Az Antal–Lusztig-gyűjtemény számos darabja a MODEM földszintjén – kortárs képzőművészek, írók, költők és zenészek friss munkáival kiegészülve/összekapcsolva. A kiállítás koncepciójára hívja fel a figyelmet a kiállítás címét adó szójáték. Táska a vállamon, telefonról hang levéve, a kulcscsomó néha megcsörren, az egyik majom arccal mindig felém, így sétálok a kiállítótérben. Szövegek, képek, installációk váltakoznak, kapcsolódnak össze. Kabai Lóránt Osztódás című verse a kedvenceim egyike, mert „meglehet, / hogy aki túl sokat tud, annak / tényleg nehéz nem hazudnia, / de én tudatlan akarok lenni, / ostoba és végtelenül egy- / ügyű, bár néha azt se / tudom, mit akarjak”. Figyelem a szöveghez kapcsolt képeket, vagyis inkább a képeket, amikhez kapcsolódik ez a szöveg, hiszen úgy tájékoztattak, hogy az írások születtek a képek inspirációjára. Elegendő ideig látni valamit, tudást szerezni, nem látni, együgyűnek maradni, nem hazudni… Ezután a saját kulcscsomómhoz kapcsolódó tapasztalatot is összekapcsolom a kiállítási anyaggal.

Császár László szabadabban megfogalmazott véleménye a Gerincféleség, amely Szurcsik József Gerinctelenek című munkájával került párba. Ahogy Császár fogalmaz: „ha lenne valaki úrféleség / aki tud helyetted mert neked ugye / fingod sincs mire vágysz / az a rettentő bűvész”. Hát igen! Kimondta. Helyettem. Talán félreértettem. De nem számít, azonosulok. Kitalálok. Magamra veszem, és saját értelmet viszek bele. Nem tudom, mire vágyok, a tudástól félek, látni nem mindig szeretek. A helyzet az, hogy amit saját szememmel látok, az lehet manipulált, amit hallok, az megtévesztő, amit mondok, az pedig butaság. A menekültkérdés, mint aktuális vitatéma, szintén a tudás hiányát érezteti velem. Eszembe sem jutna, ha nem juttatná eszembe valami, ami valójában nem is azért van, hogy eszembe juttasson ilyesmit. De én nézelődöm és félreértek.

Aba-Novák Vilmos Csángó család III-ja eszembe juttat bizonyos családokat, párban Markó Béla Ölben ülő nap című költeményével, hisz „régóta elfér házukban hazájuk, / színes festékfoltok rakódnak rájuk, / s a világ kint csak fekete-fehér.” Fekete-fehér. Elképzelem. Tovább figyelek és egy újabb munkát találok egy hozzá írt verssel. Palkó Tibor Fekete szívek című festménye a kinti világot láttatja velem, a fekete-fehéret, ahol idegen lennék. Egy pillanatra rossz érzés fog el, és Áfra János Az őrző című versében szavakat találok rá: „Valaki lassan átharapja / a hideg éjszaka torkát.” Folyamatosan aggódom amiatt, hogy mi lesz később, ezután, majd. Belemerülök a kormos, maszatos képbe és elszakadok a többi munkától. Egy pillanatra nincsenek színek, ahogy Áfra János a „magához szorítva szürke / gyermekét” szövegrészlete körül sincsenek rímek. Messze esnek a rímpárok, messze esnek a színek. Most mást akarok, tovább lépek.

Egy rejtőző installációhoz, Lovas Ilona Stáció sorozatának egy darabjához érek, alig észrevehető helyen közli mondanivalóját. Észreveszem, keresem az alkotás adatait, aztán olvasom: „sodorva pergetve / halálon túl is megfejthetetlen / életünk örök töredékes / törékeny idejébe”. Nagyon tetszik, keresem is, hogy ki írta. Gondolnám Lovas Ilona, Stáció No. 16 című írásából olvastam egy részt, aztán kisilabizálom. Fordítva: az installáció címe a Stáció No. 16 és Lovas Ilona az alkotó, a szöveg pedig Dobai Lilitől származik, az Orsó című versből. Félreérthető informálás, de a helyzethez illő, tetszik, és az is, hogy a vékony papír pöndörödik, a szöveg rajta nehezen olvasható. Először arra gondolok, hogy direkt, mert a szöveg így kívánja, a „sodorva, pergetve” és az „örök töredékes” részek miatt. Aztán látom, hogy minden papír pöndörödik. Talán jobb lett volna nem látni, és akkor maradtam volna tudatlan, elégedett.

Ha gondolati egységekre tagolom a munkák csoportjait, ha figyelembe veszem, mi minek a miértje, akkor nem zavar a mindenhol felpöndörödött papír, mert eddig nem is erre figyeltem. Mostantól viszont mindenhol erre figyelek, mert átjárhatóságot keresek a munkák között. Talán nincs is olyan munka a kiállítótérben, amit ne lehetne a párjától elszakítani, és egy másik munkához kapcsolni. Valami okot találnék, keresnék erre a játékra, de aztán vissza is tennék mindent a helyére, mert mégiscsak úgy a legjobb, ahogy most van.

Farkas István Erdő című munkájához kapcsolódik Szirtes János Hommage á Farkas István című munkája, ez ugye már csak a cím miatt is tagadhatatlan kapcsolat. A. Paola Neumann Üresség című munkájához Süli-Zakar Szabolcs Ég-kék című fotóját kapcsolnám én is, hiába adnak lehetőséget változtatásra a további műtárgyak. Veszelszky Béla tájképéhez Keserű Károly cím nélküli munkája kapcsolódott, és ismét egy szöveg Szijj Ferenctől, akinek igaza van: „Ne történjen semmi jóvátehetetlen. Akkor talán feltárul / előttem az események középpontja.”   

Markó Károly ideális tája alakokkal és Szurcsik József ideális tája alakok nélkül – ez a kettősség elgondolkoztatott. Mert ember kell, ember mindig kell. Ahol van, ott zavar, ahol nincs, ott odaképzeljük. Mást akarunk, másképp akarjuk, ugyanazt nézzük, máshogyan látjuk. Aztán mégis össze tudunk kapcsolni mindent, akár egyetlen kapoccsal is. Mindenhogy jó és sehogy sem az. Ismét elolvasom, elismétlem magamban Szijj Ferenc gondolatát: „A tudás csak akkor jelenik meg az életben, ha elegendő / ideig látunk valamit”, aztán felfigyelek a nyitósorra: „Elegendő ideig látni valamit, azt miért nem lehet?”

A GÉM/GAMEkapocs – Művek az Antal–Lusztig-gyűjteményből képzőművészeti, irodalmi és zenei párhuzamokkal és reflexiókkal című kiállítás a debreceni MODEM-ben látható 2016. június 4. és december 31. között.

Fotók: Áfra János