A szerző saját maga írta a forgatókönyvet is, és a legnagyobb kérdés az maradt, vajon a felette gyámkodó celluloid-iparosok nem gyomlálnak-e ki bármit forradalmi víziójából? Paradigmaváltó, látnoki sztori került papírra két évvel ezelőtt, a zombikat új fénytörésbe sikerült helyezni. Élettelen, fenyegetést jelentő hordák helyett az élőhalottak – még ha csak egy személyben is, de – humán tartalékokkal rendelkező, ösztönlény-oldaluknak hátat fordító féllények. Talán hírnökei egy szebb kornak, vagy csak passzív szenvedői a bolygót szennyként elárasztó gonoszságnak. Colm McCarthy, az eddig jobbára tévésorozatok (Peaky Blinders, Sherlock) bérmunkásaként ténykedő direktor abszolút hű maradt Carey eredetijéhez.

Bizonyos értelemben a Kiéhezettek nemcsak Melanie, a centrumban álló zombi-kislány coming-of-age sztorija, hanem áttekintés az ember rossz természetéről, útjairól, arról, mi várhat ránk egy totálisan gyökértelen, elembertelenedett közegben. Jön-e valaki, aki fényt gyújt az alagút végén? Sőt, ha érkezik ilyen személy, közülünk való-e, netán más régiókból származik? Eleinte katonák őrzik a gyerekeket, zömmel vadállati, vérre, nyálra szomjazó homunculusokat: a film zsebkendőnyi, klausztrofób világba zárja figuráit, az emberi cselekvőképesség elérte legnagyobb szélsőségeit, tetteik nullpontra jutottak. Hierarchia áll fenn, sorba állítás és ültetés, nemcsak felnőtt-gyerek, katona-fegyvertelen, ember-szörny oppozíciók léteznek. Stagnál, változatlan minden, a világ képtelen előre vagy hátra lépdelni. A Föld önmagába záródott. Hermetikusan lezárt, militarista, tudósok őrizte senkiföldjén bandukolunk. Maga az Apokalipszis, ha az egyén többé nem dönthet, léphet, gondolkodhat, és csak szabályszerűségeknek igájába veretheti magát. McCarthy és Carey tudják, a világvége nemcsak szürke égbolt alatt, lerombolt épületek halmában, sárban dagonyázva festhető le – a Kiéhezettek nézete szerint uniformizáltan élni egyenlő az individuum zsigerelésével, beszéljünk szörnyről, említsünk embereket.

Pontosan ezért válik indokolttá az újabb tézis, mely szerint, ha valami, egyedül az emberség gyújthat jelzőfényt, a filmadaptáció pedig egy óriásit csavar ezen. Nem azt biflázza, hogy egy hús-vér, erkölcsi érzékével, érzelmeivel irányt mutató szabadságharcos népvezér kell ide, hanem azt mondja: egy zombi alkalmasint humánusabban közelíthet egy problémához, mint bármelyikünk. Düh, irracionalitás, vérben tobzódás: az emberekhez tartoznak e jellemzők, fegyverbe verődnek, tudósként jobbító szándékokat hirdetnek, valójában ketrecbe záró, leszíjazó, fecskendős kisajátítók. „Éhesek”: a Kiéhezettek-beli vadak gyűjtőneve, és noha jórészük valóban hátrahagyta gondolkodó voltát, Melanie még képes előre tekinteni. Ahogy a katonai létesítmény falai leomlanak, és a lány néhány társával együtt beavatási rítusra indul, nyakába veszi a világot, szélesedik a látásmód is – négy fal helyett a tágas tér, a megismerni való lesz a helyszín. Úgy, mint az embernél: a Kiéhezettek legremekebb ötletei közé tartozik, hogy ezúttal nem az ember retteg az élőhalottól, hanem az fél a nála elviekben okosabbtól. Az ágyon fekvő, kiszolgáltatott Melanie snittje pontosan ezt bizonyítja – miután szörnyűbb dolgokat tapasztal annál, amit Helen Justineau osztályteremében látott, és haszonleső orvosok karmaiba kerül, addigi élete összeomlik, meg kell tanulnia túlélni, alkalmazkodni.

Új partnerek mellé vetődve kénytelen helytállni: az őrmester marconának tűnő, ámde gyakorlatias karakter, a tanárnő mentorként áll a lány felett, Dr. Caldwell, az idős tudósnő viszont önző, rideg, taszító figura. McCarthy akció, rohanás közben hántja le róluk a rétegeket. Tömegjelenetei, mészárlásszcénái gránátként arcba robbanó, talajközeli pusztítások: mintha Paul Greengrass vezényelte volna le Az élőhalottak éjszakáját. A rendezőt bevallottan a Gareth Edwards-féle Monsters realizmusa, nyersesége bűvölte el – mindkét párhuzam találó. Száguldás közben az alábbi is kiderül: ember és zombi, ember és másik ember, zombi és zombi között egyaránt van különbség. Ugyanúgy kizsákmányolhatják egymást az emberek, mint segíthetik, a szörny felfalhatja az embert, de zombi barátkozhat a zombival, nemcsak legyőzheti. Rengeteg epizódban sikerül ezeket nyomatékosítani.

Fő tézise egyben a legnagyobb unikum: a zombi nevelhető, emberré formálható, még nincs veszve minden. Míg a korábbi zombihorrorok, legyen szó Romero darabjairól, netán a 2012-es Lételem című, jóformán ismeretlen mikrobüdzsé-etűdről, illusztrációkként használták az elfajzott lényeket az emberi bizalmatlanság, széthúzás, összehullás ábrázolásához, végig negatív, rémisztő árnyalakokként definiálva a rémeket, addig a Kiéhezettek egy lépéssel tovább merészkedik. Immár élő és élőhalott szimbiózisát hirdetik az alkotók, sőt, utóbbi civilizálttá csiszolását tűzik zászlóra.

Kiéhezettek (The Girl With All the Gifts)

Színes, szinkronizált brit-amerikai sci-fi horror, 2016, 111 perc

Rendezte: Colm McCarthy

Írta: saját, azonos című regénye nyomán Mike Carey

Zene: Cristobal Tapia de Veer

Operatőr: Simon Dennis

Vágó: Matthew Cannings

Szereplők: Sennia Nanua (Melanie), Gemma Arterton (Helen Justineau), Glenn Close (Dr. Caroline Caldwell), Paddy Considine (Eddie Parks őrmester), Anamaria Marinca (Dr. Selkirk)

Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Bemutató: 2016. szeptember 29.