Barokk ihletésű stiliszta lévén felesleges számon kérni, miért is motívumdúsításban érdekelt a dél-koreai rendező. Életművének centrumában ugyanis nem öncélú hatásvadászatra, l’art pour l’art-pózokra felhúzott exploitation-pillanatok állnak. Őt más foglalkoztatja, nevezetesen karaktereinek összetett viszonyrendszere, illetve a kérdés, hogyan befolyásoljuk egymást, mi vált ki belőlünk taszító vagy újjászülő érzéseket? Dilemmáit sokféleképpen árnyalta már: naturalista betétekkel és avantgárd virtuozitással színesített testi-lelki revansláncolattól (A bosszú ura) két sérült férfi megtorlás-tragédiáján (Oldboy) át egészen a vámpírhorrorba csomagolt lamúr útvesztőjéig (Szomjúság). Az elsőként szóba hozott mű csoporttanulmánya, a második – a tanácstalanul futó Dae-su és az ő lépéseit irányító Woo-jin révén – bábjátékos-motívumköre és a harmadik szerelem-halál tematikája után immár az átverések, valamint a társra lelés násza bontakozik ki.

E posztmodern stílusbravúr esetében természetesen nemcsak ennyi a juss. A szobalány ráadásul nemcsak egy újabb fazonírozott adaptáció (Sarah Waters Fingersmith című 2002-es viktoriánus bűnregénye által inspirált dráma, miután a forrásanyag már túljutott egy 2005-ös, háromórás BBC-feldolgozáson), sőt, még csak nem is a queer cinema vagy a napjainkban egyre gyakrabban megjelenő LGBT-alkotások sokadik reprezentánsa – Park ez utóbbiakat olyan festői eleganciával állítja fejtetőre, ahogy csak lehet. Noha olyan közelmúltbeli darabok, mint az Adéle élete, a The Duke of Burgundy vagy a Todd Haynes-féle Carol szintén lemondtak a fallocentrikus ábrázolásmódról, a fetisisztikus szkopoflíiáról, A szobalány más utat választ. Tiszta mozis leleményekkel, líraian cáfolja a fentieket Park. Fogreszelésből fonom, ám annál nagyobb hatásfokú erotika nő ki, ajkakról, szemről, majd nyalókáról, szájba dugott ujjakról készült snittekkel vegyül a fürdőkád látványa, a belé eresztett, halkan csobogó víz hangja. (A direktor épp e kulcsjelenet olvasásakor döntött a celluloid-feldolgozás mellett, amely a kész műben is feltétlen sarokkő.) Parányi gesztusokon keresztül tárul fel a feminizmus lényege – míg a férfi-látásmód röghöz köt, addig a női perspektíva szabadság-útra lép. Rideg, kisajátító világ helyett az úrnő és a szolgálólány testének összefonódása organikus, hús-vér, csendben kibontakozó, ám hangsúlyosan érzelmeket hordozó pszichoszexuális táj, cseppet sem uralkodói szemszög elé helyezett kegytárgy. Beszédes is, amikor ágyban, párnák, takarók között lesz egymásé a két nő, vagy mikor egyikük férfiruhából vetkőzve fedi fel magát, amikor pucér, kéjesen összesimuló testeket világít meg a Hold nőszimbóluma.

Pontosabban, ez pusztán látszólag tűnik így. Park ugyanis nem adja ilyen könnyen gender-vizsgálódásait. A szobalányban hegemón maszkulinitás vagy feminin beállítottság helyett nemi diverzitást tapasztalni – mind a gyengébb, mind az erősebb nem oldalán lelni hol szerető-nagyvonalú, hol áruló-becstelen karaktereket. Sőt, a direktor odáig megy, hogy egy korábban csalárdnak láttatott figura tisztaságát bizonyítja, vagy éppen egy addig szimpatikus illetőről hull le a lepel. Nemesség-nemtelenség kérdése fonódik össze nyiszált ujjakkal, lyukas, átdöfött kézfejjel, mérgező cigarettafüsttel, egy akváriumba passzírozott polip képével. Rendkívül okos, ahogy Park a szobalány, az úrnő és a szélhámos imágóit zárójelbe rakja: egyikük sem mond igazat vagy cselekszik úgy, ahogy várnánk, az objektivitás helyett nyomatékosan az erkölcsi relativitás uralja őket. Birtoklásvágyról, árulásról, határokon átnyúló szerelemről tudósít A szobalány, ám egyik fogalom sem zárható hagyományos öntőformákba. Csavaros suspense-motivikát hasznosít a film: rendre az információadagolásból fakad, melyik karakterről éppen mennyit tud a néző, red herringek (félrevezetés) sorjáznak, a direktor ellipszisek tömkelegével élve lényeges pillanatokat hagy ki, majd ugyanazon eseményeket újabb fénytörésbe állítva illeszt be egy-egy új szcénát két, már ismert jelenet közé. Gyakran pedig felkészületlenül, tudás nélkül marad a sötétben a néző – az igazság ugyanolyan tapinthatatlan, mint A Vihar kapujában szubjektivitás-töredékekre felhúzott karakterdrámájában, a Rashomon-dramaturgiát itt három, különböző nézőpontot (Sook-hee-ét, Hidekóét és Fujiwaráét) alkalmazó fejezetként látjuk viszont, így számol le A szobalány valamennyi közönségelvárással.

Koreában, az 1910-1945 közötti japán megszállás idején, helyesebben az 1930-as években játszódik a fabula, Park pedig ezt sem átallja górcső alá venni. Japánok és koreaiak érdekszövetsége bomlik ki, szegény férkőzne a gazdag mellé, ellenséges népek bújnak össze a dunnákban – ám végül ilyen értelemben is tovatűnik bármiféle tradicionális ábrázolásmód. A szobalány osztályellentét-pamfletként többrétegű: míg Fujiwara önző-kizsákmányoló magatartása nem juttatja őt a hierarchia csúcsára (plusz ott az aberrált burzsuj-rituálék mögé húzódó nagybácsi), addig Sook-hee és Hideko nincstelen-gazdag felállása már ellenáll az összes akadálynak. Park anti-kolonialistaként is szónokol, és a dekadenciának vagy a művészetnek is óriási pofonokat ad. Kouzuki perverziója, amellyel A halász feleségének álma című Hokusai-fametszetet vagy a Szilva az aranyvázában című ősrégi kínai erotikus írást destruálja, hamar világossá teszi, felolvasóestjei (melyeken szmokingos ismerősei gerjednek be Hideko olvasmány-rekonstrukcióitól) csupán álcák, szimulákrumok, a valóságot a véresre, sebesre náspángolt hátsók képeiben és a Sook-hee által összemázolt, vízbe hajított műtárgyak, könyvek halmában ildomos keresni. Fujiwara alacsony sorból származó törtető, aki japánnak álcázza magát, Kouzuki koreai származású, fekete tintás nyelvű, kígyószerű szörnyeteg, aki ugyancsak a gyarmatosító nemzet aranyemberének szerepében tetszeleg. A nőalakok őket figyelik, netán mellőlük kénytelenek továbbállni – a különböző fejezetekben a cseléd és az örökösnő is rövid, de annál fontosabb időre voyeurökké válnak, Park kedvenc Hitchcock-filmje, a Szédülés után szabadon. (Érdekességként jegyezhető meg: a dél-koreai mester amerikai kiruccanása, a Vonzások pedig A gyanú árnyékában című Charlie bácsi-thrillerének adott gellert.) Passzivitásuk aktivitásra cserélődik: Hideko és Sook-hee szökési tervet dolgoznak ki, férfit ejtenek át, hajójegyet vásárolva módosítanak az úti célon – a kezdettől potensebb lady végül méltó partnerére akad mind cselekvőbb szerelme képében. Míg a két hölgy egyre tisztább ideákért, leginkább a Szerelemért bocsátkozik harcba, addig a két férfi fellépését a Hazugság dúcolja alá: hatalmi játszmájukban, manipuláció-sorozatukban épp ők válnak a legkevésbé önazonossá saját magukkal. Férfibecsületről, bajtársiasságról éppen Park sztárkollégája, Kim Ji-woon mesél a The Age of Shadowsban, történelmi kémthrillerbe ágyazva a japánok ellen hadba vonuló koreai lázadók szenvedéstörténetét az 1920-as évek végén – az Oldboy rendezőjét viszont nyomatékosan a feminista látószög hozza tűzbe.   

Chung Chung-hoon operatőr vizuálisan is képes árnyalni A szobalányon végigvonuló bizonytalanságokat, dualizmust. Viktoriánus eklektika ötvöződik távol-keleti szimmetriával a figurák kötélhúzásaira, machinációjára utalva, színpompás kulisszák adnak hátteret Sook-hee és Hideko évődésének, amelyek közül az egyikben a „beépített” lány ellöki magától Fujiwara kezét. A barokkos szín- és építészeti világ a figurák habitusának tökéletes leképződése, és innentől már csak hab a tortán, hogy Park a zárszóban szimbolistaként remekel. Több ez vulgáris leszbikus-mélyfúrásnál: megérkeztünk az igaz, pőre, árulástól mentes, önzetlen szerelem birodalmába.

A szobalány (Ah-ga-ssi)

Színes, feliratos dél-koreai erotikus dráma, 2016, 144 perc

Rendezte: Park Chan-wook

Írta: Sarah Waters regénye nyomán Chung Seo-kyung, Park Chan-wook

Zene: Jo Yeong-wook

Operatőr: Chung Chung-hoon

Vágó: Kim Jae-bum, Kim Sang-beom

Szereplők: Kim Min-hee (Hideko úrnő), Kim Tae-ri (Sook-hee), Ha Jung-woo (Fujiwara őrgróf), Jo Jin-woong (Kouzuki bácsi), Kim Hae-suk (Sasaki)

Forgalmazza: Mozinet

Korhatár: 18

Bemutató: 2016. december 1.