Ha meg akarunk győződni arról, hogy a remake-ek korát éljük, elég ránézni az elmúlt évek legnagyobb bevételt hozó filmjeinek listájára. A tavalyi évben a tíz legjobban fizető filmből nyolc egy régebbi film remake-je vagy folytatása, 2014-ben tízből kilenc, 2013-ban tízből nyolc, és így tovább. Az elmúlt pár évben tehát az a megjelenés, ami a legsikeresebb volt a hozam tekintetében, szinte sohasem új sztorira épült. Ez felvetheti a kérdést: vajon ekkora igény lenne a régi klasszikusok kortárs újranézésére? Nosztalgiából ül be a néző a moziba, esetleg kíváncsiságból, hogy kedvencéből mit varázsoltak? A mai Hollywood nagy figyelmet szentel a nézői nosztalgia kiaknázásának. Nem jönne annyi új Star Wars a következő négy-öt évben, ha a klasszikus trilógia nem ülne oly mélyen annyi ember szívében. A piac célja, hogy tudatosan a fogyasztói elvárásokhoz alkalmazkodjon, illetve finoman, kísérletezgetéssel formálja és irányítsa azt. Szemmel láthatólag most ilyen nosztalgiaéhes korszakba lépett fogyasztói kultúránk.

Ezzel nincs semmi baj, a probléma ott van, hogy ezek a remake-ek gyakran üresek, és nem hozzák vissza az eredeti mű szellemiségét. (Pont nem a Star Wars: Az ébredő Erőre gondolok.) Ilyenkor gyanús, hogy az adott mű csak a puszta profittermelés szándékából született meg. Szerencsére bőven hozható példa arra, amikor egy remake továbbgondolja elődjének történetét és univerzumát, s akár plusz tartalommal tölti meg az eredetit. Kiemelkedő példa erre az 1983-as A sebhelyesarcú, ami egy harmincas évekbeli azonos című gengszterfilm remake-je ugyan, de felfogható a nyolcvanas évek amerikai karrierkultuszának tükreként. Ez éppen egy olyan ritka remake, amely önálló alkotásként is megállja a helyét, mert friss értelmet ad egy régi történetnek.

Az új A hét mesterlövész nem rendelkezik ilyen mély gondolatisággal, de ez nem baj, bőven elég lenne egy könnyed, izgalmas, pörgős, jól megírt western is. Ha önmagában jó a film, nem elvárás, hogy azonos színvonalon mozogjon, mint ahonnan merített. Akaratlanul is elfogultsággal tudnánk csak a két klasszikushoz, az 1960-as eredetihez, illetve a „még-eredetibbhez”, Kurosawa A hét szamurájához hasonlítani. Sajnos azonban a 2016-os A hét mesterlövész a nagy elődökhöz való hasonlítás nélkül is igencsak laposnak és üresnek látszik.

Az első benyomásaink pedig kifejezetten biztatóak. Azonnal feltűnik a látványos operatőri munka, illetve a rendező, Antonie Fuque remek tömegkoreografálása. Kapunk néhány szemkápráztató totálplánt, elképesztő lovaglójelenetekkel, valamint nyakunkba öntik az összes western klisét, amit el tudunk képzelni: pisztolypárbajt, kocsmát, laza szivarozást, sátáni antagonistát, még a jó öreg western-csodafegyver, a forgócsöves géppuska is nyer egy rövid cameót. Az alaptörténet unásig ismert: egy kisvárost uralma alá hajt egy végtelenségig gonosz ember, ez alkalommal Peter Sarsgaard alakításában, ezért hét cowboy összeáll, hogy felszabadítsák az elnyomottakat. Sok western hasonló történettel rendelkezik, ezért ilyen szempontból nem is egy konkrét film újraírásáról van szó. Ami problémás, hogy a látvány ellenére ezt a filmet egyszerűen semmi nem emeli ki a középszerűségből. Harminc perc után esik le, hogy Fuqua westernje a végtelenségig lebutított és jellegtelen. Nincs a bő kétórás játékidőben semmi, ami ízt vagy egyediséget kölcsönözne a műnek. A hősöket hiába játsszák el akkora nagymenők, mint Denzel Washington vagy Chris Pratt, ha az egész show nulla karakterfejlődést és lélektant mutat.

A játékidő terebélyessége ellenére minden suta forgatókönyvről (vagy megszaladt kezű vágókról) árulkodik. Némelyik hősre sokat mondok, ha jut hárompercnyi expozíció. Adott pedig a mesterlövész, a késdobáló, az összes tököslegény, mégsem vagyunk képesek érzelmi kötődést kialakítani a vásznon látottakkal. Nem lepődnék meg, ha ez a film is arra a sajnálatos sorsa jutott volna, hogy az utómunkálatok alatt túlságosan sok jelenetet vágtak ki. Hiába szép tehát a látvány, hiába jók alapvetően az alakítások, látványosak a tűzpárbajok – ha az egész egydimenziós és jellegtelen, a néhány jó tulajdonság nem tudja elvinni a filmet a hátán. Hozzátenném, hogy a magyar szinkron is rontja az élményt, ezért aki teheti, mindenkép eredeti nyelven nézze!

Ridegen és üresen robogott el mellettem A hét mesterlövész. Lement a stáblista és nem éreztem a hatás semmi jelét. Pedig mennyire jó lett volna látni 2016-ban egy igazán ütős westernt! Új generációkat nem fog megérinteni ez a darab, senkinek nem lesz ez az első, amivel megszereti a műfajt. Fájó, hogy bizonyos mértékig élvezetes, mert el lehet bámulni a tűzpárbajokat, a Nappal szemben felvett lovaglásokat, de egy idő után valami többet várnánk tőle. Jobb forgatókönyvvel, mélyebb karakterekkel emlékezetes darab is lehetett volna, így viszont egy fölösleges western született. Holott szerintem rejlik még élet a műfajban, ha bátrabban kísérleteznek vele (lásd például tavalyról: Csontok és skalpok, Aljas nyolcas). Ha a jövőben Hollywood a Vadnyugatról akar filmet csinálni, talán nem hátra, hanem előre kéne néznie.

A hét mesterlövész (The Magnificent Seven)

Színes, magyarul beszélő, amerikai western 133 perc, 2016

Rendezte: Antoine Fuqua

Forgatókönyv: Nic Pizzolatto, John Lee Hancock

Producer: Roger Birnbaum, Todd Black

Operatőr: Mauro Fiore

Vágó: John Refoua

Zene: James Horner

Szereplők: Denzel Washington (Sam Chisolm), Chris Pratt (Josh Farraday), Vincent D’Onofrio (Jack Horne), Ethan Hawke (Goodnight Robicheaux), Peter Sarsgaard (Bartholomew Bogue) Byung-hun Lee (Billy Rocks), Sean Bridgers (Fanning), William Lee Scott (Moody)

Országos bemutató: 2016. szeptember 22.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott