Eredetileg három hónapig tartott volna az út, és nem is az alkoholizmusról szólt volna a könyv - tudhattuk meg Gerlóczy Mártontól. Ahogyan a bemutatón felolvasott egyik részletből is kiderült, az író ki szerette volna pihenni magát, elmenni kicsit a bolondokházának tartott magyar (sőt, európai) mindennapokból. Útitársa pedig úgy tervezte, hogy az ott tartózkodás során nem fog majd alkoholt fogyasztani. Ahogyan azonban telt az idő, úgy vált egyre egyértelműbbé, hogy ez nem fog sikerülni, így aztán a készülő könyv is erről a függőségről kezdett szólni.

Az utazástól, a helyváltoztatástól remélt jellemváltozás kulcsfontosságú mozzanata annak a jelenségnek, amit a regény is ábrázol. Egy függő - legyen bármilyen szenvedély rabja - kezdetben könnyen érezheti egy idegen helyen azt az illúziót, hogy tulajdonképpen hazatalált, hogy mindig is ott kellett volna élnie, és akkor nem lett volna oka alkoholt vagy más szert fogyasztani. A regényben szereplő pincér minden rosszat a Margit körúthoz, gyermekkora színhelyéhez köt, s el kell(ene) jutnia addig a felismerésig, hogy mégsem ez a hely a hibás az ő elrontott életéért, illetve hogy bárhova is megy a világban, a Margit körút mindig vele lesz.  

Ez utóbbi a vereség, a kudarc, a gyengeség beismerését is jelenti, ami a problémától kevésbé érintettek számára könnyen lehet, hogy furcsán hangzik, hiszen az általános közvélekedés szerint a függőség legyőzése csak akarat kérdése. Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns szerint az akaraterő is fontos és nélkülözhetetlen, ugyanakkor a problémából kifelé vivő út első fontos lépése, hogy elfogadjuk: a szer erősebb nálunk. Addig, amíg valaki az ellenkező illúziójába ringatja magát, nem fog segítséget kérni.

Amúgy is nehéz megközelíteni a függőket, hiszen nagyon magukba zárkózottak. Dr. Petke Zsolt PhD osztályvezető főorvos szerint a szenvedélybetegek általában nagyon hasonlóan élik meg a magány, a magára hagyatottság érzését, azt, hogy számukra az egész világ ellenség, az egész élet háború, ezért nehéz közel kerülni hozzájuk és segíteni nekik. Egy függő mindig kifelé figyel, leggyakrabban a környezetét kritizálja, míg önmagával a legkevésbé (sem) néz szembe. Épp ezért fontos az is, hogy egy terápia kezdetén "lelassuljon", és elkezdjen befelé figyelni. 

A  könyvbemutató érdekessége volt, hogy mindkét megszólaló addiktológus szakember a saját (egykori) függőségei alapján reagált a felmerülő kérdésekre. Gerlóczy Márton egyébként nagyon átgondoltan válogatott ki részleteket a regényéből - melyeket Kormos Mihály, valamint  az író  személyes ismerősei olvastak fel -, ügyelve arra, hogy az események kulcsmozzanataiba, a jelenség egyes fázisaiba nyerhessenek bepillantást az érdeklődők, s a szakemberek is ezekkel kapcsolatban nyilvánultak meg.

Egy fél mondatból felsejlett egy olyan elképzelés is, miszerint a könyvbemutatón majd bent lesznek  a teremben páciensek is, sőt fel is fognak olvasni, vagyis egyfajta különleges terápiás foglalkozássá vált volna így a program. Amúgy sem véletlen egyébként, hogy ezen a helyen tartották az eseményt, hiszen ezzel is fel lehet hívni arra a figyelmet, hogy aki eldöntötte, hogy segítséget kér, többek között hova fordulhat. Bajzáth szerint sokat változott  a helyzet azóta, hogy ő évtizedekkel ezelőtt itt próbált először leszokni függőségéről. Nem csak abban az értelemben, hogy a nyolcvanas években egy heroinista nem  igazán láthatott maga előtt pozitív példát arra, hogy le lehet jönni erről a szerről is, illetve, hogy ma már léteznek önsegítő csoportok is, akik ugyancsak motivációt adhatnak, hanem a szakemberi, intézményes segítség is differenciálódott, sokrétűvé vált. Elég csak a bemutató színhelyéül szolgáló szoba falán végignézni, s látható, az osztályon hányféle terápiás csoport működik, hányféle megközelítési módszert alkalmaznak, hogy lehetőleg mindenki a hozzá legjobban passzoló módon tudjon kiutat találni a gödörből.

Gerlóczy is tisztában van vele, hogy ha valaki Elvonókúra címmel ír könyvet, melyben az elbeszélő közvetlen közelről figyeli és elemzi egy alkoholista küszködését saját magával és betegségével, az felelősséggel is jár. A könyv megjelenése óta kapott már leveleket, akadtak olyan emberek, akik neki írták meg élettörténetüket. Számukra igyekszik szakemberek elérhetőségét megadni, hogy a segélykiáltást - amivel hozzá fordultak - olyanok is meghallják, akik tényleg tudnak segíteni.

S ha már segítségkérés: az egyik utolsó regényrészletből kikövetkeztethető, itt nem egy hurráoptimista, giccses happy enddel véget érő történetről van szó, hanem olyanról, amelyben a jó szándék kudarcba fullad. Petke szerint nem volt rossz ötlet a pincéren környezetváltoztatással megpróbálni segíteni, nem az elbeszélőn (a szerzőn) múlott, hogy nem jött össze. Bajzáth Sándor pedig arról beszélt, hogy ha hosszú távon tisztává akar valaki válni, nem csak szimplán a tartózkodási helyét, de egész életmódját meg kell változtatnia. Ugyanakkor számára a regény olvasása során az elbeszélő viselkedéséből végigkövethető volt az a folyamat is, ahogyan a legközelebbi családtagok, barátok, szerelmek viszonyulnak egy függőhöz.

Az említett kényelmetlen hangvételű regényrészlet éppen az utolsó fázisról szólt: az elbeszélő eljut egy pontra, mikor már egyáltalán nem érdekli a másik folytonos önigazoló mantrája. Még arra is immunissá válik, ha a másik arról  beszél, hogy úgy érezte, akadt végre valaki, egyetlen egy ember, aki megérti őt és az egész világ által félreértett életét. 

Fotók: Pethő Anita