A nők iskoláját sokféleképpen lehetne ma olvasni: talán legkézenfekvőbben a feminizmus szemszögéből vizsgálhatjuk, de sötét történetek idéződhetnek fel bennünk a pincében tartott, elrabolt gyermekekről, és természetesen aktuálpolitikai kérdések is eszünkbe juthatnak róla. A Katona József Színház azonban nem használ olyan értelmezést, amivel a tipikus commedia dell’arte alakokat felvonultató darab igazán jelen idejű lehetne számunkra.

A friss revelációktól mentes előadás legnagyobb erénye egyértelműen a szövegkönyv. Závada Péter olyan nyelvet adott a szereplők szájába, amelyet a nézők is sajátjuknak érezhetnek. A szabadversszerű sorokból kibomló humor vitathatatlanul a huszonegyedik század emberéhez szól, csupán a dramaturgiai szempontból fontosabb, aláhúzandó szentenciáknál rímelnek a megszólalások. Ez a különleges szövegformáló technika ironikus keretbe foglalja az egész komédiát, ez pedig erőteljesen kihat a színészi játékra is.

Máté Gábor végig fáradhatatlan vehemenciával mozog a színpadon, érezzük, Arnolphe karaktere ízig-vérig az övé. Hangsúlyai és gesztusai azonban sokkal inkább egy külső szemlélőé, ugyanis nemcsak a közönség, hanem maga Máté is mulat a vén kéjenc kifacsart, önigazoló eszmefuttatásain és görcsös akaratosságán. Karikatúrát láthatunk, méghozzá tűpontosat, ám maga az alaptörténet és a rendezés sem engedi, hogy a főhősben rejlő tragikomikum igazán érvényesülni tudjon. Merthogy jóval többről van itt szó, mint egy öregemberről, aki fiatal lányt kíván házastársául. Arnolphe esete a jól ismert teremtésmítosz groteszk bohózatba hajló újraírása: a férfi kinevelteti magának a tökéletes nőt, hogy aztán uralkodhasson rajta. Nem is hisszük igazán, hogy valóban értékeli Ágnest, elvégre nem lát benne mást, csak a kellőképpen ostoba játékszert. Attól válik elemi szükségletté a lány jelenléte, hogy felmerül az elvesztés lehetősége. És hiába mondja végül Arnolphe, hogy szereti, valószínűleg ő maga sem tudja, hogy hazudik. Egyedül a birtoklás után sóvárog.  Ezért volna hát lényeges hangsúlyozni, hogy nincs számára semmiféle feloldozás, ám az előadásban csupán a már-már sztoikus beletörődés ölt testet.

Rujder Vivien megszeppent Ágnese mintha nem is tudná, hogy mi történik vele valójában. Eleinte tétova, később felerősödő renitenciája is esetlegesnek tűnik, pedig feltételeznénk, hogy ő már akkor többet tudott az életről és a férfiakról, mielőtt még szerelmi kalandba bonyolódott volna Horace-szal (Tasnádi Bence). Ostobasága voltaképpen a legerősebb fegyvere, aminek segítségével olyan fokú körültekintéssel és elmésséggel jár túl Arnolphe eszén, hogy azt legtapasztaltabb társai is megirigyelnék. Ezt az összetett, tulajdonképpen markáns női karaktert azonban Rujder Vivien kissé butácska és gyermeki naivává egyszerűsíti le, így játékában kevésbé tud érvényesülni a felszín alatt meghúzódó nőiségdráma.

Könnyebb dolga van Tasnádi Bencének, aki a piperkőc hősszerelmest alakítja. Horace szintén tipikus komikus karakter, humora egyszerre rejlik jóhiszeműségében és a spontán helyzetekre való reakciójában. Nem különösebben találékony ifjú, cserébe viszont eléggé elszánt ahhoz, hogy bármilyen őrültséget megtegyen. Tasnádi fürdőzik a szerepben, ami nem is csoda, hiszen alkatához aligha találhatnánk illőbb figurát.

A színészi játék a kisebb szerepekben igen kiegyensúlyozott, Jordán Adél és Ötvös András remekül kigondolt párosa már akkor nevetésre készteti a közönséget, ha csak megjelenik a színpadon. A Pincér – akinek darabba emelése a legleleményesebb rendezői fogás – szavak nélkül is képes a beszédre. Ő az, aki szemtanúja minden trükknek és csalásnak, ő az, aki valószínűleg végig azon vívódik, hogy vajon van-e joga beleszólni ebbe az eszement szerelmi játszmába. Aztán végül csak a pénzt teszi el.

Khell Zsolt egyszerű, letisztult és minden szempontból funkcionális díszlete kiválóan szolgálja a rendezői koncepció beteljesülését. Ascher Tamás nem akart erőszakosan modernizálni, ám valószínűleg éppen ezért válik a legtöbb elem és mozdulat kiszámíthatóvá. Az időbeliség szintén érdekes kérdés, ugyanis nem tudjuk pontosan, hogy mikor is játszódik a szemünk előtt megelevenedő történet. Talán ezzel valamiféle állandóságérzet vagy a szubjektív valóság létrehozása volt a cél, a klasszikus és kortárs elemek vegyítése viszont meg-megbontja a darab egységét.

Ascher rendezése ugyan nem fejti fel számunkra a darab mélyrétegeit, azt azonban aligha vitathatjuk, hogy ismét szellemes előadás született, alapvetően kifogástalan, maníroktól mentes színészi összmunkával. Ha marad is némi hiányérzetünk a vígjátéki vonal kizárólagos dominanciája miatt, könnyen túllendülhetünk rajta, elvégre a Katona ismét bebizonyította, hogy kiválóan ért a minőségi szórakoztatás nyelvén.

Moliére: A nők iskolája

Szereplők:

Arnolphe, más néven Monsieur de la Rönk: Máté Gábor
Ágnes, ártatlan lányka, Arnolphe neveltje: Rujder Viven e.h.
Horace, Ágnes szerelme: Tasnádi Bence
Alain, Arnolphe inasa: Ötvös András
Georgette, Arnolphe szolgálója: Jordán Adél
Chrysalde, Arnolphe barátja: Bán János
Enrique, Chrysalde sógora: Vajdai Vilmos
Oronte, Horace apja, Arnolphe barátja: Szacsvay László
Közjegyző: Dér Zsolt e.h.
Pincér: Lestyán Attila e.h.

Szövegkönyv: Závada Péter
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szakács Györgyi
Világítástervező: Bányai Tamás
Zenei szerkesztő: Vajdai Vilmos
Dramaturg: Radnai Annamária
Asszisztens: Tiwald György

Rendező: Ascher Tamás

Bemutató: 2016. október 9.

Katona József Színház

Fotók: Horváth Judit