Egy ifjúsági regény esetében az autentikus, hiteles nyelv megtalálása az egyik kulcsfontosságú mozzanat. Kemény Zsófi számára az Én még sosem című első regénye esetében ez nem jelentett túl nagy dilemmát, hiszen saját korosztálya mindennapjairól írt. Molnár T. Eszternek ugyanakkor épp ez volt talán a legnehezebb, ami nem csupán a közte és regényhőse, Bakos Virág (Stand up!) közti korkülönbségből adódott, hanem abból is, hogy egy évtizede nem él már Magyarországon, így számára nehezebb a nyelv kamasz közegre jellemző gyors változásait követnie. Ennek következtében az ő regényében az elbeszélő részeknél kevésbé, inkább csak a párbeszédekben olvasható a jellegzetes szóhasználat. Nem szabad erőltetni, túlzásba vinni, vallja Kalapos Éva is, akiben saját elmondása szerint harminc feletti mivolta ellenére is egy kamaszlány lelke lakozik, és a valóságban ő maga is hasonló módon beszél, mint regényei (D.A.C. sorozat, Massza) szereplői.

Ugyancsak kardinális kérdés, hogy mennyire kell szándékoltan problémaközpontúnak lennie egy ifjúsági regénynek. A Massza esetében ez egyértelmű, hiszen a regény az internetes zaklatás jelenségét tematizálja. Kemény Zsófi ellenben szándékoltan nem akart problémacentrikus könyvet írni, ugyanakkor antihőse, aki a körülmények miatt nem tudja kibontakoztatni adottságait, építés helyett rombolni kezd, ezáltal pedig fontos szerepet kap a történetben többek között az alkoholfogyasztás is. Molnár T. Eszter sem kimondottan problémákra (esetleg tabutémákra) fókuszáló könyvben gondolkozott, abban az értelemben semmiképp sem, hogy konkrét problémákra konkrét megoldást kívánna nyújtani. Ugyanakkor úgy fogalmazott, hogy a depressziós alkoholista apa - egyébként alapvetően pozitív, jószándékú - figurájától ő maga is sokat tanult a könyv írása közben. Másrészt a Bakos családban a nagy tragédia 14 évvel korábban, az édesanya halálakor történt, a regény cselekményének idejében már csak ennek a szomorú esetnek a következményeiről olvashatunk. A szülők amúgy rendszerint távoli, és nem ritkán esetlen karakterek, amit Kemény Zsófi azzal magyaráz, hogy a kamaszokat tényleg csak a saját világuk érdekli, a felnőttekkel nem foglalkoznak, így ő is igyekezett a regénye írása közben csak a korcsoport tagjainak belső, egymás közti életére koncentrálni.   

Szó esett arról a fontos regényírói alapelvről is, hogy a hőst helyzetbe kell hozni. Ez a tizenöt éves félárva Bakos Virág esetében egy kicsit az anyai szerepbe történő belehelyezkedést is jelenti. Az Én még sosem antihőse - aki a könyv szerzője szerint az egyetlen cselekvő karakter - szintén olyan helyzetben találja magát, ami tettekre sarkallja, csakhogy ez idővel a már említett rombolásba fordul át. Kemény Zsófi úgy fogalmazott, azt szerette volna, ha szereplője a poklokat éli át. Hasonlóképpen vélekedett Kalapos Éva is a Massza központi karakteréről. Bár a történet írása őt magát is megviselte, fontosnak tartotta, hogy következetesen vigye végig azt, amit eltervezett, ne kegyelmezzen meg a hősének, mert csak ebben az esetben lehet az olvasókkal is átéreztetni a történet súlyát. Ugyanakkor ügyelt arra is, hogy a zaklatás ténye és Patrik jellemének árnyoldala lehetőleg ne tűnjön ok-okozati összefüggésnek. Internetes megfélemlítésnek ugyanis tényleg bárki áldozata lehet, nem szabad az esetet azzal lerendezni, hogy az illető eleve áldozattípus, vagy hogy biztos valamiért megérdemelte.

Milyen a jó hős? Legyen fejlődés a karakterében? Legyenek hibái, legyen esendő, „szerethetően hétköznapi”? Vagy esetleg most inkább az antihősök, a rossz, gonosz szereplők számítanak trendinek a kamasz olvasók körében? Bár úgy gondolhatnánk, egy negatív karaktert sokkal könnyebb megteremteni, mint egy pozitívat, mindhárom író az ezzel kapcsolatos dilemmáiról beszélt. Kalapos Éva úgy érzi, nem tudja következetesen végigvinni egy ilyen karakter jellemének kibontását, mert egy idő után a gonosz szereplők elkezdenek önmaguk tulajdonságira reflektálni, ez pedig elveszi az egész élét. Kemény Zsófi is arról beszélt, hogy Ágó, az antihős is valójában jó, mert az alaphelyzet, amiből aztán cselekmény kibomlik, és rossz irányt vesz, hogy hajlandó felelősséget vállalni valakiért. Molnár T. Eszter szerint pedig alapvetően nincsenek 100%-ig gonosz, sötét emberek, legfeljebb csak olyan szürkék, akik már majdnem feketék. 

Ruff Orsolya a beszélgetés során feltette a klasszikus kérdést is: mennyiben mintázzák valós személyekről hőseiket a szerzők? Molnár T. Eszter úgy fogalmazott, hogy csak olyasmit tud megírni, amit maga is átélt. Ha például egy adott érzelmi állapotot kíván érzékeltetni, a hozzá kötődő személyes emlék felidézése révén sikerülhet csak igazán. Természetesen ő is beépíti ismerőseinek jellemvonásait a kitalált karakterekbe, de nem felismerhető módon, nem egy az egyben egy valós személyt átültetve. Kemény Zsófi egyik karaktere ellenben ilyen egy az egyben átültetett figura, de elmondása szerint az illető épp ezért szándékoltan nem olvasta el a könyvet. Akadt viszont olyan ismerős, aki tévesen magát vélte felismerni az egyik szereplőben. Kalapos Éva az írói létnek arról a bizarr részéről beszélt, ami Csehov Sirályából, Trigorin karaktere révén is ismerős lehet, ahogyan folyton azon agyal egy író, hogy ez vagy az az éppen hallott mondat, vagy egy-egy átélt jelenet hogyan építhető be az aktuálisan írt regénybe. Másrészt ő inkább azt tapasztalta, hogy a barátait nem zavarja, ha róluk mintáz valakit, sőt, inkább azt várják, mikor kerülnek már bele vége valamelyik történetbe.  

A beszélgetés legvégén pedig megtudhattuk azt is, hogy mindhárom író hamarosan új könyvvel jelentkezik. 

Fotó: Bobál Katalin / Margó