Nem is tudom, hogy az emlékezetes Suffocation-koncert óta mikor voltam igazán jó death metál koncerten: a január 29-i Obituary-ról sikerült lemaradnom, de amikor megtudtam, hogy a Depths Of Depravity (és nem mellékesen a Malediction) játszik a Yukban - akikhez a már említett Suffocation-koncerten is volt szerencsém -, már éreztem, hogy rosszul nem sikerülhet a hétvége. Ugyan félő volt, hogy az A38 keménymetálos estje (Watch My Dying és társaik) elszippantja a koncert közönségét, de végül egész szép számban gyűltünk össze.

A koncert napján a Yukban minden a megszokott volt, és a fenti okok miatt a közönség összetétele sem okozott különösebb meglepetést. Most csak kisebb részt volt jelen a death metál/grindcore koncerteken megszokott társaság: nem az a pózer bőrös-szegecses-nagybakancsos-metál közönség, amit egy ilyen bulira elképzel az ember, és ez alapvetően kötetlen, laza, minden sallangot és giccset nélkülöző légkört teremtett. Ökörködésből bőven jutott mindenkinek, emiatt még az üresjáratok sem voltak unalmasak. A lazaságot jelzi, hogy a koncert elején, a szünetekben jazz szólt a hangfalakból - egy death metál koncerten ez bizony kevéssé megszokott...

A Kill With Hate fellépését az első sorokból kísértem figyelemmel. Nekem valami hihetetlenül tetszett az amatőr banda zenéhez való hozzáállása: minekutána az együttes frontembere közölte - a maga félszeg stílusában -, hogy a bandát csak azért alapították, hogy a koncertközönség zsebéből egy keveset a sajátjukba tehessenek, és ingyen bulizhassanak olyan jó bandák mellett, mint amilyen a Depths Of Depravity, örökre belopta magát a szívembe. A koncert-pukkasztás szépséghibája egyedül az volt, hogy a kisebb (néhol nagyobb) hibákkal eljátszott számok között rendszeresen elnézést kértek a közönségtől, hogy nem tudnak rendesen zenélni, ill. a fellépés végén megköszönték a közönségnek, hogy a nulla gyakorlás ellenére is végighallgatták a produkciót.

Zeneileg egyébként nem volt rossz a banda: odacsapós, megfelelően technikás (a tagok tudásához képest talán túlságosan is), kellőképpen zúzós, de azért annyira nem, hogy agyatlan/értelmetlen darabolásba menjen át. Persze volt jónéhány ilyen rész is, de ezt én inkább a szcéna paródiájának vettem, mint véresen komoly feszítésnek - a tagok laza kiállása, ill. esetenkénti zavart viselkedése is ezt mutatta.

Érdekes volt a fellépés vége, azt hiszem nem csak én fedeztem fel az utolsó szám utolsó részébe vágott gitárriffeket a Hammer Smashed Faceből (Cannibal Corpse). Összességében: ez a 20-25 perces kisprodukció kezdésnek abszolút rendben volt, élveztem az elsőtől az utolsó percig.

A szokásos átszerelések közben itt-ott-amott ment a viccelődés ’true’ vagy nem ’true’ témában: a következő néhány óra a Kill With Hate által generált kötetlen, oldott hangulatban telt. Így lépett színpadra a Long Pig is, amelyet azonban 1-2 szám után otthagytam: sima, sablonos grindcore, az utána következő két bandához képest lapos, jóval kevésbé instrumentális, nem igazán tetszett. Ha lett volna a bandában annyi plusz, mint a Kill With Hate-ben (meg nem mellékesen: egy basszusgitáros…), elment volna a műsor, de így az est legunalmasabb fellépői voltak. Érdekes módon a koncertteremben masszásabbnak tűnő számok kívülről jóval összeszedettebbnek hallatszottak - ezért a produkció idejének nagy részét kint töltöttem.

Továbbá a Long Pig fellépésének vizuális élménye valami borzasztó volt: míg a gitárosok a maguk statikus módján saját játékukkal elfoglalva bólogattak a színpad két szélén, az énekes középen ugrált, pattogott jobbra-balra (!), babrált mindenféle kapcsolóval, ami a korábbi, nagyobb death metál koncertélmények tükrében szánalmasnak, nevetségesnek tűnt. Ez volt a lónak azon bizonyos túloldala, amelyet már a Kill With Hate bemondásai is súroltak.

Amennyire megmosolyogtatott a Long Pig produkciója, annyira nagy hatást tett rám a Depths Of Depravity határozott, magabiztos kiállása. Még emlékszem, hogy anno a Suffocation előtt milyen ütős volt a fellépésük: ennek jegyében nyomták le a mostanit is. Azóta mondjuk eltűnt a basszusgitáros-óriás, és egy új, jóval profibb zenész került a helyére. Öröm volt nézni a sovány, szoborarcú basszerost, ahogy görcsös kezekkel trillázik villámsebesen a hatalmas fekete gitáron. A színpad másik felében a szólógitár rendkívül gyors, szaggatós-reszelős - mégis valahogy összeszedett - káosza, itt kemény, odacsapós, tiszta basszus-búgás, ami a grindos death metál zúzda elé ugorva mindent vitt az este.

Az énekes nemtörődöm módon, laza szerelésben, sörhassal és unott arckifejezéssel állt a színpad közepére: engem erősen emlékeztetett Homer Simpsonra, már csak a torokhangú bömbölés mellett elkapott tekintet miatt is, ami egyszerre sugárzott életuntságot és tömény ürességet. Az összhatás a 10-es skálán 11, nekem nagyon tetszett.

A banda egyébként egyenletes teljesítményt nyújtott, mindegyik szám ugyanakkorát robbant. Mindkét feldolgozás (Terrorizer, Cryptopsy) jól sikerült, bár a csúcs egyértelműen az Into The Decay című régebbi számuk volt (többek közt játszották az On The Land Of Hate-et, az Angels-t, etc. is). A közönség a fellépés ideje alatt végig lelkesen rázta a fejét, ill. hátrébb kisebb pogó is kialakult: az utolsó szám hajrájára már szinte mindenki hangulatba jött.

Kár, hogy mindezek után a Malediction nem fogta meg az embereket: A Depths Of Depravity fellépése után a koncertezők fele hazament (megvolt, amiért jöttek), jóval kevesebben maradtak a nagyteremben. A színpad előtti tér szinte üresen tátongott, mindenki távolabbról, szkeptikusan figyelte a bandát. Megmondom őszintén, én úgy emlékeztem, a Malediction valamivel jobb (igényesebb, kidolgozottabb, összetettebb, etc.) zenét csinál, mint a Depths Of Depravity, de ebben nagyot kellett csalódnom: a basszusgitár brummogása egyáltalán nem volt az előzőkhöz hasonlítható, és a többi hangszer is csak a ’megfelelt’ minősítést kaphatja. Sima, átlagos B-kategóriás death metál anarchia, egy idő után meglehetősen unalmas.

A fellépés egyetlen pozitívumát a vokál sokszínűsége jelentette: az énekesnek tényleg tökéletesen ment a percenkénti váltás a mély, torokhangú dübörgés és a tisztán magas, rikácsoló krákogás között, ami igazán különleges képesség; főleg, hogy hosszú távon is működik. Kár, hogy hősünk emellett elég bénán/nevetségesen dobálja magát a mikrofonnal. Tényleg sokkal élményszerűbb lett volna, ha a zene keménységéhez illő módon mutatja meg magát a közönségnek.

Én már nem élveztem az estet ezek után, inkább hazamentem. Az utolsó képek is mutatják, hogy már a fotósunk se a bandára volt kíváncsi, csak a fényeket próbálta megörökíteni…

Fotók: Lányi Dániel