Okos választásnak tűnik az alcím: krízisregény. Nem sokkal ugyan, de mégis más irányba indítja el az olvasót, mintha a válság (válságregény) szó szerepelne a cím alatt. Mert ugyan tényleg kap szerepet a történetben a gazdasági válság is, valamint az európai modernitás emberének folyamatos válságérzete szintén benne rejlik a regényben, ám sokkal hangsúlyosabbnak tűnik a krízis szó orvosi, ezen belül is a mentális betegségekkel kapcsolatos jelentése. A Seb ugyanis egy nagyon zaklatott, ingerült hangulatú regény, mintha minden szereplőnek épp most kezdene szétcsúszni az élete addigi struktúrája, és sürgősen újra kellene gondolnia, újra fel kellene építenie saját önértelmező történetét. Ám csak a nyűglődés megy tovább, az állandó súrlódások, a felesleges nyílt és a még feleslegesebb elfojtott konfliktusok, vélhetően azok után is, hogy ezeknek a karaktereknek a közös történetét egy ponton lezárja a szerző. 

Hidas Judit regényének két központi karaktere Alex és Emma, egy jómódú házaspár - étteremtulajdonos vállalkozó és háztartásbeli felesége -, akik a történet során értelemszerűen kapcsolatba kerülnek a társadalom kevésbbé szerencsésebb, kiszolgáltatottabb tagjaival is. Témaválasztásában a Seb abba a trendbe illeszkedik, amely a mai felsőközéposztálybeli emberek életét próbálja szépirodalmi eszközökkel ábrázolni. Ez egy olyan irodalmi hagyományban, amelyben a regények elsősorban a múltról szólnak, és van egy jellegzetes másodlagos nyilvánosság funkciójuk - azaz valakinek meg kell írnia, el kell mesélnie "az igazat" a mindenkori hatalom múltat eltussoló, elferdítő, elhallgató, etc., törekvéseivel szemben -, igencsak rizikós vállalkozás. Hiszen éppen azért, mert annyira a mindennapi életünk jellegzetes jeleneteit láthatjuk viszont a könyv lapjain, nagy a csábítás, hogy elkönyveljük felszínes, könnyed olvasmánynak, főképp, ha az elbeszélés tényleg nem szándékozik sem narrációtechnikai bravúrokat bemutatni, sem túlírt módon erkölcsi tanulságokat szájba rágni, hanem csak egy történetet kíván a lehető legegyszerűbben elmesélni, és ezáltal tükröt tartani. Végigolvassuk, becsukjuk a könyvet, lekapcsoljuk az éjjeli lámpát, átalusszuk az éjszakát, majd aztán reggel, munkába menet, a villamosmegállóban várakozva ér utol bennünket a történet. Már ha utolér. Mert a jelenbeli mindennapjainkról szóló regényeknek ez a tétje: ottmarad-e a sztori az éjjeli szekrényen, ahova letetted a könyvet, vagy veled tart akkor is, mikor kilépsz az utcára. Úgy gondolom, a Seb egyértelműen a második kategóriába tartozik. 

Hidas Judit szépírói munkássága kapcsán pedig beszélni kell egy másfajta rizikóról is: egy jó novellista esetében mindig komoly tétje van annak, ha hosszabb terjedelmű művel jelentkezik. Valóban, a Seb esetében látszik, hol tapasztja össze a szerző a különböző társadalmi rétegekből érkező emberek történeteit, ám ez kivételesen nem gyengeség, hanem szerencsésen további értelmezési lehetőségek felé nyitja meg az utat. A bevezetőmben említett felkiáltás mellett ugyanis a regény olvasása során gyakran eszembe jutott egy másik mondat is, amit mintha egyre sűrűbben és egyre intoleránsabban használnánk valós élethelyzetekben, internetes vitáinkban pedig még inkább, nevezetesen hogy: Ezért tart itt ez az ország! Amikor már ez az "érv" egy vitában számodra is a másikkal szemben, és ugyanúgy a másiknak is veled szemben, elkezdhetsz gyanakodni, hogy itt valami egészen más probléma rejlik a mélyben. Bár a társadalom bizonyos szempontból még mindig magán viseli a Kádár-korszakbeli látszat-homogenizálás nyomait, észre kell venni, hogy óriási szakadékok vannak az egyes rétegek között. Nemcsak hogy nincs átjárás - vagy csak egészen minimális - a külünböző csoportok között, de teljes a más-más közegekbe tartozó emberek közti kommunikációs csőd is. Megpróbálni belegondolni abba, hogy más élethelyzetekben más tapasztalatokat szerez az ember, s másfajta tanulságot von le ebből saját privát és közösségi életével kapcsolatban, vagyis az ő helyzetéből nézve az a vélemény tényleg az ő igazsága? Dehogy! Helyette jöhet a jól bevált mantra, az ezérttatittezazországozás. 

Ezért érzem azt, hogy kifejezetten szerencsés a regény esetében, hogy nem tökéletesen egymáshoz illeszthetőek az egyes fejezetek, mert ezáltal is az egymás mellett elbeszélés, a kommunikációképtelenség kerül előtérbe. Bár csupán háttérben, jelzésértékűen jelennek meg benne olyan konkrét problémák, mint a korrupció - helyette sokkal inkább koncentrál néhány ember egymás közti interakcióira -, nagyon is közéleti alkotásról beszélhetünk. Egy regénynek egyébként sem feltétlenül muszáj nagyobbat vállalnia, minthogy pár karaktert helyzetbe hoz, s majd meglátjuk, mit kezdenek ők önmagukkal és egymással.

Alex és Emma házassága például könnyen a Hamvas Béla Karneváljából jól ismert maszkokat, az emberre ragadt szerepeket juttatja eszünkbe. Ez nem szerelmi kapcsolat, hanem egy bizarr üzlet, amelyben mindkét fél megfelelőnek találja a másikat arra, hogy segítségével letudhassa szerepkötelezettségeit: férj/apa, illetve feleség/anya lehessen. Ugyanakkor gondjaikkal, problémáikkal nem fordulnak egymás felé, s ebben talán Alex követ el egy fokkal nagyobb hibát. Ő az a vállalkozótípus, aki megy előre, teszi, amit tenni akar, sorra valósítja meg az ötleteit, miközben úgy gondolja, hogy ezt bárki könnyen utánacsinálhatja, ha az illető nem állandóan csak a negatívumokat látja, nem panaszkodik, nem a külvilágban keresi saját sikertelensége okát, mert aki ilyen, azt joggal tartják mások lúzernek. Ez a nézete gátolja meg aztán abban is, hogy amikor egyre több a gond a vállalkozással, nem tudja ezeket megosztani az általa kezdetektől fogva életképtelennek és élhetetlennek tartott feleségével. Hiába mondja a regény elején gyermekkorára visszagondolva, hogy az ő életében minden másként lesz, a problémák lehet, hogy más jellegűek, de az a mozzanat, hogy egymás mellett csak őrlődik két ember, ugyanúgy megmarad. Ezen pedig egy esetleges második, vagy akár sokadik közös gyermek sem segíthet. 

Berta, az egyetlen közös gyermek szerepe egyébként nagyon fontos a regényben, hisz az ő ártatlansága - úgymond maszk- és szerepnélkülisége - hoz felszínre több lappangó társadalmi konfliktust is. Ezek közül a vagyoni különbségek miatti konfrontáció gyakorlatilag elkerülhetetlen. Egy három-négy éves kislány világában az, hogy valaki szegény vagy gazdag, nem bír nagyobb súllyal, minthogy barna vagy szőke hajú, ugyanakkor egy bébiszitter szempontjából igencsak megalázó tud lenni a helyzet, mikor a lány teljesen naívan elmondja, hogy azért nem beszélhet egy tervezett tengerparti nyaralásról, mert a bébiszitter szegény. Összetettebb probléma ezzel szemben a kerttel foglalkozó cigány származású alkalmi munkás esete. Emma kezdettől fogva ellenzi Flóri és társa alkalmazását ("ugye nem gondolod komolyan, hogy én ilyenekkel itthon egyedül maradok"), de Alex csak legyint rá. (Érdemes itt megjegyezni, hogy a férfi pedig azt nem képes elfogadni, hogy vannak emberek, akik bármennyire is szeretnének jól és pontosan dolgozni, mert meg szeretnék tartani a munkájukat, mégis képtelenek úgy végrehajtani az utasításait, amilyen módon és amilyen tempóban ő szeretné.) De elég egy szerencsétlen eset, melyben persze Flóri is hibás, annyiban legalábbis mindenképp, hogy butaság volt a részéről bármit is mondania az őt vizelés közben meglátó kislánynak, és máris molesztálási ügyet kreálnak belőle az alkalmazók. Alex szájából pedig olyan mondatok is elhangzanak, mint "lehet, hogy te a saját lányod is megbasznád, de mi nem vagyunk állatok". 

A nagyon könnyen megbélyegződés, a munkavállalói kiszolgáltatottság, az egyik napról a másikra élés rutinja ugyanúgy megjelenik a regényben az Alexék életével kapcsolatba kerülő többi ember sorsában, mint a válallkozói körbetartozásosdi, vagy éppenséggel az az attitúd, hogy valaki úgy gondolja, ebben a közegben csak akkor juthat egyről a kettőre, ha nem tartja magára nézve érvényesnek a törvényeket. Rengeteg jellegzetes, mindennapjainkból ismert figura bukkan fel a történetben a szélhámoskodó ügyvéd, a jogairól és az ezzel kapcsolatos bürokratikus dologkról mit sem tudó alkalmazott, akit gátlástalanul kirúg a vállalkozó, ha a másik naívan a majdani nyugdíjáról kérdezi. A kamaszlány, aki nem hisz a televíziós tehetségkutatókban látott tündérmesékben, és érzi, hogy csak illúzió ez a fajta kitörési esély, és egy másik, aki még ennél is rosszabb tapasztalatokat szerez ennyi idősen: tudja, hogy ő van a hierarchia legalján, ő az, akibe a kevésbé szerencsétlenek belerúghatnak, kihasználhatják, akinek a gondjaival a kutya sem törődik, de ha bármi gebasz van, őt veszik elő. 

A Seb stuktúrája és semleges, egyes szám harmadik személyű elbeszélői stratégiája révén igencsak visszafogott módon csupán a felszínt kapargatja. Ám jó érzékkel épp azokra a neuralgikus pontokra irányítja a figyelmet, melyeken az erre hajlandóságot érző olvak még jó ideig elmorfondírozhatnak, valamint a regény olvasása után érzékenyebben és konstruktívabban reagálhatnak.