Szerencsére az utóbbi időben egyre több magyar tévésorozat mellett az igényes tévéfilmek is újra kezdenek fel-feltűnni a képernyőkön (például ilyen A berni követ vagy a Félvilág). Tasnádi István még 2003-ban prezentálta ötletét egy forgatókönyvíró rendezvényen, ahol több producer is felfigyelt a Memo sztorijára, és moziban vetítendő játékfilmet szerettek volna a szkriptből készíteni. A rendezők neve között még Antal Nimródé is felmerült, de végül a Memo "csak" a színházig jutott el. Egy interjúban azonban Tasnádi István elmondta, hogy szerinte az a verzió nem annyira működött a színpadon, a felvonások túlságosan szétdarabolták azt, így a mostani, a Duna Televízión sugárzott változat a bő tíz évvel ezelőtt megírt Memo jelentősen módosított sztorija.

A Memo történetének centrumában egy ritka betegségben vagy inkább rendellenességben szenvedő férfi, Seress Ervin áll, akinek életét tönkreteszi a hipermnézia. A hipermnézia vagy más néven „túlemlékezés” jellemzője, hogy elszenvedőjének agya abnormális módon a legtriviálisabb tényeket a legapróbb részletekig képes felidézni. Dátumok, képek cikáznak folyamatosan agyában, bonyolult számsorok ragadnak meg akarva-akaratlan Ervin memóriájában. A világon néhány ilyen esetet diagnosztizáltak (Solomon Seresevszkijét a Szovjetunióban, Jill „AJ” Price-ét a nyolcvanas évek Amerikájában), és jellemzően nem annyira szuperképességként élik meg, a hipermnézia inkább tönkreteszi elszenvedői életét.

Így Seress Ervinét is, aki valamikor a nyolcvanas évek Magyarországán, egy kórház pszichiátriai osztályán vegetál füldugóval és szemfedővel, kizárva életéből minden ingert, melyek kvázi fizikai fájdalmat okoznak neki rendkívül érzékeny emlékezőtehetsége miatt.

Ebből az állapotból menti meg a fiatal, autista és szuicid hajlamú férfit a doktori címre pályázó pszichiátér, Lónyai Péter, akinek túlemlékezésről szóló disszertációját a bizonyára sokunk számára ismerős, kukacoskodó vizsgabizottság elutasítja azzal az indokkal, hogy nem áll mögötte empirikus kutatás, mivel nem vizsgált meg egyetlen hipermnéziást sem. Szerencsére a Lónyait támogató Wéber professzor segíti a fiatal kutatót, és szól neki, mikor tudomást szerez a kiborult gyógyszereket hibátlanul a megfelelő rekeszbe visszarakó Seress Ervinről. Ám Péternek nem lesz könnyű dolga, mivel a világból kiábrándult, reményvesztett Ervin nem nagyon akar együttműködni, és Lónyainé, Péter felesége sem túlzottan boldog, amiért a pszichiátriáról lakásukba költözik a kivételes emlékezőtehetségű fiatalember. Így igencsak jó lenne, ha Péter végre megértené a hipermnézia természetét, kiötlene valamit a „gyógyítására”, mert különben az ő élete is széthullik.

Tasnádi István tehát ezúttal is roppantmód izgalmas, az emberi lélekkel kapcsolatos témát választott, hogy elemezze az emberi viszonyokat a pszichológia rejtélyes világában. Tasnádi már a Terápiával is bizonyította, hogy ért a témához, és remek dialógusain keresztül nemcsak a páciensek, de a Mácsai Pál alakította főhős pszichoterapeuta én-rétegeit is meghökkentő hitelességgel képes ábrázolni. Jóllehet, egy tévésorozatban sokkal több idő és tér jut a karakterek bemutatására, a konfliktusok és a jellemek építésére (még akkor is, ha a Terápia csupán 25 perces epizódokkal jelentkezett).

A Memo viszont játékfilm, így nyilvánvalóan sűrítenie kell, hátrányból indul, de a Terápiával összevetve egyáltalán nem marad alul, Tasnádi Istvánnak sikerül hasonló minőséget produkálnia. Persze a Memo kicsit döcögősen indul, a kezdő jelenetek az iskolai képsorokkal, a színpadias, hiteltelen előadással vagy az azt követő, erőltetett tanár-diák szerelmi-szakmai légyottal még nem igazán ránt be. S az első tíz perc arra is jó, hogy kicsit szokjuk a tévéfilmes stílust, mert a Terápiával szemben a Memón nagyon érződik, hogy a televízió számára készült (a képi világ, a kamerahasználat és a vágás is eléggé steril, inkább iparosmunka, nem olyan következetes és stílusos, mint Tasnádi pszichológiai sorozata esetében).

Azonban mikor Seress Ervin végre feltűnik a színen, beindul a cselekmény, és a film formailag is kreatívabb lesz, már amennyire egy tévéfilm keretein belül invenciózusnak lehet lenni. Tasnádi István úgy bizonyítja be, hogy a Memo egy rendkívül érdekes és izgalmas dráma, miként főhőse, Lónyai Péter is végre rátalál az empirikus vizsgálathoz szükséges alanyára. Ervin és Péter között kialakul valami barátságszerű vagy inkább sorstársszerű kapcsolat, mely miatt az izgalmas pszichés problémákon túl érzelmi síkon is figyelemre méltóvá válik a történet.

Péter és Ervin látszólag persze a tükör két oldalán állnak. Péternek elvileg a karrierje felfelé ívelőben van, egy szép feleség várja otthon, és mintegy tőle függnek a páciensei, a gyógyulásuk, legalábbis a doktori cím megszerzése után a fiatal pszichiáter kezében lesz életük. Ervin viszont mindennek az antitézise: identitása szétesőben van, magányos, öngyilkosság miatt hozták kórházba, teljesen életképtelenné és passzívvá vált, a hipermnézia tönkretette. Olyanok ők látszólag, mint M. Night Shyamalan A sebezhetetlen című filmjének két szembenálló főszereplője: az abszolút sikeres és az abszolút sikertelen, az emberfeletti (valamilyen szinten minden orvos az emberek felett áll testük-lelkük általános működésének ismerete miatt) és az ember alatti.

Tasnádi István azonban a történet mindkét karakterébe beépít olyan „hibákat”, melyek miatt szinte tökéletesen kiegészíti egymást a két fiatalember, és életük egybeforr e „defektusok” miatt. Péternek ez a defektus a disszertációja és szakmai leminősítése, mely derékba törheti karrierjét, illetve a kutatás veszélybe sodorja házasságát. Így fordul a kocka megismerkedésük után, és a beteg (Ervin) válik az orvos (Péter) szemszögéből élet-halál urává. Ilyen szempontból a hipermnézia hatalom.

Ráadásul a tökéletes emlékezőtehetségű Seress Ervinnek ellentétpárja Péter édesapja (Haumann Péter játssza őt el remekül), aki a háború óta memóriazavarban szenved, azaz Ervinnel szemben neki a triviális információk felidézése esik nehezére. Egyik férfi felejteni nem tud, a másik képtelen felismerni fiát névjegykártya nélkül.

Az apafigurán és Ervin betegségén keresztül pedig a Memo többek között arra világít rá, hogy az identitást nemcsak a szellemi leépüléssel, a felejtéssel, hanem túlemlékezéssel is el lehet veszteni. Mikor minden egyes információ, ami a múlt része, betolakszik a jelenbe – akkor a jelen és a múlt összemosódnak, és képtelenség lesz megélni a pillanatot. A pillanat szilánkokra esik szét az abnormális pontossággal működő memória miatt, és ezek a szilánkok csak halmozódnak és halmozódnak, mint az emlékekkel teleírt papírlapok Ervin és Péter asztalán, ám nem rendeződnek értelmes egésszé. Vagyis az identitás megszervezése, mely a kulcsa annak, hogy az ember elinduljon az életben, csak a normális memóriaműködés révén lehetséges, ha a múltat és a jelent az ember világosan el tudja különíteni. Ez emlékezés zavara azonban identitászavar is. Ha túl kevés az információnk arról, kik vagyunk, azért veszik el önazonosságunk. Ha pedig túl sok adat terheli az agyat az én megszervezéséhez szükséges legfontosabb behatások mellett, akkor is darabjaira hullik a „self”.

Tasnádi István remek fordulattal hozza össze, utalja egymásra nemcsak Pétert és Ervint, hanem az édesapát is. Kapcsolatuk révén a Memóba beférkőzik a szolid komikum, mivel az ingerszegény környezetre vágyó Ervin megőrül az öreg úr harsány stílusától és a bömbölő tévétől-rádiótól. Ennek tapasztalatát sikerül formai eszközökkel is megragadni, a gyorsításoknak és a különleges látószögeknek köszönhetően Ervin „megőrülése” a Memo legkreatívabb képsorait eredményezi.

A Memóval az említett kezdeti nehéz lépéseken kívül két kisebb-nagyobb probléma van még. Az egyik a korszak. Mint említettem, Tasnádi István műve valamikor a nyolcvanas években játszódik, de a Skodákon és Trabantokon kívül nem nagyon kerül elő semmilyen jellegzetesség a szocialista Magyarországról. Megvallom őszintén, én magam egy darabig azt hittem, kortárs történetet látok. És ez nem csupán az én esetleges figyelmetlenségemből fakad, hanem abból is, hogy végső soron semmilyen plusz értelme nincs annak, hogy ez egy „kosztümös” történet. Rendben, az apa karaktere memóriaproblémáit a világháborúban szerezte, de valószínűleg működött volna a sztori enélkül is, valamilyen más balesetből kifolyólag, a „má”-ban.

A másik probléma a Memóval, hogy hangvételéhez képest túl pozitív lezárást kap, jóllehet, ez közel sem olyan zavaró, mint a korszak inkább esetlegesnek tűnő kiválasztása. Mindenesetre összességében nem lehet panaszunk Tasnádi István munkájára, aki ezzel a megkapó emberi történettel bebizonyította, hogy nemcsak forgatókönyvíróként dicséretre méltó, de rendezőnek sem utolsó. Reméljük, látunk tőle még pár, hasonlóan jól kidolgozott pszichológiai drámát, remélhetőleg nemcsak a tévé képernyőjén, hanem a mozikban is.

Memo

Színes, magyar dráma, pszichothriller, 88 perc, 2016.

Rendező: Tasnádi István

Forgatókönyv: Tasnádi István

Zene: Monori András

Operatőr: Csukás Sándor

Producer: Kálomista Gábor

Vágó: Mezei Ervin

Szereplők: Lengyel Tamás (Lónyai Péter), Molnár Áron (Seress Ervin), Haumann Péter (apa), Holecskó Orsolya (Lónyainé Olga), Osváth Judit (Luca), Seress Zoltán (Wéber professzor), Csákányi Eszter (elnök), Gábor Sára (diáklány), Nádas Gábor Dávid (asszisztens)

Bemutató: a filmet a Duna TV vetítette október 15-én 21:35 perckor.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott!