Összes kötelező röviden. A pécsi Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezetnek nem ez az első merész vállalkozása, ami végül jól sül el. Azt gondolom, az ilyen típusú előadások eleve hátrányból indulnak, hiszen mondjuk egyetlen Csehov-drámából egy előadást csinálni is iszonyatosan nehéz, nemhogy klasszikusok tömegéből. De mégis felmerül a kérdés, hogy mi a célja az előadásnak a szövegekkel, és hogyan tud megvalósulni. Már a legelején hangsúlyozni kell az előadás bátorságát, mert ez az, amiből két válasz is születik. Egyfelől a kötelező olvasmányok terhével küszködő korosztály életét és problémáit láthatjuk, nagyon pontosan és nagyon természetesen. Semmi erőltetett iskolapados poén, nem dobálóznak erőltetett szlengekkel, helyette igazi életet, valós helyzeteket látunk. És persze ebbe az is beletartozik, hogy mi történik az iskolában, például mennyi és milyen kötelező olvasmányuk van, mit tudnak ők ezzel kezdeni. Komoly pedagógiai, irodalomelméleti és ezek kapcsán megkerülhetetlenül egzisztenciális kérdések tömkelege kerül elő.

Szintén nagyon fontos, hogy ezeknek a könyveknek egy jelentős része tényleg nagyon jó. Ami azt is jelenti, hogy hiába Hamlet, Júlia, Odüsszeusz vagy Lucifer az adott mondat gazdája, jelentéktelenné válik, mert a színészek magukról beszélnek, rólunk beszélnek. Annyira emberi, mindenkor aktuális, fájó kérdésekről, problémákról, mindezt kegyetlenül és bátran, hogy nem tudom fontosnak tartani a szöveg eredeti helyét, mert magammal és az adott szituációval vagyok elfoglalva.   

Az előadás három diákról szól, akik elolvassák a kötelezőket. És aki olvas, az egy ponton túl nem dekódol, hanem felülkódol, nem megfejt, hanem létrehoz. Vagyis megéli a szövegeket. Az előadás csapong a kötelező olvasmányok és azok szereplői között, az éles váltásokat sokszor mellőzve egymásba folynak a történetek. A folyamatos önreflexió az előadás alapja, a színészek reflektálnak a helyzetre (vagyis mint előadásra), saját magukra (a szereplők Cs. H., T. G. és K. V.), illetve az általuk játszott szerepekre is. Egymásba olvadnak a könyvek karakterei, a színészek, a szerepek. A nézőpontváltások nemcsak az egyéni problémák, a viselkedésmód, az individuális igazság kifejezésére szolgálnak, hanem egy általánosan kitartott hangulat érzékletessé tételére is. Ami összefoglalható annyiban, hogy: kötelező.

Azt írja Barthes, a francia kritikus Az olvasás öröme című írásában, hogy „az olvasás társadalmi és több ezer közvetítő ponton át interiorizált kényszerekből ered, amelyek az olvasást feladattá teszik, amelyek következtében magát az olvasást is egy törvény szabja meg. Vannak olyan csoporttörvények, olyan mikrotörvények, amelyek alól fel kell szabadítanunk magunkat. Az olvasás szabadsága egyben a nem olvasás szabadsága is.” A kötelező olvasmányok bősége a kasztráció, a vágy pótlékainak a helye. De legyen egyértelmű, nem arról van szó, hogy a tanárok micsoda szörnyűséges emberek, és csak ártani tudnak. Sőt. Így vagy úgy mindenkit érint ez a probléma, a lényeg, hogy foglalkozni kell vele, mert mindannyian felelősek vagyunk.

„Előre megrágott olvasmány-granulátummal etetnek?! Hol itt a szabad akarat?” – teszik fel a kérdést. A 2016/17-es tanévben a középiskolai kötelező olvasmányok 39 374 970 betűből állnak. Ez a rendszer a komplexitások lebontásában és egyszerűsítésében érdekelt. Csak annyit ér el, hogy megerősít abban az állapotunkban, amiben éppen vagyunk. Az egyénekből tömeg lesz. Pedig az irodalom pontosan ennek az ellenkezőjét tudja elérni. És ezek a szövegek jók. Olyannyira, hogy én teljesen elengedem, éppen melyik klasszikusban is jártunk az előadás során, mindig a szituációk érdekelnek, az éppen aktuális viszonyok. Élővé válnak a helyzetek, a problémák, kérdések, frusztrációk, egy előadássá állnak össze, ahol még csak azt sem lehet mondani, hogy a szöveg egyeduralkodó lenne.

Az öncélúság a legfőbb cél, mert ebben az esetben az öncélúság egyenlő a szabadsággal. Azért olvasok, mert az nekem jó.  Archiválni csak a szöveget tudjuk, a kontextust nem. Mégis szembeötlő a kérdés, hányan foglalkoznak a fiatalokkal igazán, akiknek feladják ezeket a könyveket, hányan segítenek nekik feldolgozni, érteni, sőt ne adj isten élvezni őket. Hány felnőttet érdekel, hogy ők mit gondolnak ezekről? Mert esetleg egy tizenéves vagy huszonéves egészen mást gondol, és ez fenyegető. Tudunk beszélgetni egymással például test-lélek bináris oppozíciójáról, mondjuk a Rómeó és Júlia kapcsán, vagy elintézzük annyival, hogy az igaz szerelemért meg is lehet halni akár, legyél vele boldog. Nem tudok nem írni arról, hogy voltak a nézők között, akik nevetségesen látványosan próbálták nem élvezni az előadást és próbálták minden lehetséges módon kifejezni a rosszallásukat, mormogásukkal, bökdösésükkel meggyőzni a mellettük ülőket a véleményükről. Kell ennél jobb bizonyíték arra, hogy az előadás jó?

Mi lett volna, ha Lucifer az erősebb, és nem az Úr? A szerelem csak a lélek dolga, szexualitás nuku? Nem az elnyomottak önérdeke segít az önkényt létrehozni? A magány legitimálja a megcsalást? Ha nincsenek válaszok, eleve erkölcstelen kérdezni is? Hiszen aki olvas, kérdezni fog, jó esetben. A szövegek rétegekre bontó és újra felépítő használata rámutat a jelként felfogott dolgok esetlegességére. Külön érdekesség, hogy nem válik a szöveg domináns elemmé, sőt, a rengeteg mozgásszínházi elem, vagy éppen a helyben létrejövő zenei aláfestés alapvetően meghatározza az előadás dinamikáját, izgalmas értelmezéseknek és hangulatoknak ad teret. Az olvasás a test gesztusa, a szövegek tartalmát nem jelrendszerként éljük meg, hanem fizikai valónkban.

Tölgyfa Gergely, Cseri Hanna és Keresztesy Veronika teljes összhangban működik, játékuk tele van energiával, friss, és mentes a sallangoktól, pózoktól. Láthatjuk, hogyan alakul ki (és alakul át) a színész saját hangjához és testéhez fűződő viszonya a könyvekhez való viszonya által. A test megtanulja a hirtelen reakció készségét, nem jellemekként, hanem tevékenységeket végző színészekként és a megidézett szerepek azonosságaként vannak jelen. Végigkövethetjük azt a változást, ami azzal jár, hogy megismerjük magunkat, kérdéseket teszünk fel, gyötörjük magunkat, bármilyen formában, ez esetben könyvek segítségével. Ez a változás nem lineáris, soha nincs vége, nincs egy végső cél, sokkal inkább egy spirál mentén halad, amin egyre feljebb jutva folyamatosan megkérdőjelezzük korábbi döntéseinket, reakcióinkat. Ez persze nehéz, hiszen nagyon intim dolgokról van szó.

Szabó Attila rendezése semmit nem erőltet a nézőre, csak összefüggéseket kínál. Ezért is nagyon személyes az élmény, mert egyszerűen annyi minden van ebben az előadásban, hogy fokozottan próbára teszi a néző befogadóképességét. És szerintem erre szükség is van, sosem leszünk eléggé meztelenek saját magunk számára, de mindig jó tanulnunk valamit magunkról.

ÖKöR - Összes Kötelező Röviden
színházi revízió negyvenhat és fél részben

Játsszák: Cseri Hanna, Keresztesy Veronika, Tölgyfa Gergely

Zene: Eklics Dániel, Cseri Hanna
Látvány: Jankó Mátyás, Peták Timót
Mozgás: Spanicsek Valentina
Munkatárs: Hangay Nikolett

Dramaturg, rendező: Szabó Attila

Bemutató: szeptember 30.

Pécsi Kulturális Központ, Bécsy Tamás kamaraterem.

Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet előadása. 

A képeket Cseri László készítette.