PRAE.HU: A Más bolygó elbeszélőjének egyik fontos állítása, hogy a közös és az egyéni traumák öröklődnek, a gyerekek hordozzák szüleik fájdalmát és kudarcait, mire felnőnek, nem csak külsejükben fognak hasonlítani rájuk, és ez elől akkor sincs menekvés egy kelet-európai, pláne egy magyar ember számára, ha Nyugaton kezd új életet. Szerinted nem lehet, hogy ez inkább alkati kérdés? Vagy valóban létezik olyan, hogy magyar néplélek?

Nyilván vannak kulturális különbségek. Ahány ország, annyi sors, különböző világok léteznek párhuzamosan. A szociológia azt mondja, hogy az elmúlt százötven év befolyásolja egy társadalom gondolkodását, viselkedését. Lehet régebbi korszakokról is beszélni, de az már távoli történelem. A regényben sok néplélek találkozik, és ezek hol humoros, tragikomikus, hol meg fantasy-szerű vagy metafizikai találkozások. Az egyik jelenetben a magyar szereplők egy amszterdami házibulin találkoznak olyan fiatalokkal, akik egy volt gyarmatbirodalom posztgyarmati, mégis gazdag időszakában nőttek fel. A világlátottságuk, a liberális gondolkodásuk sokkal fejlettebb. A kelet-európai srác kirakja a csővázas hátizsákból a kecskeméti sertésmájkrémet a fehérmárvány pultra a csaj elé, aki ezüstkanállal belekanalaz. Ez egy bukdácsolós találkozás, elindul belőle egy fura kulturális közeledés, ami aztán eljut a testiségig.

PRAE.HU: Ausztráliában élő rokonaimnál tapasztaltam, hogy az első, ’56-os generáció még küzd ezekkel a kulturális különbségekkel, a második viszont alig érzékel belőle valamit, szinte semmiféle viszonya nincs az országgal (vagy országokkal), ahonnan a szülei jöttek. El tudja-e felejteni a származását a második vagy harmadik generáció?

Ez az a szabadságfaktor, ami szerintem annyira hívogató ezekben a társadalmakban, mint az amerikai, a kanadai meg az ausztrál. Hogy fel tudsz oldódni valami másban. Ezért annyira könnyű a világhoz való viszonyuk, talán ezért tudnak sikeresek lenni. „Ne nézz hátra, mert sóbálvánnyá meredsz”, mondja az írás, nekik viszont nem kell hátranézniük, mert nincs hova, és ez óriási felszabadító erő. Én öt évet éltem Londonban, és abból űztem sportot, hogy ne vegyék észre, hogy nem vagyok londoni. A negyedik év vége felé már nem tudták eldönteni, hogy skót vagyok-e vagy amerikai. Egy feketének vagy egy ázsiainak persze nem engedi elfelejteni a társadalom a származását, folyamatosan éreztetni fogja vele, még egy nyílt társadalomban is. Talán Amerikában nem, de ott is csak bizonyos városokban, New Yorkban, San Franciscóban, Chicagóban vagy Torontóban. Ez a fajta globalizálódás, amit én szép utópiának gondolok, még nagyon messze van. De hogy kelet-európaiként mikor tudod letörölni magadról, hogy honnan jöttél? Azt gondolom, hogy néhány nemzedékre szükséged lehet.

De attól is függ, hogy a társadalom melyik szegmenséről van szó. A tanulatlan, iskolázatlan tömegek arcnélkülivé tehetők, masszává keverhetők. Amerika ilyen szempontból példa. Akik viszont egy csomagot kaptak abba a bizonyos csővázas hátizsákba, mindig magukkal viszik a családtörténetüket. Az én családom egy része is emigrált ’56-ban. Dániában, Franciaországban élnek, és rajtuk is érződik az öröklött identitás. És akkor ott vannak még a valláshoz kapcsolódó rituálék, vagy az ételek. Nem hinném, hogy könnyű megfosztani az embert a múltjától, nem működik, hogy „indulj az útra és vissza se nézz”, nem lehet „a múltat végképp eltörölni”. A múlt század azonban nagyon sokat tett azért, hogy ne tudjuk, kik vagyunk. Ez óriási teher mindenkinek, bármilyen a múltja, ha meg a zárt társadalmi közegeket nézzük, akkor meg az a probléma, hogy az ember szabadságfoka veszik el, mivel olyanná kell válnia, mint az apja vagy a nagyapja, ugyanazt kell olvasnia, ugyanúgy kell gondolkodnia. Ahogy idősebbek leszünk, észrevesszük, hogy olyanokká váltunk, mint a szüleink. A regény írása közben az is foglalkoztatott, hogy képesek vagyunk-e elszakadni attól, amibe beleszülettünk, mennyire vagyunk a körülményeink hatása alatt.

PRAE.HU: Magyarország sorsa még a többi kelet-európi országhoz képest is reménytelen? A regényben a rendszerváltás után Nyugat-Európában bolyongó három magyar fiatal inkább azt hazudja magáról, hogy finn, mert magyarságukat kínosnak érzik.

Szerintem regionális jellegű ez a fajta öngyűlölet vagy kisebbrendűségi érzés, ami a regényben a kelet-európai fiatalok sajátja. Abból adódik, hogy ez a régió soha nem tudott magának stabil világképet találni. A polgárság, a középosztály gyengesége miatt – egyrészt azért, mert kiirtották, másrészt, mert kivándorolt – a magyarság nehezen tudta definiálni magát, és ez a hiány mindig oda vezetett, hogy a generációk idegenként tekintettek az előző generációkra, akik valami egészen fura ideológiai konstrukcióban léteztek. Bizonyos szempontból bűnösnek is tekintjük őket. Elképesztően nyomasztó teher, hogy az ember a szüleire haragszik. Azt nem tudom, hogy valóban bűnösök-e, de tőlük örököljük a történelmet, ők a letéteményesei, rajtuk keresztül érhető tetten, rajtuk keresztül válik kézzelfoghatóvá. A gyökérprobléma, az elhazudott vagy elfedett identitások, hogy senki nem lehet olyan, amilyennek született, mert görcsök vannak benne, oda vezet, hogy abban a bizonyos amszterdami házibuliban a csaj azt kérdezi a fiúktól, hogy ha ti magyarok vagytok, akkor kommunisták vagy fasiszták vagytok-e. Távolról nézve pontosnak tűnhet a kérdés, főleg hogy a történelmi múltra kérdez rá, nekik meg nem marad más, mint kimenni a kertbe, és tekerni egy jó nagy spanglit.

PRAE.HU: A könyvben szereplő generáció a tiéd, tehát te kiskamaszként élhetted meg ’89-et, a várakozást, az eufóriát és a csalódást. Viszont ma már a rendszerváltás után születettek is felnőttek, nekik nyilván teljesen mások a tapasztalataik, és talán jobban alkalmazkodnak, otthonosabban mozognak ebben a megváltozott világban. Mégis igaz lehet rájuk is ez a kulturális meghatározottság?

A Biblia azt mondja, hogy hetedíziglen viszi az ember a családja problémáit. A holokausztemlékezetben például éppen most van egy cezúra. Az Élet szép című film egy kicsit megpróbált negédesen erőt adni, a Schindler listája szintén szentimentálisan tálalva festette a rémálmot, a gyászmunka elvégzésére viszont – úgy tűnik – a Saul fia képes. A harmadik generáció már temet. Minden nemzedék feladata, hogy képes legyen megfogalmazni a saját nézőpontját, és próbálja meghaladni, elmozdítani az előző generációkét. Az én generációm a bezártságot és a szabadságot is látta. Emlékszem egy olyan soproni osztálykirándulásra, amikor a buszból néztük a szögesdrótot, és rájöttünk, hogy mi ide most be vagyunk zárva. A határig mehetünk csak, tovább nem. A túloldalon van csoki, banán, Levi’s farmer, itt meg elfojtás, rosszindulat, leselkedés egymás után, meg sötét utcák este. A köztereken például nem lehettek kávézók, mert volt egy frász, hogy gyülekeznek az emberek. Gyülekezési törvénybe ütközött, ha valahol húsznál több ember gyűlt össze, mert féltek a tüntetésektől, politikai megmozdulásoktól, és ez még huszonöt éve is így volt. Budapest nemrég még egyáltalán nem úgy nézett ki, mint most, csak ezt azóta mindenki elfelejtette.

PRAE.HU: Wunder azt mondja, „inkább lennék tönkrement életű nyugati, mint sikeres kelet-európai”, ehhez képest a regény elején éppen tönkrement életű kelet-európaiként találkozunk vele, noha a Nyugatba és a sikerbe is belekóstolt. Túl nagy volt az eufória ’89-ben? Vagy túlságosan elvakította az embereket a változásban való hit? Van egy jó hasonlat a könyvben a kóbor kutyáról, aki napokig nem evett, aztán betegre zabálja magát.

Az volt a baj, hogy az itt élők arcáról sikerült leradírozni bármiféle sajátosságot, identitást a huszadik században. Arctalan tömeget hozott létre a huszadik század, az ember nem lehetett szerb vagy horvát, aztán nem lehetett zsidó, aztán már keresztény sem lehetett, sőt egyáltalán nem lehetett vallásos, de nem lehetett polgár vagy arisztokrata sem. Ezek a tiltások hozták létre a homogén közeget, amivel aztán mindenki azt csinált, amit akart. Be lehetett oltani őket szocializmussal, aztán jött a peresztrojka, a glasznoszty, a rendszerváltás, később a baloldali fordulat, a polgári duma, most éppen az illiberális demokrácia eszméje. Az ember alapvető vágya, hogy legyen identitása. Ha sorrendbe kellene rakni a tíz legfontosabb minőségüket, a lakóhelyet, a nemzetiséget, a vallást és a többit, biztos lennének olyanok, akik a legfontosabbnak azt gondolnák, hogy magyarok, és csak utána, hogy emberek, férfiak vagy nők. Ezek a minőségi héjak határoznak meg minket, és az egész huszadik század azon melózott, hogy ezeket a héjakat leradírozza rólunk.

A Nyugat olyan komplex hitrendszert tudott adni, mint amilyen a szocializmus volt, ami szinte már a kereszténységhez hasonlatos morális, erkölcsi, dogmatikus rendszer. Nyugaton a fogyasztásban lehet egyenlő mindenki, hiszen ugyanazt az egydolláros kólát ihatja a koldus és a milliárdos. A kapitalizmusban a verseny és az egyén a fontos, a társadalmi szövet és a közösség kevésbé, az egyéni teljesítmény felülírhatja, háttérbe szoríthatja a közösséget. Ez a gondolat áramlott be ide. Azt mondták, ti is lehettek gazdagok, vehettek olyan autót, tévét, mélyhűtőt és fritőzt, mint az osztrákok. Az eldologiasodás, a fogyasztás fetisizálása egy univerzális hitrendszer, és ezt nagyon gyorsan adaptálta az ország, mivel a szocializmusban már nem hittek, és emiatt vákuum keletkezett. A Nyugat akkor érkezett, amikor a ’80-as évek elején-közepén óriási gazdasági depresszióba került az ország. Most megint valami máshoz igazodik, megint megváltoztatja a véleményét demokráciáról, toleranciáról, emberi szolidaritásról. Számomra az a sci-fi, hogy valaki húsz év alatt totálisan elfelejti, honnan jött, az identitását újra lehet írni, de ez már a propaganda, a tudatkontroll, a tudatbiznisz terepe, amiről az egész huszadik század szól, és aminek egyre fejlettebb eszközei vannak.

PRAE.HU: Öt éven keresztül írtad a könyvet, aminek cselekménye két idősíkon mozog. Az elején a jelent látjuk, Wunder egy kereskedelmi tévé sikeres igazgatója, akit azonban a hatalom eltávolít a pozíciójából, mire fogja magát, és elindul Nyugat felé. Közben bekúsznak az emlékek: húsz évvel korábban barátjával és barátnőjével, Dzsekivel és Nyúllal indultak el hasonlóan céltalanul. A történet melyik rétegét találtad ki előbb, és hogyan születtek a karakterek?

Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, erősebbé válik a múlt, de folyamatosan harcolt egymással a két idő, ami egy érdekes formai, szövegarchitekturális roadmovie-t eredményezett. Ez a szöveg sehol sincs. Az olvasó agyában lesz ebből a két történetből egy, de én nem tudom megmondani, valójában hol van. Metafizikus térben játszódik, egy húsz évig tartó metafizikus időben, 1993 és 2013 között, a sehol nem levés időszakában. A rendszerváltásról szól, a meg nem érkezésről, a helytelenségről, a helyhez nem kötöttségről. Egy roadmovie nemcsak fizikai, hanem metafizikai térben is játszódik. Ezt nem találtam ki előre, egyszerűen csak folyamatosan visszatért a múlt, amikor meg a múltban időztem sokat, úgy éreztem, hogy ami ott történik, az sem igaz, csak illúzió. És akkor mindig visszatértem a kicsit utópisztikus vagy – ahogy a könyvet olvasva páran mondták – disztópikus jelenbe, ami szintén nem valódi.

Mindannyiunk lelkében benne van, hogy milyen lehetett volna, milyennek kellene lennie. Ez a folyamatos sehol nem levés, úton levés olyan szöveget eredményezett, amitől az egész valahol máshol játszódik, és végső soron én ezt a szituációt nevezem Más bolygónak. Innentől kezdve egyértelmű az is, hogy a történet jelenidejében miért van sötét. Azért, mert metafizikailag sötét van, a valóságnak egy elemeltebb, metafizikai valósága érhető tetten. Amikor csalódás ér, abban a pillanatban valóban légüres térbe kerülsz pszichés és metafizikus értelemben. Ahogy a Sztalker szereplői is mennek a hajtányon a félelem felé, amit soha nem látunk, mivel a láthatatlan veszély valósága csak a nézőben jön létre, nem szimbolikus, hanem metafizikai teret bejárva. Nem lehet rajta számon kérni, hogy miért így történik, hogy milyen az idő múlása vagy milyenek a fényviszonyok. Dzseki és Nyúl viszont igazi karakterek, a valóságban is léteznek, a barátaim voltak. Flashbackek jöttek írás közben, a Dzsekivel és Nyúllal való felnövés- és ráeszmélés-történet képei.

PRAE.HU: A történetben szereplő tévécsatorna akár a TV2 is lehetne. Már írtad a regényt, amikor TV2-t kormányközeli cég vásárolta fel, most pedig, a megjelenés előtt – bár ezt nem jósoltad meg – a Népszabadsággal történt hasonló, ráadásul a lap meg is szűnt. Nem félsz attól, hogy a könyvhöz hasonlóan holnap a valóságban is bejelenti a CNN, hogy többé nem forog a Föld?

Már most sem forog. Népszaporulati tartalomgyártás pedig biztosan lesz, és ezt most halál komolyan mondom. Dániában, a ’90-es évek elején egyébként a showműsorok után egy szoftpornós sorozatot vetítettek, hogy megjöjjön a kedv, és több legyen a dán. Valamennyit segített is, ha jól tudom. Még az is lehet, hogy nálunk éppen az én könyvemből fogják venni az ötletet. Machiavelliről sem tudták eldönteni, hogy komolyan írta-e A fejedelmet, vagy csak cinikus. Ember nem írhat le olyat, hogy hogyan kell kimosni az emberek agyát! Kérdezték tőle, hogy tényleg a Medicieket akarta-e pellengérre állítani, vagy csak le akarta írni, hogyan kell hazudni. Azt mondta, hogy nem, egyszerűen csak ilyen a hatalom természete, azért írta le. A hatalmi logika egyszerű fizikai logika. Ha eső után süt a nap, tudjuk, hogy pára keletkezik. Ma a média az a terep, ahol a háborúk folynak, ez már az első öbölháború idején is így volt. A háború is metafizikai térbe emelkedett.

A regényben a vezérigazgató azért van bajban, mert nem tudja megfogalmazni a viszonyát az új helyzethez, nem tudja, mi a teendő. Amikor a tudatodat elveszik, ott már nincs tovább. Ma a tudatért versenyeznek a hatalmak. Sokat olvasok Huxley-t, Orwellt, vagy nézek Orson Wellest. Komoly irodalom- vagy eszmetörténeti múltja van a hatalom leírásának. A francia forradalom előtt jelent meg a heti újság, és ez is benne volt a francia forradalomban. De említhetném a reformációt is: a wittenbergi kapura kiszegezett szórólap volt az első flyer a médiatörténetben, amit ráadásul Guttenberg nyomtatott. Ezek komoly fordulópontok voltak, ma pediga Facebook, az online közösségi tér a nyilvánosság legfőbb terepe. Fontos a fikciónak az a fajta játékossága is, hogy az olvasó egy pillanat alatt ráláthat saját magára. Mert hát végső soron miről szól a hatalom? A reformkorban is a nemzetért aggódtak az államférfiak, de amellett volt például a nyelv megújításával foglalkozó áramlat is. A könyv disztópiájában azt mondja az egyik világ a másiknak, hogy önök eddig vásároltatták, mi szaporítani fogjuk a népet, és azon keresztül fogjuk a hatalmunkat gyakorolni.

PRAE.HU: A Más bolygó az első regényed, előtte egy novelláskötetedjelnet meg, a Puha neon fejlövés, készítettél kisfilmeket (közülük a Sintér volt a legsikeresebb), de évekig dolgoztál kreatívként a médiában, és most is a MOME tanára vagy. A mindennapos pörgés és a regényírás lassúsága, magánya hogy egyeztethető össze?

Vannak olyan műfajok, ahol egy-két nap vagy hónap alatt jön létre valami, itt pedig öt év kellett hozzá, energiabefektetés szempontjából viszont nagy szükségem van arra a tapasztalatra és tudásra, amit a reklámszakmából hozok, mert ott megtanultam alázattal dolgozni, vagy, ahogy Nádas mondja, hosszútávfutó lenni. A regényírás olyan, mint egy házépítés, sok részfeladatból áll, szerteágazó. Egyrészt szeretettel kell az architektúra felé fordulni, másrészt el kell végezni az utolsó simításokat is. Egybe kell rendezned és emberekkel kell megtöltened. Ezt először csináltam, és megdöbbentő volt az a feladatrendszer, amiben dolgoznom kellett.

PRAE.HU: Az első olvasók Kerouacot és Ellist is emlegetik a regénnyel kapcsolatban. Ők valóban hatottak rád?

Kerouac igen, őt és a beateket nagyon szeretem, Ellist viszont előtte nem olvastam. Nekem is mondták, hogy hasonlóan írok, mint ő, erre megvettem és elkezdtem olvasni, de nem tetszett.

PRAE.HU: Azt viszont nehéz lenne tagadnod, hogy filmes múltad és jelened hatással van a szövegeidre.

Azon munkálkodom, hogy erős legyen a kép és a jelenlétem a jelenetekben. Lássam, hogy van bevilágítva a tér, milyenek a ruhák, milyen a plánozás. Ha szűk, nincs semmi az atmoszférából, nagyon intim a közeg, és más az akusztikája is, akkor az olvasó is úgy fogja olvasni. Ha nyitok, sokkal inkább a mozdulatokkal, az épületekkel, a tér tömegeivel történnek a dolgok. Ez a plánozás tudatos volt, és nagyon élveztem. Őrületes mozi, ha az ember regényt ír, és ha jól csinálja, vagyis ha neki magának jó. Könnyen meg tudnám rendezni ezt a könyvet.

PRAE.HU: Meg is fogod csinálni?

Most éppen mást csinálok, de vannak már belőle részek. Ez viszont egy irodalmi szöveg, sok benne a hozzáfűzés, a narratíva, a belső monológ, amit egy film nem bír el. A film akciódolog, akárhogy is nézzük.

Fotó: Bach Máté