Volt itt sajnos már részem egyébként óriási tapasztalattal és tudással rendelkező zenészek “felsülésében”. Ahogy azt hiszem tavaly, egy a színpad hátulsó oldalán otthonos személy beszámolt róla: “a színpadon sem hallják egymást a zenészek”.

Ahogy forog az ember feje és körbe-körbe néz fel, tudatosodik benne, hogy a hasznosítható légtér nagyjából egy huszadát (szubjekíve jó, ha ezrelékét) teszi ki a közönség és a zenekar. Amikor a szomszédodhoz szólsz, ezt az óriás légteret mozgatod meg. Ez lenne a pillangóhatás inverze: a világ belezeng abba, ahogyan a melletted állóhoz szólsz.

Egyébként nem rossz hangzás, nem azt mondom. Szép, viszonylag kiegyenlített hang, amiben a térbeli (és időbeli) viszonyok átlényegülnek. Ami ugye néhol kívánatos, néhol pedig nem. Szóval rossz tapasztalataim alapján elég pesszimistán forgattam a fejem, és konstatáltam, hogy a(z el)várt közönség legfeljebb kétharmada van jelen, ami a hatalmas légtérben még jobban kihangsúlyozta esendőségünket.

Mire a zenészek felvonultak a színpadra, már két további tényező súlyosbította egyébként sem enyhe pesszimizmusomat: a hangszerek elrendezése meglehetősen furcsának tűnt. A zenészek pedig, különösen az élükön szereplő karmesterrel szemtelenül fiatalok voltak, és nem kifejezetten az “alkalomhoz illő” öltözetben.

Kezdjük talán a hangszerekkel. A színpad elején a zongora volt, megemelt tetővel, mögötte foglaltak helyet az ütőhangszerek, majd azok mögött a zenekar. “normális” logika szerint ez azt jelenti, hogy a zongora elnyöm mindent, illetve a mögötte még mindig nagyon erős ütősök, a zenekar pedig csak ezek mögül szüremlik elő.

A zenészek kora és öltözetük pedig az én előítéletem. Nem kell, hogy szmokingban legyen a karmester. A zenészekre sem kell egyenruha. Bizalmat szeretnék érezni, hogy megoldják a feladatot, ami itt nem is kevésnek ígérkezett.

Ezután jöttek az első hangok, amik legkomorabb előérzeteimet erősítették fel: az első néhány hang ormótlanul, aránytalanul szállt fel, és ugyan a helyzet viszonylag gyorsan rendeződött, még jó darabig úgy éreztem, hogy csak a zenészek rutinja viszi tovább a zeneművet.

Aztán ahogy ellazultak pattanásig feszült izmaim, egyre több okom támadt az optimizmusra. Mit rendeződött a helyzet: a zenészek elkezdtek játszani! Talán a látszólag értelmetlen hangszer elrendezésnek köszönhető, talán a zenészek fiatal korát meghazudtoló zsenialitásnak, az óriási légtér vibrálni kezdett, a zene ütemére, és ebben az ütemben nem apró hangyák voltunk a hodály nagy terem alsó fertályában, hanem az egyetlen élő, lélegző és zenét zabáló “hasznos térfél”, az események oka.

A következő, kétkezes darab még nagyobb kihívást jelentett előítéleteimnek: hófehér ruhában két hosszú szőke hajú, törékeny lény telepedett le a zongorák előtt. Gondolom tudatos volt a hasonlóság: a két zongora előtt mintha egymás tükörképe lett volna a két zongorista lány.

Az elrendezés hasonló, a két zongora és a tükör két oldala mindent takar. A két zongorista pedig abszolválja a feladatot, a zenekar jól szól a háttérből, az ütősök pedig nem nyomják el a többieket. Ez a zenekar, ez a karmester tud valamit, amit sikerben megőszült kollégáik nem!

A szünet után következő Concerto tette fel a koronát az előadásra. Bevallom, zeneileg is értékes percek voltak ezek, ám a csúcs, amiért ritka élményként könyvelem el a koncertet, hogy ennek a néhány formabontó fiatalnak sikerült hasznossá tennie ezt az egyébként haszontalan légtömeget, amely nyomasztóan ott van felettünk, ha észre sem vesszük, akkor is.

Az ensemble mini, így most már CSUPA NAGYBETŰVEL legyőzte a teret és az időt. Olyan koncertet adtak, amelyen - az első néhány hang kivételével - meg sem látszódott a feladat mérhetetlen grandiózussága. Csak remélem, hogy valaha, egyszer méltő (hang)környezetben is hallom őket.

Bartók Béla I. zongoraverseny - Zaher Alkaei hangszerelésében

Bartók I. zongoraversenye elveti a romantikus versenyművekben megszokott szólóhangszer-zenekar szembeállítást, helyette egyfajta klasszika előtti,  koncertáló tömbökből és hangszíncsoportokból létrejövő hangzásideált  valósít meg, más hangszerelési médiumon való megszólaltatása különleges kihívást jelent.

Bartók Béla: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre - Samy Moussa hangszerelésében

A művet Paul Sacher rendelte az Új Zene Nemzetközi Társasága soros, bázeli ülésére. A mű ősbemutatójára Bázelben kerül sor 1938 januárjában. A zongoráknál Bartók és felesége, Pásztory Ditta foglalt helyet. Az ősbemutató előtt a bázeli National Zeitungban megjelent Bartók ismertetője: “(…) Mindkét ütős szólam teljesen egyenrangú bármelyik zongoraszólammal. Az ütős hangzások szerepe többféle: sokszor csak színezik a zongorahangot, máskor a fontosabb akcentusokat erősítik, néha a zongoraszólam ellenpontjaként megszólaló motívumokat hoznak, s az üstdob és a xilofon gyakran főszólamszerű témákat szólaltat meg.” A kompozíciót a zeneszerző 1940-ben átdolgozta zenekarra és két zongorára, ezt a változatot szintén feleségével mutatta be. Ez a koncert volt Bartók utolsó nyilvános fellépése Budapesten.

Bartók Béla: Concerto zenekarra - Dave Gale hangszerelésében

Bartók a Bostoni Szimfonikusok számára Serge Koussevitzky kérésére komponálta a Concertót. A bostoni bemutatóra Bartók ismertetőt is írt: “A mű általános hangulata - a tréfás második tételtől eltekintve - fokozatos átmenetet képvisel az első tétel komolyságától és a harmadik gyászos sirató-énekétől a zárótétel életigenléséig. E szimfónia-szerű zenekari műnek a címét az egyes hangszerek,  hangszercsoportok koncertáló vagy szólisztikus kezelésmódja magyarázza. A virtuóz hangszerkezelés például az első tétel kidolgozásának fugato szakaszában jelenik meg (rézfúvó hangszerek), vagy a zárótétel főtémájának perpetuum mobile-szerű futamaiban (vonósok) és különösn a második tételben, ahol a hangszerek midig párosával jelennek meg egymást követően, briliáns passzázsokkal.” Somfai László így írt: “A zenész épp úgy, mint a hallgató, igazi mestermű kisugárzását érzi: mélyből fakadó érzelmek és átlényegült pillanatok az első tétel lassú bevezetésében és az Elégiában: szellemesség és különös szarkazmus a második és negyedik tételben; “népek testvérré válása” körtánc a fináléban, nagyszabású ellenpontozó jeleneetekkel ékesítve, igazi beethoveni záró-gesztussal.”

ensemble mini

A 2010-ben alapított “minizenekar” ötlete a brit karmestertől, Jootz Gale-től származik. Olyan fiatal, zenekari muzsikusokat keresett meg, akik Németország vezető szimfonikus együtteseiben játszanak, és szívesen próbálják ki tehetségüket olyan művek átirataiban is, melyek többsége eredetileg szimfonikus zenekarra készült. Az ensemble mini az Arnold Schoenberg vezette bécsi zenei magánelőadások - Verein für musikalische Privataufführungen - szellemi örökösének tekinti magát, az átiratok megszólaltatásával egyben a művek mélyebb megértése is lehetségessé válik. Nagy feltűnést keltett például a mini-Mahler projekt keretében a Berlini Filharmóniában és az elternatív művészet ikonikus berlini helyszínén (Radyalsystem) előadott 9. szimfónia. 2007-ben Oroszországból szeretettel címen Prokofjev- és Sosztakovics-műveket, a Bartók Beyond Borders projekt keretében pedig a magyar zeneszerző zenekari darabjait adjáák elő.

A műsoron:

Bartók: I. zongoraverseny - Zaher Alkaei hangszerelésében

Allegro moderato
Andante
Allegro molto

Bartók: Concerto két zongorára és ütőhangszerekre - Jootz Gale hangszerelésében

Assai lento
Lento, ma non troppo
Allegro non troppo

Bartók: Concerto zenekarra - Joolz Gale hangszerelésében

Introduzione
Giuoco delle coppie, Párok játéka
Elegia
Intermezzo interrotto
Finale, Pesante - Presto

Közreműködik: Juliana Steinbach (1)

Ferzan Önder, Ferhan Önder (2) - zongora

Művészeti vezető: Jootz Gale