mert gonoszak, ellenkezőleg: azért, mert szeretik őket. Azt akarják, hogy érvényesüljenek. A szülő nem tudja, hogy mikor született Vak Béla, de a gyereknek tudnia kell. A szülők meg akarják tenni azt, amiről azt gondolják, hogy kötelességük. Ezért tömi a kisbabát. Ezért nyúzza a tanulással, ezért tilt, ezért utasít, ezért követel, ezért jutalmaz, ezért simogat. Azt írom, ha egy gyereket igazán szeretnek, akkor az nagyjából mindent kibír, még a jó nevelést is. Székely Éva például – mint megtudtuk a lányától – nagyon szerette a lányát, aki őszinte szeretettel beszélt róla, holott szigorú anya volt. A szigorúságon átsüt a szeretet, csak ott van gond, ha az hiányzik.

Azt mondom, hogy nem sok haszonnal jár folytonosan irányítani egy gyereket. Ha sokat beszélünk, oda sem figyel. Az eleven, emberi légkörben élő gyerekek mindig tudják, hogy mi az amire érdemes figyelni, és mi az, amire nem. Sosem mondtam a gyerekeimnek, hogy köszönjenek a néninek, és nem is köszöntek a néninek, de amikor megjött valaki, akivel jóban voltak, akkor olyan kedvesen néztek rá – mert annyira szerették –, hogy a néninek többet jelentett, mint egy „kezitcsókolóm”. Aztán előbb utóbb rájöttek, hogy szokás köszönni, később már meg is tették.

PRAE.HU: Három főbb részre tagolódik a könyve. Szó van a gyerek közvetlen környezetéről, a családról és az ott felmerülő problémákról, majd egy kissé kinyílik a perspektíva, és a gyerek tágabb környezetére, az iskolarendszerre, és végül a társadalomra helyeződik a hangsúly. Tulajdonképpen mi az, ami hiányzik az iskolarendszerben, illetve amiben feltétlenül javulnunk kellene? Mik az osztályozás negatívumai?

Iskolarendszerünkben annyi minden van, ami kétségbeejtő, és annyi minden hiányzik, hogy néha az embernek az az érzése, kár is erre a szót vesztegetni. Maga az osztályozás talán nem is olyan szörnyű dolog, - bár én nem szeretem. Lehet – kell is – minősíteni a gyerekeket, akár még jegyekkel is. De Magyarországon a jegyekkel valami önálló entitást alkottak: van ötös gyerek, négyes gyerek és rossz tanuló gyerek. Semmit sem jelent, hogy Einstein rossz tanuló volt, az kivétel… Az embereket, gyereket, felnőttet megbolondítják ezek a jegyek.

Mindenki megfigyelheti: a gyerek elmegy kíváncsian az iskolába, két hét múlva elege van az egészből. A magyar pedagógia rendkívül rossz állapotban és helyzetben van – mind szakmailag, mind emberileg. Persze erről sem szabad nyíltan beszélni. A mostani pedagógiai mozgalmak egyik legnagyobb ellensége maga a pedagógiai társadalom. A pedagógus egy kontraszelekció eredménye. Mi még nagyon tiszteltük a tanárainkat, ma egy tanár szociális rangja össze sem vethető egy politikuséval, egy „linkócival”, akinek milliárdjai vannak. Mai viszonylatban egy tanárnak legalább másfél-két milliós fizetést kellene adni, és nem egy ötvennégy négyzetméteres lakásba kényszeríteni. Semmire sem becsülik a pedagógusokat, de ők csak mostanában kezdenek el zúgolódni. Sok pedagógus csak nehezen képzelhető gyerekek ideáljának. A köztük lévő nagyszerű tanárok többségének pedig nincs a minőségüknek megfelelő súlya, szerepe. Ezen talán huszonöt év alatt lehetne segíteni, rengeteg pénzzel, és értelmes irányítással – mindez azonban sajnos hiányzik. A szülők is a „szigorú de igazságos” elvet vallják, így nagyszerűen megértik egymást a tanárokkal, a gyerek háta mögött.

PRAE.HU: Nagyon sok szülő nem engedi, hogy a gyerek konfrontálódjon a felnőtt világgal. Milyen hatással van ez a gyerekekre?

Ez a „Nicht vor dem Kind” jelenség, de ma már ebben is tapasztalható változás. Már nagyon kevés helyre hozza a gyereket a gólya, káposztalevélben se talál már gyereket senki, sőt áruházban sem veszi. De igyekszünk a gyerek előtt leplezni a tragédiát, mert úgy gondoljuk, hogy a halál nem a gyereknek való. A betegség, a halál, de a korhatár is ide tartozik. Elképesztő helyen vannak ezek a korhatáros karikák a televízióban. A Nemzeti Múzeum vett egy aktképet, amit a televízióban is megmutattak, de ügyeltek arra, hogy a nő ágyékát ne mutassák. Gondoljunk bele, milyen ostobaság ez! Hiszen egy szép emberi test az szép. Ha az isten teremtette, akkor azt ügyesen teremtette. De a gyereknek nem szabad látnia – amit egyébként úgyis tud. Természetesen itt is vannak szélsőségek. Ha valamit megtiltunk, akkor az lesz az első, hogy azt megnézzék, amint a szülők elmennek.

PRAE.HU: Mikor érzi úgy, hogy a könyv elérte a célját? Lényegében kinek íródott a könyv?

Ezt a könyvet leginkább saját magamnak írtam. De nagyon szeretném, ha sokan elolvasnák, mert azt hiszem, hogy – ahogyan ma már nem viszik el a gyerekeket oroszlánok elé dobott szüzek megnézésére, úgy ez a könyv az ismeretek egyre vastagodó rétegére leszálló porban egy porszem. Hiszek abban, hogy hosszú idő múlva talán jobban fogunk érteni a gyerekekhez, és jobb életük lesz. De nincs bennem semmi „prófétai”, nem akarok megtéríteni senkit. Nincs olyan örökérvényű módszer, amely megtanulható, és megoldást nyújt minden problémára.

A könyv elektronikus formában is elérhető: a nenefe.hu honlapon minden hétfőn egy újabb fejezetet olvashatunk a könyvből.

Dr. Varga Zoltán: A nehezen nevelhető felnőtt

Varga és Társa Bt. 2016

246 oldal, 3400 Ft