Fentebb hivatkozott két mozija alapján Villeneuve roppant analitikus szerzőnek tűnik. Úgy rántja görcsbe nézői gyomrát, ahogy az amerikai fél-független szcénában nagyon kevesen, valóban nem túlzás fizikai rosszullétről beszélni, miközben filmjeit nézzük. Essen szó gyermekrablós thrillerbe oltott moralitásdrámáról, netán újfent csak az erkölcsről filozofáló drogháborús bűnmoziról, a kanadai direktor sokat bíz az atmoszférára, a képek erejére, saját rideg ábrázolásmódjára. Szuggesztivitása olyan dolgozataiból sem marad ki, mint a Felperzselt föld, a Polytechnique vagy a mindfuckkal kokettáló erotikus rémálmot férfi-voyeurizmussal nyomatékosító Ellenség. Noha utóbbiban szürreáliával, absztrakttal köt házasságot, tagadathatatlan, őt a finomhangolt rendezői húzások, az óvatosan létrehozott érzéki benyomások foglalkoztatják.

Az Érkezés, csakúgy, mint előző művei, midcult, amely destruáló megoldásokkal ugyanúgy él, mint kanonikus cselekményszövő vívmányokkal. Ugyanakkor hiba volna hard sci-fi-ként definiálni az új munkát. Lényeges szerepet tölt be a filmben a nyelvészet, a matematika, főleg az első. Mégis, Villeneuve képes ezeket magasabb szintre emelni, ha úgy tetszik, transzcendálni. Összefűződik a kicsi-bensőséges, illetve a nagy-eposzi: a rajtunk túlnövő science fiction-problémákat humán drámába illő, katartikus emberpillanatokkal sikerül orvosolni. Így az Érkezésben olyan, mélyen bennünk gyökerező problémák lépnek a száraz elméletek, unalmas terminusok helyébe, mint a kommunikáció, társra lelés, gyászfeldolgozás. A soft sci-fi erénye: a film rossz értelemben idegenítené el magától közönségét, ha csak professzori zsargon lenne. Kubrick objektivitása ötvöződik Spielberg emocionális utazásaival – tegyük hozzá, a 2001: Űrodüsszeia sem kizárólag hard sci-fi, lévén több hozzáfűznivalóval kecsegtet változásról, egzisztencializmusról, az ismeretlen befogadásáról. Némileg hasonlóként jár el Villeneuve is. Lingvisztikai determinizmus-tanulmányát, például a Sapir-Whorf-hipotézis beemelését hangsúlyos karakterdráma váltja fel, csupán párszemélyes eszmecsere születik, hús-vér figurák interperszonális kérdései kerülnek terítékre. Ted Chiang alig 40 oldalas, cselekményszegény novellája, az 1998-as Életed története belső konfliktusokban gazdag ontológiai-melodrámai alkotássá duzzad.

Egymásra felel Dr. Louise Banks csaknem olajfestményeket idéző, barnában rögzített, nagyrészt közelképekkel operáló személyes krízise, valamint a nagy esemény felfedezése, a földönkívüliek gigantikus hajója vagy kagylója, amelynek belseje első látásra kibogozhatatlan fekete űr, taszító, messzeségbe lökő szürkeség – az Érkezés ilyenkor részletekben hívő, apróságokat hatalmassá növelő darab. Színkezeléssel, architektúrával, egy különleges univerzum rendhagyó gravitációs mezejének beemelésével találkozunk. Kapcsolatfelvételen megy keresztül az ember, vizuálisan ugyanúgy szemünk elé tárul a befogadhatatlan, mint akusztikailag. Jóhann Jóhannsson minimalista taktusai vagy Bradford Young természetes fénnyel árasztott képei zsigerileg, érzelmileg hatnak, a csenddel, morajjal, zúgással játszó hangkulissza nemkülönben. Rendkívül hitelesnek tűnik ez az interpretáció: Villeneuve azért is analitikus-gondolkodó beállítottságú, mert tudja, a kevesebb több, a semmi egyenlő a mindennel. Hipnotikusan lebegünk az űrhajó belsejében, váratlanul bukunk alá, az Érkezés nem a 3D csalfaságával adja nézőinek szereplői csodálkozását, hanem elegánsan, kifinomultan, sejtetésekkel. Tudósnőnk és a matematikus szinte pontosan ugyanúgy lépnek át a földi materializmusból a földönkívüliek birodalmába, ahogy a Sicario FBI-ügynöknője átkel a mexikói határ farkasföldjén. Rémületről most szó sincs, ez a dermedtséggel vegyes áhítat pillanata: a rendező a sűrű fehér ködből emelkedő fekete hétlábú ufók színre lépését sem mismásolja el, őrzi rejtélyességüket.

Körök rajzolódnak a levegőbe, az ábrákon kunkori formák tartalmaznak újabb jelentéseket – Villeneuve olvasatában a megértés, percepció nemcsak beszédszinten bontakozik ki. Nyelvészeti felvetésekkel találkozni militarista pragmatizmus, kultúra vs. tudomány-oppozíció mellett, összeesküvés-elméletben hívők szélsőséges reakciói türemkednek elő rombolásról, aggodalomról tudósító globális híradófelvételekből. Az Érkezés így is összehorgolja az individuum gondjait a nagyvilág forrongásával. Indokolt, ha a „járni” ige jelentését táblára írva, sétálással egybekötve prezentálják a készítők, ám a dialógusokat, a tekintetekbe rejtett árulkodó gesztusokat sem érdemes alábecsülni. Idővel pontosan ezek képeznek hidat nagyszabású és parányi, ellenséges fellépés és optimista attitűd között – az emberség úgy lopja be magát a fémesbe, a katonai értetlenségbe, a tudomány merevségébe, a fegyvert lóbáló aggodalmaskodó életébe, ahogy Max Richter On the Nature of Daylight kontemplatív-spirituális melódiája aláfesti a szomorú nyitóképet. Hiábavaló fegyvert ragadni, bezárkózni, falakkal bástyázni magunkat: a jó sci-fi az emberfilozófiáról ismerszik meg. Rólunk hánt le számos réteget a Metropolistól A nap, amikor megállt a Földtől egészen Spike Jonze 3 évvel korábbi technokráciát melankolikus románcra cserélő szerzői dobásáig (A nő). Beszéljünk akár a Harmadik típusú találkozásokról, netán a Robert Zemeckis-féle Kapcsolatról, a legnagyobb szabású tudományos fantasztikumok is csempésznek valami eredendően emberit a soraik közé. Jelen esetben például az idő tapasztalatát, határok nélküliségét, non-linearitását, tünékenységét, majd újra meglelését, vagy éppen memóriadarabjainkon átszűrődő erejét – az Érkezés e ponton bucskázik picit.

Szeretetről értekezik, olykor giccs-borotvaélen táncol, és noha nem bukik el, az összezárás, két ember újjászületése, következő egymásra lelése, röviden kommunikációja az idegenek síkjáról áttevődik férfire, nőre, sőt, gyermekre, mégis, a kelleténél jobban túlcsordul. James Cameron (A mélység titka) vagy Alfonso Cuarón (Gravitáció) Coehlo-szentenciái lépnek Villeneuve addig objektív-leíró, analitikus közelítésmódjának helyébe, és ez bár nem zavaró, de érezhető visszalépés a gáláns, minimalista-egyszerű megoldások után. Világos üzenet: privát tragédiáink újjászületéshez vezethetnek, bánatunk katarzissá formálódhat, sőt, ugyanez, jelesül a személyes oldal a világ megmentését is elősegítheti, az Érkezés melodráma-montázsok, végső könnyzacskó-ingerlés nélkül is bizonyíthatná ezt. Hiszen 2013-ban épp Villeneuve volt az, aki jéghideg, döbbenetet idéző, megalkuvást nem ismerő thriller-motivikával pipálta le mexikói kollégája űrmeséjének konyhamorfondírozását. Csupán ennyi veszi el tőle az üdvösséget: minden egyéb kivesézni vágyott témájára öröm figyelni.

Érkezés (Arrival)

Színes, feliratos amerikai sci-fi, 2016, 116 perc

Rendezte: Denis Villeneuve

Írta: Ted Chiang novellája nyomán Eric Heisserer

Zene: Jóhan Jóhannsson

Operatőr: Bradford Young

Vágó: Joe Walker

Szereplők: Amy Adams (Dr. Louise Banks), Jeremy Renner (Ian Donnelly), Forest Whitaker (Weber ezredes), Michael Stuhlbarg (Halpern ügynök), Tzi Ma (Shang tábornok)

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 12

Bemutató: 2016. november 10.