A színpad előterét és nagy részét egy dobfelszerelés tölti be, jócskán felszerelve különös, a szokásosnál hosszabb tamokkal. Mellette, bal oldalon van a zongora, a tetején egy szintetizátorral. Ezt a területet átlátszó paraván védi a dob túl erős közelségétől. Mögöttük van a basszisgitáros helye, és lassan mindenki hangszerére talál a színpadon. 

A paraván ellenére úgy érzem, hogy a dob túl erősen szól: egyébként minden mást is lehet hallani, csak az arányok nem szerencsések. Mert egyébként Hiromi játssza a főszerepet, ez hamar, és elég egyértelműen kiderül. Persze mindenki más is szólóhoz jut az est során, egyszerűen ezek a szólók nem ütik meg azt a szintet, illletve háttérbe szorulnak amellett, ahogy Hiromi a billentyűket veri. És nem véletlenül ezt a kifejezést használom.

Tudniillik technikailag ez a játék tökéletes, szellemes és fantáziadús volt. A darabok nagyrészt arról szóltak, hogy egy lehetetlen ritmusú futamból hogyan lehet kerek muzsikát fabrikálni. És ez meglehetősen jól sikerült, csak gratulálni tudok a zenészeknek.

De azokhoz a legendás zongoristákhoz képest, akiket ezen a színpadon megcsodálhattam, Hiromi játéka üresnek tűnt: nem éreztem a kötőszövetet a hangjai között. Próbálom kicsit másként megfogalmazni: mondjuk egy Keith Jarret egy szál zongorával elvarázsolja a nézőteret úgy, hogy a darabjai - annak ellenére, hogy improvizál - tökéletesen megkomponált zenék. Egy Chick Corea pedig óriás zenészek mögött, mellett is tud olyat klimpírozni, hogy az az egész tökéletes része legyen, ám mégis azonnal felismerhető. Hiromi kompozíciói nem voltak igazán zeneileg felépítve, és azon túl, hogy tökéletes technikával és hihetetlen kunsztokat hozott, arról nem győződtem meg, hogy ezt úgy csinálja, ahogyan az csak rá jellemző, vagyis saját stílusa van.

Persze lehet, hogy én várok túl sokat. Ha jobban belegondolok, ez az apró nő nagyjából hat éves kora óta a világot járja és a tudásával kápráztatja el a nagyérdeműt. (Nem mellesleg zenei óriásokkal játszott együtt és igazi nagyoktól tanulhatott.) Ha ránézek, a cool japán csaj mögött egy apró lényt látok, aki időnként a színpad szélére jön és felemeli a kezét, hogy lássa, a közönség el van bűvölve. Majd hátranéz a zenészeire meg a hangszerére, és egy pillanatra elfeledkezik mindenről: hogy már nem japán, és nem is amerikai vagy európai, nem az a törékeny test, akit látunk, hanem a hős, akit a tömeg éljenez.

Ahogy egyébként a tömeg a Müpában is éljenez, és technikai értelemben minden oka megvan rá. Majd lemegy a függöny (mármint képletesen, hiszen itt kivonul a színpadról), és ott marad a rémült kislány, s a siker üressége.

Nyilván a fantáziám ragadott el. Valóban jó koncert volt ez, csak a mélyebb érzéseket, illetve valami sajátos zeneiséget hiányoltam belőle és vizionáltam. Legközelebb próbálok kicsit hátrébb ülni, hogy a dob ne csattogjon, csengjen-bongjon az arcomba. 

Hiromi: The Trio Project

CAFÉ Budapest Fesztivál​

Művészetek Palotája

2016. október 21.

Közreműködők:

Hiromi - zongora

Jimmy Johnson - basszusgitár

Simon Phillips -dob

A japán zongoraművésznő a jazz legvarázslatosabb természeti tüneménye. Egyszerre virtuóz és rafinált, érzéki és karizmatikus. Előadásmódja lehengerlő, minden porcikájával muzsikál, elképesztő intenzitással adja át magát a felhangzó zenének. Kompozícióit ugyanaz a mágia hatja át, mint utánozhatatlan játékát.

A Budapestre érkező Trio Project 2011-ben alakult, s idén áprilisban már negyedik közös albumukat adták ki Spark címmel - ez lett egyben Hiromi tizedik CD-je. Különleges kohéziós erőket sejtet a három tag között, hogy kitartanak a trió mellett, hiszen a ritmusszekció mindkét tagja rendkívül keresett muzsikus.

Hiromi: The Trio Project - CAFe Budapest 2016. október 21.