Blambla óverdózis: futuro-dada költők / A dada és visszahívása: ne, ne! / PRAE.HU

„Hangköltészet, tehát. Igen ám, de a terminusnak nincs egyetemesen elfogadott jelentése. Emlegetnek hallgatni való verset, orális, hangzó, fónikus, beszélt vagy akusztikus költészetet, hangverset, vokális, vagy hangzó szöveget stb. Sebaj, mind ugyanazt jelenti. A hangköltészet, mivel a hangszínnel és a ritmussal képes színesebbé tenni a szavak világát, túllép az értelmi olvashatóság határain, és a rádiónak adja át magát, a lemeznek, a magnószalagnak, illetve – ami a legfontosabb – a közvetlen közönségkapcsolatnak a szavalatok során, amik akár improvizációval is végződhetnek.
A stilisztikai elv változása az írott verstől a teljes oralitásig négy fejlődési fokra vezethető vissza:
a) olvasott szöveg: a vers le van írva, a szerző a hangos felolvasással másféle hatást akar kelteni (ebben az esetben a szerző előadása többet ér, mint számos más, elszavalt, vagy csak gondolatban megalkotott interpretáció).
b) elmondott szöveg: a grafikai és az akusztikai verzió egyenértékűek, a hangzó alak más elrendezést adhat az írott szövegnek, a szavalat magáért való műalkotássá válik.
c) előadott kompozíció: az írott szöveg partitúraként szolgál (futurista szabad versek), csak az előadás számít, bármiféle emberi hang megengedett; újra felfedezik a hangutánzókat, neologizmusokat gyártanak, vokális hangszerelési technikákat alkalmaznak.
d) hangkompozíció: a szerző közönségnek előadott szabad improvizációja, vagy annak partitúra, illetve írott szöveg nélküli azonnali rögzítése; lehetőség arra, hogy a hangzó-hang az emberi hangon kívüli zajokkal keveredjen, törekvés a jelentés beszűkítésére és egyfajta ritmikai-tonális elvontság megteremtésére (dadaisták és ultralettristák).” Arrigo Lora Totino

És most szónokoljon Filippo Tommaso Marinetti, az olasz fasiszta futurista költő, aki szerint „Egy versenyautó sokkal szebb, mint a Szamothrakéi Niké”:
„A veszély szeretetét, az erőre és merészségre való törekvést akarjuk megénekelni.
A bátorság, a vakmerőség, a lázadás lesznek költészetünk lényeges elemei.
Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot,
a révületet és az álmot magasztalta.
Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást,
a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk.”

Az avantgárd első hullámának, a klasszikus modernek irányzatai közül a dadaizmus kitüntetett figyelmet érdemel. A Dada nem egységes mozgalom, nem szabályos csoport, tagjai minden visszaemlékezésükben kiemelik állandó, létszükségletszerű vitáikat. A Dada valójában intellektuális téren jelentett áttörést az európai, és az első világháború alatti-utáni megváltozott politikai-társadalmi helyzetnek köszönhetően – egyre inkább az amerikai művészetben, és ami a legfontosabb, a művészetről alkotott elképzelésekben. A dadaizmus nem köthető egyértelműen egy művészeti ághoz sem, ugyanannyira irodalmi, mint képzőművészeti és előadóművészeti irányzat. Alfred Jarry Übü király című abszurd drámája, Apollinaire és az expresszionista líra, főként Christian Morgenstern képvers-szerű költeményei, a kubisták, a futuristák (akiknek optimista szemléletével ellenkező előjelű, de meghatározó gépkultuszuk is kötötte őket) munkássága előlegezte meg a Dada radikálisan újszerű művészet- és világfelfogását.

A dadaisták munkásságában elmosódnak a műfajbeli határok, a kubistákhoz hasonlóan előszeretettel készítenek montázsokat, kollázsokat, a fotót, a mindennapi élet tárgyait bevonják az alkotásokba. A dadaizmus alapattitűdje a tagadás, a néha cinizmusba átcsapó irónia, gyakran anarchista lázadás. Bakunyin, az anarchista gondolkodó felfogása visszhangzik a dadaista munkákban a rombolásról, mely maga is alkotás. Ezt tükrözi Kassák ismert felszólítása: "Romboljatok, hogy építhessetek, építsetek, hogy győzhessetek!" A régi formák tagadása egy újfajta művészetfelfogáshoz vezetett a dadaisták munkássága nyomán: a művészet tagadásából születő antiművészethez. Ehhez a fordulathoz azonban mindannyiuk végletesen kiábrándító alapélménye, a világháború volt szükséges.

A legelfogadottabb és legelterjedtebb nézet szerint a Dada az I. világháborúban semleges területre, Svájcba menekült, különféle nemzetiségű művészek csoportosulásából jött létre, egészen pontosan 1916-ban Zürichben. Hugo Ball 1916. február 6-án bérelt ki egy helyiséget Zürich Niederdorf negyedében, és Cabaret Voltaire-nek keresztelte el. Itt megdöbbentő, sokkoló, abszurd művészeti eseményekre került sor, néha a happeninget előlegezve meg.

Arról, hogy a mozgalom elnevezése hogyan született, szintén megoszlanak a vélemények. A névadás módja is mutatja, hogy a dadaisták vonták be először, hivatalos alkotó módszerként a véletlent a mű (az antimű) születésébe.

A Dada irodalmi vívmányai közül a legfontosabb a hangköltészet "feltalálása", amelyet Ball maga kapcsol egy emlékezetes fellépéséhez a Cabaret Voltaire-ben. Ez a kísérletezés a nyelv belső szerkezetét, az érzelmi hatások keltésére mutató képességét kutatja. Végeredményeként a szóhoz nem is társul már jelentés. Egyik versalkotási módszerük a véletlen bevonásával, újságokból kivágott szavak, szótagok esetleges egymás mellé helyezésével, a szürrealistákra is nagy hatással volt. A szimultán költemények (mint valamiféle kórus, több különböző nyelven, egyszerre szavaltak) előadása, és a futurista alapokon kibontakozó bruitizmus (a lármamuzsika, zajzene) is dadaista újdonság.

A Dada tagjai a háború után szétszéledtek. Mondta is Max Ernst 1921-ben: Meghalt a Dada, éljen a Dada! Angolul, németül, franciául, pingvinül fognak most beszélni: Tzara, Janco, Huelsenbeck, Schwitters, Duchamp, Lewis, Apollinaire, Cocteau – nyelveket tudni kell…

A Cabaret Voltaire revűsó legendás története (Zürich, 1916–2016)

Az ötven férőhelyes szórakozóhelyen színpad, kiállító- és előadóterem is volt. A dadaista művészek 1916. március 30-án indították sajátos rendezvénysorozatukat. A színpadon értelmetlen, halandzsa nyelvezetű hangverseikkel, majd többek által előadott, hangzavarba torkolló szimultán versekkel és lármazenei produkciókkal léptek fel. Georges Hugner korabeli beszámolója így jegyezte le a látottakat, hallottakat: „A színpadon kulcsokkal és fémdobozokkal zörögtek zenélés címén, amíg a közönség megvadulva tiltakozni nem kezdett. Serner, versszavalás helyett virágcsokrot helyezett egy próbabábu lábához. Hatalmas cukorsüveg formájú kalap alól egy hang Arp verseit szavalta. Hülsenbeck mind hangosabban üvöltötte saját költeményeit, míg Tzara nagydobon hasonló crescendóban ütötte ugyanazt a ritmust. Hülsenbeck és Tzara a medvebocs hangát utánozva táncolt. Vagy pedig zsákba bújva, csővel a fejükön kacsáztak, és ezt a produkciót »fekete kakadu«-nak nevezték.” Hasonló rendezvényeket tartottak más helyszíneken is, például a „Kaufleute” termében is. Az 1500 néző előtt tartott produkció azonban botrányba és verekedésbe fulladt.

Az évek, évtizedek alatt az épület állaga folyamatosan romlott, mígnem a zürichi vezetés a lebontása mellett döntött. Magukat új-dadaistáknak nevező művészek egy csoportja azonban 2001-2002 telén elfoglalta az egykori mulatót, kifestették kívül-belül, és mintegy három hónapig performanszokat, költői esteket és filmelőadásokat tartottak benne. A rendőrség 2002 áprilisában távolította el a művészeket az épületből. A házat végül felújították, és az eredetihez hasonló elképzelésekkel, művészeti kabaréként nyitották meg újra, széles körű programkínálattal, kiállításokkal. Haha.

Tristan Tzara – Marcel Janco – Richard Huelsenbeck: L'amiral cherche une maison a louer / Az admirális kiadó házat keres (szimultán vers, 1916)

Kurt Schwitters: Ursonate / Ősszonáta 4 (1922–32, a szerző előadásában) Magyarországon 2004-ben a Spiritus Noister csoport (Kovács Zsolt, Ladik Katalin, Sőrés Zsolt, Szkárosi Endre) dolgozta fel.