Maga az alapötlet a korábbi évekhez hasonlóan kevéssé bonyolult: tíz kortárs író képzőművészeti alkotások által inspirált szövegét adta elő tíz színművész. Az idei program koncepciója azonban egy valamiben mégis különbözött az eddigiektől, ezúttal ugyanis a gyűjtemény legismertebb festményei kerültek a figyelem középpontjába. A nagy „Magyar highlights” pedig olyan komplex összművészeti mátrixként működik, amelyben a legapróbb részletek is szoros fúzióban élnek egymással. A Textúra a Magyar Nemzeti Galéria három impozáns szintjével ugyanis egy valóságot és fikciót finoman összemosó, már-már dantei világjárás során vetíti elénk a képzőművészet, a színház és az irodalom találkozását. A falak között vándorló közönség a művészetek játékával bepillantást nyerhet a pokolba, a mennyországba és a purgatóriumba, miközben a három tér szüntelenül új értelmet nyer.

A festmények előtt előadott rövid, monodrámaszerű jelenetek mintha csak egy monumentális szimfónia részletei lennének, a mértani pontossággal vezénylő karmester pedig nem más, mint Valló Péter rendező. A keze alatt a tíz szöveg organikus egésszé fejlődik, szinte egymást feltételezi a textus, a kép és az előadás.  A provokáció, az irónia és a szimbolizmus eszközeivel kiválóan operáló drámatöredékek egyszerre reflektálnak az adott festményen ábrázolt történésre, és helyezik azt friss, mai kontextusba. A kezdeti aggodalmaink, amelyek abból fakadtak, hogy egy spanyolviaszként kikiáltott, ám jól láthatóan kevésbé progresszív performance szemtanúi lehetünk, feleslegesnek bizonyultak. Az egyszemélyes színházak nem egyetlen új perspektívát nyitnak meg, hanem egy olyan értelmezési hálót, amelybe érdemes tetőtől talpig belegabalyodni.

Az est legfontosabb kulcsszava kétségkívül a váratlanság, többnyire az eleven és megmozgató fajtából. A színészi játék minden esetben gazdag, és ami az egész koncepció talán legnagyobb érdeme, hogy bátran merít az egyszerűség eszköztárából. Nincsenek elrajzolt jelenetek, túlheveskedett érzelmi hullámok vagy modoros gesztusok. Egyfajta különleges, helyben megteremtett igazság és tisztaságérzet az, ami legpontosabban leírja a Textúra atmoszféráját, hiszen két és fél órán keresztül valóban nincs más realitásunk, csupán az, amit az alkotók szőttek meg számunkra.

Az említett váratlanságot mindenekelőtt az írásokban érhetjük tetten, nem kis meglepetést okozott például Térey János Csellózó nője, de említhetnénk Péterfy Gergely Egri nők ihlette novelláját is. Az előbbi szerző szinte teljességgel elhagyta a munkásságára olyannyira jellemző jótékony megfoghatatlanságot, a szellemi cinizmust, a gyakorta szatirizált ünnepélyes tónust és a formai kísérletezést is. Tasnádi Bence kiválóan adagolt öniróniával tolmácsolta a szöveget, amely ezúttal nem akart több lenni önmagánál, sikerének titka éppen az a profánság, amellyel az egész játékossá és egyszersmind életszagúvá is válik. A Murányi Tünde által megformált egri nő hol megnevettett minket, hol az arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Biztosak lehetünk benne, hogy nem akarunk hozzá hasonlítani, hiszen mindent megtestesít önmagában, amire a liberalizmus és a demokrácia határozott nemmel felel. A heroizmus ilyesfajta már-már groteszk kifordítása az Egri nők képi és textuális elegyét a legaktuálisabb művészi produktummá emeli.

Természetesen akadtak olyan alkotók is, akiknek szavait baráti intéssel köszönthettük. Kemény Zsófi jóvoltából Szinyei Merse Pál Majálisa előtt igazi odamondogatós, nyelvi játékokkal teletűzdelt monológ – voltaképpen slam – burjánzik Csőre Gábor előadásában. Rakovszky Zsuzsa érzékenyen játszik a transzcendenciával, László Zsolt pedig maximális otthonossággal mozog A varázsló kertje által megidézett világok között. Nem ront ajtóstul a házba, érzékeny tudatossággal hozza egyre közelebb és közelebb az időtlenség állapotát, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem is a Nemzeti Galériában vagyunk, hanem Gulácsy Lajos vásznán várjuk a következő ecsetvonást. A Tengerihántás voltaképpen az előbbi történet inverze: visszaránt a földre. Az elvárások, a kimondatlan dogmák által színtelenre és nyomasztóra préselt hétköznapok egész súlya zúdul Szatory Dávid figurájára. A legjobb értelemben véve „grecsós” minden mondat: a feszültségek összefolynak, ízig-vérig emberi dráma duzzasztja a sorokat, miközben megnyugtató, régi szél fúj a háttérben.

Garaczi László Kútba nézője egy egészen új tudományág rejtelmeibe avat be minket, méghozzá a kútológiába. A színtiszta komikummal dolgozó jelenetben Kelemen József véresen komolyan veszi magát, olyannyira, hogy egy percig még mi is elhihetjük: kevés fontosabb dolog van az életben, mint a kutak vizsgálata, és egészen borzasztó, hogy erre a fantasztikus kutatási területre halálos csapást mért a vízcsap intézménye. Amilyen könnyedén befogadjuk ezt a művet, olyannyira nehezen fejthetjük meg Berniczky Éva lírai és epikus szólamokat váltakoztató, sokszorosan tükröztetett elbeszélője által közvetített metafora-rendszert. Stefanovics Angéla mindent megtett annak érdekében, hogy értően tolmácsolja, mi is történik a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban lombjai között, ám mégis érdemes többször is végighallgatni a jelenetet ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: ráakadtunk a megfejtéshez vezető kusza ösvényre.

A Textúrán belül sajátos csoportot alkotnak azok az (ön)vallomások, amelyek a nőiséget állítják fókuszba. Tóth Krisztina Mária és Erzsébet találkozásához írt dialógusában a Balsai Móni és Trokán Anna által megformált karakterek egy magánrendelőben ismerik meg egymást. Egészen pontosan a nőgyógyásznál, kettejük idáig vezető útja pedig egészen kontrasztos: egyikük évek óta próbálkozott a beültetéssel, mire végül sikert könyvelhetett el, a másik pedig petefészek nélkül esett teherbe. Ilyen márpedig kétezer évente csak egyszer történik. A vígjátéki elemekkel nem spóroló szituációban már ott rejlik az az anyaságdárma, amely Kiss Noémi belső monológjában csúcsosodik ki: a „rőzsenyakú lány” nem engedheti meg magának az érzelmeket, gyermekével a szerelem lehetőségét is megölte magában. E magatartás totális csődjét jeleníti meg Lovas Rozi, aki alakításával az est legmegrendítőbb pillanatait hozta világra. Most már tudjuk, hogy Munkácsy Rőzsehordó nője nem a munkától, hanem nőisége kényszerű elfojtásától görnyedt meg végérvényesen. Dragomán György más oldalról közelítette meg a témát, a Fűrészelni, jaj, de rossz címet viselő festmény előtt lecsupaszított szerelmi tragédia elevenedik meg. Hámori Gabriella őszintesége egyszerre féktelen és kétségbeesett, elvégre azt már lehetetlen megbocsátani, hogy nem engedik a megbocsátást.

Az előadások az est végéig párhuzamosan folynak, így a nézők kötetlen sorrendben vándorolhatnak a helyszínek között, megszabva ezáltal saját világjárásuk útvonalát. Annyi bizonyos, hogy senki sem tévedhet rossz csapásra, ugyanis a 2016-os Textúra a rendkívül szuggesztív előadások révén vitathatatlanul tartalmas, olykor felhőtlenül szórakoztató, máskor pedig csontig hatolóan megrázó élményt nyújt. A kiinduló kérdésre (Hol vagyunk mi ezekben a festményekben most, a 21. században?) pedig megfogalmazódik bennünk a végső válasz: mindenhol. Még a képkeretező utolsó simításában is.

Textúra

Berniczky Éva - Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklat a cédrusokhoz Libanonban, Stefanovics Angéla

Dragomán György - Bálint Endre: Fűrészelni jaj de rossz, Hámori Gabriella
Garaczi László - Fehér László: Kútba néző, Kelemen József 
Grecsó Krisztián - Hollósy Simon: Tengerihántás, Szatory Dávid
Kemény Zsófi - Szinyei Merse Pál: Majális, Csőre Gábor 
Kiss Noémi, Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő, Lovas Rozi, közreműködik Bánhegyi Tünde
Péterfy Gergely - Székely Bertalan: Egri nők, Murányi Tünde
Rakovszky Zsuzsa - Gulácsy Lajos: A varázsló kertje, László Zsolt
Térey János - Berény Róbert: Csellózó nő, Tasnádi Bence, közreműködik Tihanyi Zsuzsanna
Tóth Kriszta - MS mester: Mária és Erzsébet találkozása, Balsai Móni – Trokán Anna

Rendező: Valló Péter

Bemutató: 2016. november 8.

Nemzeti Galéria

Fotó: Szesztay Csanád