PRAE.HU: Kezdjük játékkal! Kata, volt már Jeruzsálem-szindrómád?

NAGY KATA: Egyszer mélyen megérintett egy csipkebokor. Sokáig álltam és vártam, mikor gyullad ki. Persze nem gyulladt ki, de azért ez az egyik kedvenc sztorim máig az Ószövetségből, és a helyek szentségében is hiszek. Én voltam Szent Teréz extázisa, amikor 25 évesen először láttam a tengert és egyben az óceánt Saint-Malonál.

PRAE.HU: Benji, és neked mi a véleményed a Párizs szindrómáról? Éreztél-e már valaha hasonlót?

HORVÁTH BENJI: Párizsban még nem jártam, de láttam hasonlót. Gyerekkori emlékeim vannak inkább, ahol valami ehhez közelit érezhettem. Például elsőre nagyon megijedtem az iskolától. Egyébként általában nincsenek elvárásaim. Nem szeretek sokkolódni, igyekszem úgy intézni, hogy ne nagyon forduljon elő. És nem hiszem, hogy van olyan hely a földön, ahol jobb volna, mint bármilyen hely, ahol jól érzem magam. A mennyország sem elég, ha csak körülöttem van, és bennem nincs. Ott bennem persze minden sokkal nehezebb – sajnos, ezt általában a hozzám közel állók is megszenvedik. Mert rájuk sokszor akaratlanul is kivetítem a saját magammal szembeni elvárásaimat, illúzióimat, kényszerképzeteimet. Ilyenkor utána mindig nagyon szégyellem magam.

PRAE.HU: Mindkettőtök véleményére kíváncsi lennék az Anton-Babinski szindrómával kapcsolatban? Éreztétek már, hogy nem vagytok hajlandóak elismerni a saját vakságotokat?

HB: Egy kicsit szerintem ez mindenkinek van. A földi élet (és még ki tudja, milyen életek) velejárója. A kutyák például teljesen másképpen látnak, náluk szaglás és látás szétválaszthatatlan. Ki lát jobban? Ki mondja meg, hogy melyik látás az igazi látás? A valóságban annyi minden van még rajtunk túl, amit fel sem tudunk fogni, nemhogy látni. És közben folyamatosan azt hisszük, hogy látjuk a dolgokat, ahogy azok vannak – aztán le vagyunk sokkolódva, ha nem jön ki a lépés. Szeretünk dobálózni az igazsággal, nehéz elfogadni, hogy valójában nem tudunk róla többet, mint egy kutya. De aki pókerezett már relaxáló neuronokkal egy fekete lyuk gyomrában, annak elhiszem, hogy valamit látott.

NK: Az Anton-Babinksi szindróma helyett a Cotard-szindrómáról szeretnék beszélni, amelynél a beteg erősen hiszi, hogy nem létezik, és nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről. Ez az egyik visszatérő rémálmom. Egy fehér tájban egy fekete körvonal vagyok, a többiek színesek, integetek nekik, visszaintegetnek. Aztán egy hatalmas súly nehezedik rám, mint valami radír, és az én fekete, szomorú körvonalaim eltűnnek a fehér lapról. Bár nem látom magam, érezni érzek, érzem, hogy integetek a többi színes és boldog körvonalnak, tudom, hogy nem létezek, mert nem látnak.

PRAE.HU: "Give me a Leonard Cohen afterworld" – énekli Kurt Cobain egy helyütt. Talán valami olyasmire vágyik, mint Berzsenyi az Osztályrészemben?

NK: Szerintem Kurt Cobain a szíve mélyén hippi volt, csak megették a fenék. Leonard Cohent pedig nem ismerem. Ha Cobain élt volna még egy darabig, bement volna hozzá Pajor Tamás és felhízlalta volna. A korosodó és kövérkés Cobain adott volna pár unplugged-ot a Szent Tamás templomban Joanna Newsom-mal.

HB: Ó Camoena, Berzsenyi, Pennyroyal tea, I’m anemic royalty – hát persze! Ez nagyon vicces, mert ugye a „give me a Leonard Cohen afterworld” után az jön, hogy „so i can sigh eternally” – ez az „örökkévaló sóhajtozás”, ez elég szép kép. Olvastam Cohennel egy riportot, amiben azt mondja, sajnálja, hogy nem találkozhatott Cobainnel, mert megpróbált volna segíteni rajta, például elvitte volna a Zen-közösségbe, ahol ő momentán lakik (egy zen-mester szakácsaként és személyes asszisztenseként dolgozik), mert sok embert látott a közösségben, aki „drogokon ment keresztül, és talált magának olyan kiutat, ami több, mint a Vasárnapi Iskola.” Ez aranyos, bár nem több, mint kegyes sóhajtozás. De ki tudja, biztos nagy buli lett volna, Cobain és a Zen.

PRAE.HU: A tökéletes vers szerintetek?

HB: Az elég rossz vers lehet. A tökéletes, az egy álfogalom, legalábbis nekem úgy tűnik. Minden tökéletes, ami adott elvárásoknak megfelel – tehát nincs olyan, ami ne volna az, csak olyan, ami bizonyos kontextusban nem az, tehát semmi sem az. Szerintem az igazán jó vers egyszerre független mindentől és mindenkitől, tehát szerzőtől, olvasótól is, és egyszerre összefügg mindennel és mindenkivel. Kívül-belül látszik. Nemcsak a halottakat ébreszti fel, hanem azokat is, akik még nem születtek meg. És még sok egyéb dolgot.

NK: A tökéletes vers szerintem sokféle lehet. Nem szeretem a tökéletes verset. Nem tudom, legyen rövid, hogy ne kelljen sokat unatkozni.

PRAE.HU: Benji, Tavaly Fisz, most JAK, miért? Ne érts félre, örülök neki, de van ebben terv? Vagy mi áll ennek a hátterében? Összetorlódtak a kötetek?

Amikor tizenvalahány évvel ezelőtt elkezdtem bekapcsolódni a kolozsvári irodalmi életbe, akkoriban ott minden fiatal szerző az Erdélyi Híradónál debütált. Én már akkor sem szerettem beállni semmiféle sorba, inkább a magam útját akartam járni. Ezzel nem a Híradót ítéltem el, csak egyszerűen mindig is outsiderként éreztem jól magam, számomra ez a természetes állapot. Aki megfordul itt is, ott is, de nem tartozik igazán sehová. És mindenütt akadnak emberek, akiket nagyon szeretek. Szóval már akkor úgy döntöttem, hogy én az első kötetemet nem a Híradónál adom ki, így lett a Koinónia, akik akkoriban elkezdtek kortárs irodalmat kiadni, és szerettem a könyveiket. Nem csak a tartalmat, hanem a design-t is. Például a Selyem Zsuzsa Esterházy-könyve, a Szembe szét. Szerintem az a világ egyik legszebb könyvborítója. Viszont már akkor tudtam, hogy majd egyet ki fogok adni a Híradónál is, és úgy is lett, ugye, tavaly ők adták ki a FISZ-szel közösen a Beatcore-t. Egyébként igen, kicsit összetorlódott a nyersanyag az utóbbi nyolc évben. Az amnéziát, ami most megjelent a JAK-nál, már azelőtt elkezdtem írni, mielőtt megjelent az első kötetem. Amikor leadtam a kéziratot, már kidobtam a kétharmadát. Nagyon kellett az Ági meg a Miki [Balajthy Ágnes és Borsik Miklós az amnézia útja és az Inkognitóablak című kötetek szerkesztői - TA], mert én már nem tudtam átlátni rendesen. És hála nekik, egész jó könyv lett belőle. Elégedett vagyok. Szóval általában könyvekben gondolkodom, úgy íródnak a versek is. Amíg íródott az amnézia, időközben még írtam egy másik verseskönyvet, azt azóta is alig vettem elő. De világos volt, amíg írtam, hogy ez valami teljesen más. Egy hónap alatt jött ki belőlem, egy nagyon zavarodott periódusomban, de tudatos könyv-projekt volt. Rövidebb, meditatív versek ezek, és talán majd egyszer feldolgozom őket is, de egyelőre kicsit félek tőlük. A Beatcore viszont kivétel. Ott nem volt a fejemben egy könyv, nem volt világos, hogy ezek még az amnéziához tartozó versek, vagy nem, csak egyszerűen megszólalt bennem egy versnyelv, és sorra jöttek a szövegek, körülbelül két év alatt. Ha az amnézia útja egy megbetegedési és gyógyulási folyamat, és a kapcsolódó traumák története, akkor a Beatcore a felismert és feldolgozott traumák betörési kísérlete lehetne. Szóval bennem az amnézia akkor zárult le, amikor megszületett a Beatcore (és milyen szép, hogy ez a pillanat nem volt tudatos), csak még el kellett telnie pár évnek, amíg könyvvé válhatott. El kellett szakadnom tőle, és az elszakadás aktusából lett a Beatcore.

PRAE.HU: Áradás vagy visszafojtás?

NK: Áradás.

HB: Mindkettő a maga idejében, mint a tenger. A tengertől érdemes tanulni.

PRAE.HU: Mi a következő nagy dobásotok?

NK: Nincs nagy dobás. Nekem nem lesz legalábbis. Több kicsi dobás lesz/van.

HB: Erre úgy is válaszolhatnék, hogy az irodalom nem olimpia, nem verseny, nem az van, hogy dobjak minél nagyobbat. De akkor elfelejtem, hogy bizonyos értelemben az is, jó, hogy az is, csak nem kell túl komolyan venni, ahogy semmiféle versenyt. Szóval az a jó, ha vagyok annyira szabad, hogy részt vegyek a versenyen, és annyira is, hogy bármikor kiléphessek belőle. Ez az utóbbi fajta szabadság mostanában mintha kevésbé lenne kihasználva. Pedig, szerintem, mindkettő nagyon fontos. Talán az az igazi nagy dobás, amikor mindkettőt egyszerre sikerül megvalósítani. Ami látszik a versenyen belül is, kívül is. Egyébként sok „nagy” tervem van, mint eddig is. Van, amin már elkezdtem dolgozni. De arról nagyon álmodozom már, hogy regényt írjak. Olyat, ami nem költészet, tehát nem énközpontú. Persze végsősoron egy valamirevaló regény is az önismeretről szól, de milyen lenne másokból látni? Ez nagyon foglalkoztat... a regény, mint a másokhoz való közeledés eszköze – talán így, mások megértése által közelebb jutok önmagam megértéséhez is. Erről persze fogalmam sincs, még nem csináltam ilyet. De ha sikerül, még beszélhetünk róla.

PRAE.HU: Kata, van egy világfa a kezeden (talán), hogy került oda? Miért pont az?

A jelképtárban találtam út, utazás címszó alatt. Képregényszerűen mutatja be a révülés helyét és a Sámán égi útját az Égatyához, Baj Ülgenhez. Baj Ülgen az altáji hitvilágban a Légkör ura. Mindig is érdekelt a pogány hitvilág, és voltam 3 hónapig néprajz szakos, bár szerintem nem ezért választottam ezt a tetoválást. Megtetszett a naiv ábra. Apukám szerint mondjuk az egész egy vicc, és avantgárd szegfűnek nevezi.

PRAE.HU: Benji, és neked Chaplin hogy került a kezedre? Miért pont ő?

Azért volt szükségem Chaplinre az első kötetben, amiért a versformára: egy alak (vagy alap) kellett, amivel azonosulni tudok valamennyire, hogy kigyúrhassam (és felépíthessem) belőle a magamét. Ehhez nagyon jól jött az ő alakja, főleg az utolsó poénja: temetése után két rabló kiásta, és váltságdíjat követeltek érte a családjától. A rendőrség hamar elcsípte őket, viszont annyira amatőrök voltak, hogy nem találtak vissza a helyhez, ahová elrejtették a koporsót. A rendőrségnek detektorokat kellett bevetnie a kereséshez. Ezt a történetet dolgozza fel A cseplini díva második ciklusának első verse, a Chaplin utcára lép. Onnantól Chaplin Cseplinné változik, és az már valaki más. Az az enyém. Tulajdonképpen az történik, hogy visszatér ahhoz a csavargó cigányhoz, aki volt, mielőtt elkezdte eljátszani, és felfigyeltek rá (egyébként ez is elég jó poénja, azt gondolom: Chaplin szinte mindig önmagát alakította, de amíg nem közönség előtt tette, senkit nem érdekelt). És a kötet további része ennek az átváltozott, újjászületett csavargó léleknek a kalandjairól szól, aki azt a boldog pánk kölyköt képviseli, aki voltam pár évig azelőtt. A cseplini díva egy ilyen gypsy punk story. Szóval nálam ezerszer inkább Chaplin, mint Keaton.

PRAE.HU: Kata, olvastad már Benji kötetét? Melyik a kedvenc versed?

Még a kéziratot átküldte Benji, de csak a feléig jutottam. Szeretem Benji bőbeszedűségét annak ellenére, hogy én versben nem tudok ennyit locsogni. Mindenesetre a mi költőbarátságunk elég régi, és inspirativ. Írtunk egymásnak kamaszként 100 verset. Az amnézia útjábol a Iacov ugrása a kedvencem.

PRAE.HU: Sajátodat olvastad? Vagy elengedted már?

NK: A sajátomat sokszor olvastam, és már unom. Remélem, más még nem.

HB: Én még nem ültem le rendesen végigolvasni. Kicsit félek tőle. Egy időre már el volt engedve, és utána elő kellett venni, hogy könyvvé gyúrjuk. Nem volt könnyű, és óvatosnak kell lennem, mert régi szörnyek vannak benne.

PRAE.HU: És Benji, te olvastad már Nagy Kata kötetét? Melyik a kedvenc versed?

HB: Természetesen amiket nekem írt. Amúgy nem tudom, de nagyon szeretem a verseit. Az érdekes, hogy azt mondja, neki a kedvence a Iacov ugrása. Az pedig egy barátom öngyilkosságát dolgozza fel. Amikor megismerkedtem Katával Sárváron, 2005-ben, és láttam a verseit, az én kedvencem tőle a Hit című volt, ami egy barátjának az öngyilkosságát dolgozta fel. Írtunk egymásnak verseket (Melyik isten; Kedves Irén!) a feltámadásról pár éve, egy nyáron, amikor arra a történetre próbáltam pontot tenni magamban, amiből az amnézia lett. Szóval súlyos dolgok kötnek össze. Egy kicsit mindig szerelmesek leszünk egymás traumáiba, azt hiszem.

PRAE.HU: Mi a legrosszabb, ami történhet egy verseskötettel?

NK: A legrosszabb, ami történhet egy verseskötettel, az, hogy egy jó kiadó elfogadja gyenge kéziratként.

HB: Azt hiszem az, ha tankönyvbe kerül egy egyoldalú interpretációja, ami miatt mások megutálják, és nem tudnak elvonatkoztatni a rájuk erőltetett nézőpontoktól, ha kézbe veszik. De nem hiszem, hogy ez így véglegesen le tudna számolni egy igazi könyvvel. Legfeljebb egy időre elhallgattatja.

PRAE.HU: Tegyük fel, hogy az Orient Expresszel utaztok. Ki az, akivel mindenképpen és ki az, akivel semmiképp nem utaznátok?

NK: Az Orient expresszre a két nagymamámmal mennék, akik már nem élnek. A gimnáziumi matektanárommal viszont semmiképp sem.

HB: Rengeteget tudnék mondani, akivel igen. Például Esterházy Péterrel szívesen utaznék. Vagy Robert Graves-szel. Vagy D. T. Suzukival. Egy amazonasi sámánnal is. Akivel nem utaznék, azt inkább nem mondom.

PRAE.HU: Mi a véleményed a butaságról? Kemény István írta egy HVG cikkben, hogy egy költőnek butának kell lennie, de mostanában ezt máshol is olvastam...

HB: Szerintem nincsenek buta emberek, csak rossz körülmények meg helyzetek. Szomorú történetek. A mi felelősségünk, nem vagyunk elég türelmesek. Mert az okosságot is gyakorolni kell, ahogy a boldogságot is, folyton helyzetbe hozni, frissíteni. Nagyon elkeserítő dolog egy okos buta emberrel szembesülni, aki eltévedt a saját okosságában. Aki akkora okosság-hálót font maga köré, hogy nem lát ki belőle. Ő az, aki elítéli a butaságot, holott segítenie kellene rajta, megértenie, felismernie a saját butaságát, hogy megérthesse a másét. De nem teszi, így a butaság köszöni szépen jól van, szaporodik tovább. Tény, hogy nem könnyű ezen változtatni, de ha az okos elzárkózik, és nem áll szóba a butával, akkor csak tovább ront a helyzeten. Az okosnak kellene okosabbnak lennie, tehát alázatosnak és megértőnek, nagyvonalúnak, ha már ő az okos. De ha a butaságra ő is butasággal reagál, akkor a butaságot szolgálja, bármit is hisz magáról. Nem kell nagy dolgokban gondolkodni, elég egy-egy egyszerű gesztus. Ez nem azt jelenti, hogy mindent el kell nézni. Nem kell, kezelni kell a helyzetet, de amikor kapásból ítélkezünk, amikor egyből fontoskodva, ijedten Sátánt kiáltunk, ha belenézünk a butaság nagy, rettenetes szemébe, és ott meglátjuk magunkat, akkor valóban megteremtődik a Sátán. Nézzünk szembe bátran a butasággal, vállaljuk fel, nem kellene félni tőle, az is Isten arca. Az is a miénk. Ami lesz belőle, az a hozzá való viszonyunkat tükrözi. Szóval én valahogy úgy látom, hogy mindenfajta képesség és hajlam megvan mindenkiben, és eleinte mások nevelik, külső hatások hívják elő és gondozzák, kultiválják őket, és ha nincs minden elbaszva, akkor az ember eljut oda, hogy tudatosan kezdi gyakorolni, gondozni képességeit. Szerintem így van ez a boldogsággal is, de például mostanában kezdek rájönni, hogy a szomorúságot is nevelni, gondozni kell, nem eltörölni. Nem lehet eltörölni, ha elzárkózom tőle, annál nagyobbat üt, amikor rámtalál. És így van ez a hittel, és a kételyekkel is. Nem hiszek benne, hogy bárki is reménytelen eset volna, de tudom, hogy vannak reménytelen helyzetek. És hiszem, hogy mindent meg lehet tanulni, de tudom, hogy ha bármit is meg akarok tanulni, az egy hosszú, fájdalmas és fáradtságos folyamat, és egyáltalán nem biztos, hogy nem halok meg útközben. Ennek ellenére szeretnék megtanulni mindent.

NK: A butaság fáj. De nem tudom, miről beszélünk? Józan eszességről, a furfangosság ellentétéről, vagy műveletlenségről? Szerintem a költő legyen okos, mint a Nap.