Giorgio Cini birtokában volt, mind földrajzilag, mind időrendileg, a legszélesebb körű olasz miniatúragyűjtemény. A velencei grófról elnevezett alapítvány ebből most több mint száz válogatott darabot állított ki a középkor és a reneszánsz hangulatához illő, igen alaposan megtervezett és berendezett környezetben.

Ha jól belegondolunk, egy középkori kódexet laikusként lehetetlen megvizsgálni, mert a több száz éves könyvet sosem fogják egy látogató kezébe adni, de még a szakértők is csak igen ritkán nyithatják ki. Ezért maximum üvegen át nézhetjük meg a kinyitott könyv egy-egy oldalát. De egy rossz – főleg a napóleoni háborúktól kezdődő – gyűjtői szokásnak köszönhetően az addig kolostorokban, szerzetesrendekben őrzött, főleg templomi énekeket tartalmazó kódexekből elkezdték kivágni, kitépkedni az egyes oldalakat, rajzokat, így egyrészt növelték az eladási lehetőségeket, másrészt elválasztották a számukra sokkal kevésbé érdekes liturgikus szövegeket a gyakran festmények szépségével vetekedő miniatúráktól. A világon egyedülálló Cini-gyűjtemény kódexekből kiszakított, kivágott lapjait, vagy iniciáléit ezért is vehetjük most ezen a kiállításon egyenként szemügyre.

A rajzok lélegzetelállítóan gyönyörűek, halvány másukat sem képes visszaadni egy könyvben publikált reprodukció. Tudom, hogy ez a megállapítás általában minden képzőművészeti tárgyra érvényes, de a miniatúrák esetében – az igen aprólékos technika, a sokszor a festék anyagában rejlő misztikum, illetve az aranylapocskákat is magában foglaló pergamen-, vagy papírfelület miatt – ez többszörösen igaz. Ráadásul ezeket a rajzokat szinte sosem kellett restaurálni, mert évszázadokig könyvlapok védték őket a fénytől, így a korabeli művész munkájához egészen közvetlenül férhetünk hozzá.

A kiállítás alsó szintjén, valóban középkori atmoszférát teremtő környezetben láthatjuk a miniatúrákat. A viszonylag sötét, nagyobb teremben gótikus ablakokat idéznek a megvilágított remekművek. A középkorban a miniatúrát készíteni jelentésű „miniare” ige helyett gyakran az „illuminare”, vagy „alluminare” szót használták (ahogy Dante is), ami azt is jelentette, hogy megvilágítani, hisz ezek a gyakran aranylapokkal készülő rajzok fényt vittek a papírra. A templomok kápolnáira emlékeztető, fából készült kis fülkék az egyes miniatúraiskolák szerint vannak berendezve. A bekeretezett oldalak egyikét vízszintesen látjuk, míg egy másik – mintha a tükörképe lenne – felette, egy polcon áll, enyhén megbillentve. Ez az elhelyezés nemcsak a korabeli atmoszférát tudja visszaadni, de lehetővé teszi, hogy az egyes műveket könnyebben összevessük egymással.

De nemcsak elkülönített oldalakat találunk a kiállított darabok között, hanem egy-egy teljes kódexet is, vitrin alatt, ferdén megemelve. Ezek között a könyvek között szerepel egy világi tárgyú alkotás is, Petrarca Daloskönyve.

Mit látunk tulajdonképpen a miniatúrák lapjain? Természetesen iniciálékat, egyes szentek életéből megfestett jelenetekkel. Ezek ábrázolása lélegzetelállítóan szuggesztív, és aprólékos, nagyon közeli vizsgálatot igényel. A színek közül a piros egész biztosan elengedhetetlen, amennyiben maga a latin „minium” szó is piros festéket jelent. A néha a színhez valóban aranyat használó háttér is igen gyakori, illetve az erős, lazulit kőből nyert kék és az elmaradhatatlan smaragdzöld. A könyvlapon továbbá ismétlődő mintákból álló díszítés fut végig – ezekhez a díszítő ismert paneleket, motívumokat használt. A miniatúrákat tanulmányozva a legmegdöbbentőbb élmény, hogy egyáltalán nem mutatnak kisebb művészi teljesítményt a korabeli neves festők műveinél. Az alakok mimikája is elképesztő kifejezőerővel bír.

Az emeleten egy igen érdekes – számos kiállítás számára követendő példa lehet – műhelyt alakítottak ki. Az egyik teremben egy videón követhetjük végig, a korabeli festékeket miből és hogyan állították elő. A komplex feladat tudós, széles körű ismeretekkel rendelkező festőt igényelt. A festékkészítés technikája azért is volt olyannyira komplex, mert a rajzok a kódexek lapjain évszázadokig tökéletes állapotban maradtak fenn. A miniatúrafestő kisebbfajta varázsló, egyfajta mágus volt, hiszen ismernie kellett a környezetet, a természet elemeit, értenie kellett a fizikához, a kémiához és a négy elem – Föld, Levegő, Tűz, Víz – működésével, egymásra hatásával is tisztában kellett lennie. Nem lepődünk meg ezen, ha tudjuk, hogy a reneszánszban a művészeti ágak egymástól, illetve maga a művészet a tudománytól nem vált el még élesen, ahogy a képzőművészet sem az írott szövegtől.

Az emelet másik látványossága egy igen apró (59x36 mm-es) könyvecske, a Libro d’Ore (Órák könyve), más néven az Offiziolo, melyet VIII. Károly francia királynak Ludovico il Moro ajándékozott 1494-ben. Az imakönyvet igen apró, a hétköznapi életből vett jelenetek illusztrálják, melyeket – a perspektíva használatánál is fogva – a reneszánsz festészet legapróbb remekművei közé sorolhatjuk. Ezt a pici „csodát”, korunk néhány, szintén tudós kezével, a legmodernebb technikákat alkalmazva, igen hűen rekonstruálták, így lehetővé tették, hogy bárki a kezébe vegye és fellapozza azt, a terem falára nézve pedig a könyvből vett jelenetek nagyított másait tanulmányozhatjuk.

Az utolsó teremből sejtelmes, középkort idéző, de meghatározhatatlan műfajú zene szűrődik ki. Vitrinekben ott láthatjuk a Martirologio dei Battuti Neri di Ferrarát, vagyis a szentek szenvedéseit bemutató könyvet, amelyet egy különös rend, a Battuti Neri di Ferrara (Ferrarai Fekete Nyomorultak) tagjai készíttetettek. A sejtelmes rend hivatása az volt, hogy vigaszt nyújtson a halálraítélteknek, illetve méltó temetést is biztosítson számukra. A Martirologio – a szentek és Krisztus szenvedéseit bemutatva – lelkileg hivatott felkészíteni a reményt vesztetteket. Meditációra és megtérésre biztatott. A teremben ebből a könyvből másolt, különleges technikával készített, hatalmas méretre felnagyított, falnyi freskókra emlékeztető képek, és egy még különlegesebb zenei installáció kísérik a nézőt (remélhetőleg korántsem utolsó) útjára. Az óriási oldalakon még az eredeti könyvlapon keletkezett károkat és az arany hátteret is rekonstruálták kézzel. A Martirologiót fotózó Gabriel Scarpa a „focus stacking” technikáját alkalmazta. Az összművészeti produkció zenéjét egy gregoriánzene-tudósnak, Nathaniel Mann-nak köszönhetjük. Egy, az 1950-es években, épp a Szent György szigeti monostorban működő híres zenetudós, ördögűző pap, Padre Pellegrino Ernetti által regisztrált gregorián éneket ötvöztek a monostor „zajaival”, hangulatával, illetve, más korokból származó, szentek szenvedéseiről szóló zenékkel.

A kiállítás egyéb érdemei közé tartozik, hogy alkalmából kiadtak egy szintén nagyszabású, hiánypótló könyvet, illetve katalógust, amelyben párezer oldalon, igen aprólékos, teljességre törekvő filológiával mutatják be a Cini Alapítvány összes miniatúráját, kódexét. A birtokosa előtt egész biztosan egy meglepő, új világ tárulkozik fel.

A Mindful Hands – I capolavori miniati della Fondazione Giorgio Cini (Tudós kezek – A Giorgio Cini Alapítvány miniatúra-remekművei) című kiállítás az olasz velencei Szent György-szigeten tekinthető meg 2017. január 8-ig.

Fotók: Cini-gyűjtemény