A kötet egyetlen napot sűrít magába, pontosabban az előzőekben említett megfélemlítős, kegyetlen kép elkészítését követő napot. A találgatások, kutakodás, az iskola és a szülők ledermedésének egyetlen napját követjük végig, mégpedig rögtön egy tucat gyerek szemszögéből. Az osztály tagjai, a sok, megbízhatatlan elbeszélő saját szemszögből, saját problémáik közé ágyazva (és eszerint emlékezve) éli végig azt a bizonyos napot, aminek a kezdőpontján az osztályfőnök beront, hogy kérdőre vonja a tanulókat a kép miatt, és felelősöket keressen; egészen addig a pontig, amikor az elkövető és az áldozat újból találkoznak az osztályteremben, és fény derül az igazságra.

Hogy mi szól mellette? Gyakorlatilag minden, ha az olvasónak (1) van köze a kisiskolás korosztályhoz, (2) volt, van vagy lesz gyereke, (3) érdekli a srácok problémája, akik reggelenként vesén löködik a buszon az óriási táskájukkal, (4) vagy ő maga gyerek.

Merthogy remekül felépített anyagról van szó, ami életkortól függetlenül húzza előre az olvasót: annak ellenére is képes a szerző fenntartani a figyelmet, hogy ugyanazon szál körül keringteti a szereplőit, és annak ellenére is, hogy már az első pár oldalon szinte minden kiderül, már ami a kötet „krimis” oldalát illeti, miszerint, hogy ki volt a tettes, és ki az áldozat. Wéber Anikó nevek és becenevek sűrűjébe vezet be, a szereplők önmaguk által adott fantázia- és játékneveken szólítják magukat, így tényleg csak milliméterenként tudunk bejjebb haladni a történetben, az ügy felderítése felé.

Mert mindeközben nem az a lényeg, hogy mi is történt valójában az elhagyatott osztályteremben, a táncóra után. Sokkal fontosabb, hogy a gyerekek viselkedése mögött, akár agresszió, akár félénkség, akár bármilyen heves kitörés legyen az, ugyanúgy motivációk sokasága és előzetes környezeti hatások egész sora áll. Lehetne mondani, hogy a regény annak a története, hogy valahol mindegyik gyerek végtelenül magányos a problémáival, és sem a tanárok, sem a barátok, sem a szülők nem képesek ezen a helyzeten változtatni, vagy akár csak felismerni a problémákat. Lehetne, de fölösleges volna. A szülők, tanárok, bár a nézőpont miatt csak háttérként jelennek meg a történetben, épp úgy tehetetlenek, épp annyira bizonytalanok és éppen annyira összetettek és esendők, mint maguk a gyerekek.

Nem gondolom, hogy Wéber Anikó társadalmi regényt írt, ami az egyik tabutémával (gyermeki agresszió) csap agyon egy másik tabutémát (az iskolai és nevelési rendszer hiányosságaiból fakadó problémákat). Sokkal inkább azt gondolom, hogy megvilágíthatja nekünk, legyünk bármennyi évesek, hogy a helyzetnek mindig van egy másik nézőpontja, na meg azt, hogy a kisiskolások teljesen olyanok, mint a felnőttek, csak éppen iskolába járnak – egyébiránt ugyanúgy tele vannak gondokkal, rossz napokkal, elhibázott döntésekkel, meg persze jó napokkal és játékkal. Wéber Anikó könyvében nincs gügyögő félrebeszéd, és a gyerekek emberek. Olvassuk el, hogy is csinálja!