Goretity szerint már nagyon is időszerű volt egy magyar nyelvű kötet megjelenése, hiszen – bár a saját hazájában évtizedekig hanyagolt szerző mára már élő klasszikusnak számít – Petrusevszkaját a magyar olvasóközönség nem ismeri igazán, inkább a ’80-as évek antológiái, esetleg rövidebb, folyóiratban megjelent szövegek alapján ismerős csak az olvasónak. A Typotex által most megjelentetett könyv az angolul There Once Lived a Woman Who Tried to Kill Her Neighbor’s Baby; Scary Fairy Tales címmel megjelent kötet válogatását fordítja le, mely a New York Times Book Review listáján a 2009-es év bestsellere lett, 2010-ben pedig elnyerte a World Fantasy Award legjobb novelláskötetének járó díjat.

Ha végigfutunk a szerzőről készült, interneten elérhető képeken, gyakran egy kissé anakronisztikus, nagyvilágian elegáns, mesés boszorkányasszonyt idéző hölgyet láthatunk – ez a szokatlan megjelenés mindjárt a beszélgetés legelején szóba került. Mind Goretity, mind Spiró találkozott már az írónővel, a könyvbemutatókon, díjátadókon általában könyékig érő csipkekesztyűben, hatalmas, díszes kalapban, bő és hosszú selyemkelmékbe burkolózva lehet látni, de annak ellenére, hogy ők ebben valamiféle önmisztifikálási szándékot látnak, mindketten kiemelték, hogy Petrusevszkaja mindemellett közvetlen és kimondottan kellemes beszélgetőtárs. A szerzőnő saját elmondása szerint alkotásait is a közvetlenség, az irodalmiatlanság jellemzi; nem szereti a metaforákat, a felesleges díszeket, a történeteit pedig a hétköznapi orosz emberektől veszi át, úgy, ahogy hallja őket. Hogy ez mennyiben igaz, s mennyiben – ismét – önmisztifikáció, az már más kérdés, mindenesetre Goretity szerint talán Csehov óta nem voltak olyan történetbő írók, mint Petrusevszkaja és a hazánkban nála jóval ismertebb Ulickaja. Spiró szerint egyébként Petrusevszkajának azok a novellái a legsikerültebbek, ahol a feljebb említett keresetlenség, spontaneitás valóban érezhető, ahol nincs tartalom, nincs kiszámíthatóság, csak az áradó történet.

Petrusevszkaja prózája egyébként a gyakran emancipációs technikaként is aposztrofált skaz formáját használja, mely az orosz irodalmi hagyománynak már a 19. századtól fontos eszköze, többek között Gogol, Leszkov, Babel, Platonov, Suksin, Remizov, Zoscsenko és Belov is használták, lényege egy a szerzői hangtól jól elkülöníthető, társadalmi-ideológiai hovatartozását tekintve többnyire jól beazonosítható karakterhez kötődő, általában élőbeszédszerű, spontán elbeszélői hang használata. A skaz fogalmának irodalomelméleti kidolgozása és a konkrét alkotások vonatkozásában való differenciálása a huszadik század elején, az orosz formalisták (Eichenbaum, Bahtyin, Tinyanov, Vinogradov) munkáival kezdődött meg, de a mai napig tart. Megkülönböztetnek például humoros (Leszkov, Zoscsenko) és lírikus (Remizov), illetve karakterhez kötött (Zoscsenko) és ornamentális/szerzői/költői (Belij) szkázt. Mindenesetre a szerzők és egyéni műveik esetében e kategóriapárok inkább skálaként jelentenek produktív tájékozódási pontokat, mintsem egymást kizáró minőségekként; Gogol esetében például a karakterhez köthető skaz jelenléte mellett az ornamentális-költői szerveződés is jelentős szerephez jut, de Csehovot és Iszak Babelt is a karakterhez kötött elbeszélő elemek, illetve az ezek mellé rendelt költői elemek egyenrangú összjátékát kihasználó alkotókként tartják számon.

Csehov egyébként, mint Petrusevszkaja kapcsán gyakran emlegetett szerző, többször is előkerült. Goretity elmesélte például, hogy egy most készülő, Csehovról szóló tanulmánykötet kapcsán felvette a kapcsolatot Petrusevszkajával, ugyanis egy, a címében egyértelműen A kutyás hölgyre utaló novelláját szerepeltetni akarták a könyvben. (Spiró A tokba bújt ember pendant-ját, a mostani kötetben is szereplő Új Robinsonokat is megemlítette, melyben egy egész család válik a közeg - nélkülözésre és gyűjtögetésre, azaz vegetálásra kárhoztatott - áldozatává.) A szerzőnő erre értetlenkedve reagált, kifejtette, hogy ő nem is szereti Csehovot, mert bár volt egy-két korai, jó novellája, a darabjai gyengécskék, úgyhogy felejtsék el, hogy hatott volna rá. Spiró erre mindjárt kijelentette, hogy a Három lány kékben (Petrusevszkaja Katonában is bemutatott, akkor, ’87-ben Ascher által rendezett darabja) sokkal gyengébb, mint Csehov, de hozzátette, hogy az írónő prózája, amikor jó – ugyanis szerinte gyakran nem az –, valóban nem mondható csehovinak, de kafkainak sem, hiszen sokkal kevésbé köthető korhoz, rendszerhez. Ezek a novellák – ellentétben a szerző gyengébb drámáival, melyek naturalisztikusak – kimondottan költőiek. Felmerült még Andrejev és Szologub is (Undok ördög), mint lehetséges előképek, de Goretity hangsúlyozta, hogy bár Petrusevszkaja sokat merített ezekből az 1917 után erősen mellőzött szerzőkből, figurái még annyira sem tekinthetőek 19. századi típusú hősöknek, mint mondjuk Szologubéi.

Bár a szövegek gyakran ütnek meg egy ilyen hőst anticipáló hangot, a folytatás ezt mindig radikálisan felülírja. Spiró szerint ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez a próza nem tisztán, kiáltványszerűen valamivel szemben jön létre, ahogyan az mondjuk Zoscsenko egyik Lenin-szövegénél látható: az írást állítólag tévedésből válogatták be egy magyar, ’50-es években használt iskolai olvasókönyvbe, mert nem vették észre, hogy a szöveg valójában nem a szocialista realizmust, hanem annak paródiáját képviseli. Ez a direktség, ami a vizuális művészet terén is fellelhető (ld. moszkvai konceptualisták), nem jellemző Petrusevszkajára, nála inkább egy már eleve abszurd világ rajzolódik ki, melyben gyakoriak a mesei, túlvilági elemek is. Goretity külön ki is tért arra a termékeny feszültségre, mely ebben a novellisztikában a hagyományos mese hangja és az élőbeszédszerű skaz hangja között jön létre. Számára egyébként a beszélt nyelvi formulák jelentették a legnagyobb fordítási kihívást, Spirót azonban a beszélő nevek fordíthatóságának problémája érdekelte legjobban; szerinte ugyanis félrevisszük az orosz műveket, főleg a klasszikusabbakat, amikor fordításainkban a beszélő nevek elsikkadnak. Goretity szerint viszont a fordítás a beszélő nevek átültetésével többet veszít, mint nyer, ugyanis ilyenkor a lefordított beszélő nevek mellett ott maradnak a normál orosz nevek is, melyek teljesen más kontextust adnak így az előbbieknek, mint az eredetiben, ahol értelemszerűen mindkét típus oroszul jelenik meg. Ezzel kapcsolatban egyébként viszonylag makacs polémia alakult ki Goretity és Spiró között, viszont Votisky Beáta, a Typotex  igazgatója és a közönség egyhangúan reagált a nézeteltérésre: szerintük jegyzetelni kellene ezeket a helyeket. Így az olvasó sem maradna ki a jelentéshálót árnyaló részletekből, és a fordító is szabadabbnak érezhetné magát. Hiszen egyrészről nyilvánvaló, hogy nem mindegy, hogy a Karamazov  ’feketére mázoltat’, míg a Cseresznyéskert Jepihodovja ’baszvajövőt’ jelent, ahogy Spiró mondta, azonban Goretitynek is igaza lehet, amikor nem tartja szerencsésnek a beszélő nevek ilyen direkt fordítását. Votisky Beátának egyébként a több díjat nyert, népszerű Babel Web Antológiája (ez utóbbi ihlette a Karádi Éva által szerkesztett VisitCarD nevű vállalkozást is) is egy hasonló attitűdöt valósított meg; az olvasók a fordított szövegekkel együtt azonnal látják az eredetieket is. Mindenesetre bárhogy is vélekedik az olvasó a fordítás ilyen típusú részleteivel kapcsolatban, tény, hogy a Rémtörténetek orosz módra hiánypótló kötet, és Spiró szerint a magyar prózának is lenne mit tanulnia belőle.

Fotó: Herbert Aniko