Nem gondoltam volna, hogy csütörtök este majd’ fél óráig kell sorba állni, hogy bejussak egy koncertre, ráadásul egy olyan zenekar koncertjére, amit a Nagykörúton kívül nem nagyon ismernek. Aztán persze rájövök, hogy az aránytalanul nagy érdeklődés nem is annyira aránytalan, mégiscsak búcsúkoncertről van szó, méghozzá a Búcsúkoncert zenekar búcsúkoncertjéről, és önmagában már a fellépők hozzátartozói és barátai is kisebb tömeget alkotnak, a mezei rajongókkal és kíváncsi érdeklődőkkel kiegészülve meg úgy töltik meg a Toldi Klubot, hogy mozdulni alig lehet. A Toldi Klubnál persze léteznek tágasabb koncerttermek is Budapesten, de mondom, csütörtök este van, és egy magát amatőrként vagy hobbizenekarként definiáló formációról van szó.

A koránkelős kispolgári léthez szokott ember (és itt nem feltétlenül magamra gondolok) számára alternatív valóságnak tűnhet az esemény, olyannak, ahol más szabályok szerint működik az idő. Éjjel fél tizenegyre hirdették meg ugyanis a koncertet, a kezdési időpontot persze kevesen veszik komolyan, de hogy az említett félórás sorba állás és egy negyedórás akklimatizáció – amibe kényelmesen belefér a ruhatár és a sörpult meglátogatása – után a komplikált beállás miatt újabb félórás üresjárat következzen, és csak háromnegyed tizenkettőkor kezdődjön el a műsor, az valószínűleg komoly népharagot váltana ki bárhol máshol. Itt azonban néhány ingerült megjegyzésen kívül kedélyes marad a hangulat.

A beállás reménytelenségét elviselhetővé teszi a koncert előtti kedves gesztus: az egyébként is baráti áron kapható belépőjegy mellé ajándék dupla CD jár. A bejárat előtt egy ismerősöm a Balatont és a Trabantot hozza szóba, két emblematikus zenekart a ’80-as évek újhullámából, és bár véletlenül kanyarodik ide a beszélgetés, nem tudok nem gondolni a párhuzamokra. A korszakot aktívan megélők szokták mondani, hogy a rendszerváltás előtt szinte politikai tett, tüntetés vagy lázadás volt koncertre járni, és ha most értelmetlen is lenne ilyesmiről beszélni, mintha megmaradt volna valami azokból az időkből. Ez a közönség éppen olyan szektaszerűnek tűnik, mint a mai napig működő, néhány sarokkal odébb, a Hunniában kéthetente hajnalig muzsikáló Balatoné.

Ezek a zenekarok – a Csaknekedkislány és a (halál;orgazmus) tagjai is feltűnnek a közönségben, sőt némelyikük a színpadon is – pontosan annyira veszik komolyan magukat, hogy véletlenül se vigyék túlzásba a komolykodást, tehát éppen annyira, amennyire az underground hősök tették, ugyanakkor sugározzanak valami mozgalmi jelleget is. Ez is hülyeségnek tűnne persze, ha csak az újságíró magyarázná bele, de éppen a zenészek emlegetik az egymás koncertjeit látogató amatőr zenekarok mozgalmát, és akkor itt van még az említett korszak egyik emblematikus figurája, a legendás Bizottság szaxofonosa, Wahorn András – az ő stúdiójában készültek az ajándékba kapott lemez felvételei, és ahogy akkor is beszállt, most is beszáll zenélni.

De akkor kezdem az elején: a nevében a búcsúkoncertek divatját kigúnyoló Búcsúkoncert zenekar 2012-ben alakult képzőművészekből, filmesekből és egyéb lelkes amatőrökből, diákokból és dolgozókból, akik előtte nem, vagy csak nagyritkán vettek bármilyen hangszert a kezükbe (tényleg mondja valaki, hogy nem tiszta ’80-as évek!), ráadásul harminc körüli volt az átlagéletkor, ami kezdő zenekarok esetében viszonylag ritka. Mindezek ellenére, vagy talán emiatt is rövid idő alatt vált egy szűk réteg kedvencévé a zenekar, amelynek magját Cseh Tamás gyerekei (Cseh András frontember és Cseh Bori vokalista), a Schéner testvérek (Schéner Misi szólógitáros és Schéner Ildi vokalista), Gauder Áron énekes-hegedűs, Molnár Botond basszusgitáros, Murai Gergő Joki dobos és Novák Erik sámándobos alkotta.

Aztán három év múlva, 2015-ben, a mindössze húszesztendős Schéner Misi tragikus halála után fel is oszlott az együttes, bár idén nyáron Cseh András és néhány társa Irán név alatt folytatta az együttzenélést. Most pedig úgy döntöttek, búcsúkoncerttel teszik hivatalossá a Búcsúkoncert búcsúját, az eredeti felállás hét tagja mellett egy hadseregnyi vendégzenésszel, többek között az említett Wahornnal, Bartók György billentyűssel, Csank László basszusgitárossal, Pintér Gergő énekessel, Porteleki Áron dobossal, a szólógitáros posztján pedig Czitrom Ádám, Kiss Endre, Konsiczky Dávid, Holló Máté és Somló Dávid váltogatja egymást – nehéz is követni, hányan fordulnak meg az aprócska színpadon.

A hippi-sámánpunk zenekar természetesen eljátssza a közönség összes kedvencét (Atlantiszi lány, Kezelő, Engem szerelem, Backstage man, Szeretlek, mint állat, Nyugat, Kokainbáró). Nyers, punkos zúzások és hosszabb elszállós részek követik egymást, a szövegek szellemesek, néhol mantraszerűen ismételt egysorosokból állnak, a többféle énekhang, a nélkülözhetetlen női vokál és a rengeteg hangszer pedig remekül harmonizálnak egymással, a kigombolt inges Wahorn mesteri játéka is jól illeszkedik az örömzenélésbe.

Hajnali egy óra magasságában azért sokan lelépnek, szellősebbé válik tehát a terem, de a java akkor még hátravan – egy valódi búcsúkoncert a szokásosnál időigényesebb szórakozás. Kár, hogy ez az utolsó. Cseh Andrásékat pedig biztosan halljuk még zenélni (a legújabb terv szerint Újzenekar néven).