Parazsak tüze és pislogó, gesztenyelombok közt lopakodó kandeláberek világította éjszakákon jártuk be a várost mi ketten, P.Gy. meg én. Főképp már elveszett helyekre mentünk, és olyanokra is, amik pedig sosem voltak, amiket csak reménykedőn elképzelt valamelyikünk, hogy aztán elmesélhessük, milyen is lett volna az a sosemvolt múltbéli szépség, ha mégis lett volna. Hogy elmesélhessük az általunk teremtett elveszettségeket, eltűnt nőket, eltűnt sarkokat, sosemvolt gyötrelmek labirintusát, kacskaringós győzelmek feledésre termett zegzugát, csupa törött, repedt, kormos, poros, rozsdás részletet képzeltünk oda, valahova, mindenhova, teleképzeltük az egész várost, miközben jártuk az éjszakát.

Egyszer P.Gy babot főzött. Azt mondta, most megfőzi a híres, a sokak által méltán imádott, a feledhetetlen és felülmúlhatatlan P.Gy.-féle bablevest. Jókai módra, kolbásszal telerakva tehát. Ameddig a bab főtt, minden más szétesett. Talán túl öreg vagy túl keményszemű lehetett az a bab, de tény, hogy a végére semmi sem úgy volt, már azt is elfelejtettük, valójában miért is kellett P.Gy.-nek babot főznie. Hiábavalónak és fölöslegesnek, méltatlan, kopottas úri nagyzolásnak tűnt a végére a kondérban az a rengeteg bableves, mint rendszerint az összes nagy vállalás. P.Gy. egy vasszéken ült, félénken, bocsánatkérőn nézegetett, szégyenkezve és reményteli szívvel figyelte a körötte zajló féktelen babevést. Az embernek olyan érzése volt, P.Gy-nek szüntelen máshol lenne dolga és másmilyen dolga lenne, hogy csak kiszökött valahonnan mást csinálni, s ezek a szökések elhúzódnak, összeérnek. Így volt a babbal is, hiszem, hogy akkor egy másik városban kellett volna, ki tudja, talán sárgaborsót főznie.

Mondom, P.Gy. nagykabátja olyan nehéz volt, hogy a sajátján kívül más szerelmét is simán elvihette benne. Még a bab előtt történt, hogy elmondtam neki, most aztán vége mindennek, olyan nagy a szerelem. Mit  tesz erre a szerelmet végsőkig viselő férfi? Elmondja az egész, hosszú történetet részletesen, mikor hazaér. És ki hallgatja végig véletlenül az egészet? Az előző szerelmem, akit az új, mindennel végző szerelmem okán otthagytam egy júniusi szerda délután. Ezek ott ültek együtt, egy asztalnál a régi szerelemmel, akinek P.Gy. végigcipelte Óbudáról a Janus Pannonius utcába az új szerelmemet.

P.Gy. nem írt. Vagy nem írt eleget. Mert mást kellett csinálnia. Nősülnie kellett, meztelenül kellett rohangálnia amsterdami kertekben, reménytelen magasbölcsészeti művek kiadásával kellett küzdenie. Ez volt közöttünk a legerősebb kapocs, a nemírás. Mint két menekülő szószegő, mint két dezertőr, mint két áruló kapaszkodunk össze, miközben városokat cserélgettünk, s minden szétesett, mire bármi készen lett volna. Akkor meg már minek az a nagy készenlét.

A meghalás, bár úgy tűnik, elkerülhetetlen, nem tartozik P.Gy. legjobb fordulatai közé.