Abban mindenképpen igaza volt Woody Allennek, hogy Barcelonának sárgás fényei vannak, azonban több eleganciát csempészett képeivel belé, mint amennyi valójában érzékelhető. A város koszos, zsúfolt és büdös, gótikus negyedének utcáin vagy a strandokon nincs egy lélegzetvételre alkalmas hely sem. A maga módján mégis szép és élettel teli.

San Sebastiánba érkezve szitáló eső fogad. Minden szürke és hűvös. A fesztivál első napjai széllel, zivatarokkal, viharos tengerrel és sötétlő felhőkkel telnek. Az időjárás később megjavul, az öblök homokos partszakaszain egyre többen tűnnek fel, élvezik a napsütést, a hullámokat. Az emberek zsibonganak itt is, esténként szinte egységes morajjá áll össze a keskeny kocsmákból az utcákra ömlő italozók zaja. Mégis jellemző erre a látképre valami kiegyensúlyozott nyugodtság, némi előkelőség és büszkeség, melyet az épületek, a városon belüli hosszú partszakasz, a félszigeten álló hegy sugároz. Sétára csábít ez a környezet. Másodszorra járok ezen a fesztiválon, és amíg elsőre az élmények közvetlenebbek voltak, idén eltűnődöm, miért is nyűgöz le megint az ittlét. Bertrand Bonello rendező Nocturama című versenyfilmjének sajtótájékoztatóján azt mondta, Cannes-ban az újságíróknak nincs idejük gondolkodni. Valószínűleg más fesztiválokon sem, San Sebastián mintha ezt mégis csak megcáfolná, teret és tájat biztos két film között. (Nem lehetett ez mindig így, a Baszkföld függetlenségéért folytatott harcok véresebb pillanatai is része a város történelmének).

Bigas x Bigas

Mikor a Bigas X Bigas című filmet nézem, a kettősség jut eszembe, ahogy a vásznon pergő spanyol filmek szenvedélye megtalálja a befogadásra legmegfelelőbb, higgadt környezetét. A 2013-ban elhunyt katalán rendező, Bigas Luna legismertebb filmje az 1992-es Sonka, sonka, a fiatal Javier Bardem és Penélope Cruz főszereplésével. A Bigas X Bigas egy napló és egy portré keveréke. Lusta vagyok írni, mondja Luna, ezért filmezek. A rendező éveken keresztül készített videófelvételeket a munkájáról, családjáról, barátairól, gondolatairól, hitvallásáról, ételekről és tájakról. Santiago Garrido Rua ebből a hatalmas anyagból, kiegészítve filmrészletekkel vágott össze egy 83 perces filmet. Luna szenvedélyének háromszöge az erotika, az étel és a spiritualitás. A pusztaságban egy kis ház mellett, szaletli alatt fehér abrosszal megterített hosszú asztal. A vendégek, családtagok, barátok egy sorban ülnek. Luna kenyeret hoz, ő maga sütötte, paellát szolgálnak föl, házi vörösbort. A film szinte minden képkockáján ott a rajongás, az olykor egész gyermeki rajongás minden iránt. Luna szimbólumokról beszél ugyan, mint életének meghatározó jegyeiről (anyatej, fokhagyma, légy), mégis olyannyira közvetlen, már-már nyers látvánnyal ragadja meg világát, ami még ezeken a töredékes, dekomponált, rossz minőségű videófelvételeken is magával ragadó erővel bír.

Figurájában azonban ott van az életet élvező spanyol férfi sztereotip képe is, az a kép, melyet maga is kifigurázott munkáiban. A spanyol férfi lusta, szőrös, nem beszél nyelveket, szereti a nőket, néha verni is – ez a spanyol film férfiképe. Legalább is ezt találta Diego Galán több tucat film alapján a 40-es évek végétől egészen napjainkig. Módszere hasonló Pálfi György Final Cutjához, a Manda huevos hatalmas montázsa azonban témák mentén halad, vágásai csak egyes esetekben kapcsolják össze ténylegesen a filmképeket. Galán filmje inkább egy ironikus filmtörténeti tanulmány a francóista patriotizmustól a blőd vígjátékokon át egészen az új spanyol film visszatekintéséig. Kritikus és önkritikus hangnemét nem is annyira a kiragadott jelenetek új kontextusba helyezésével, mint inkább a halmozással éri el. Franco propagandafilmjei önmaguk paródiájává válnak, melyre egyfajta második rétegként reflektál a diktatúra utáni filmgyártás. Témái közül számos még ma is aktuális: a nők elleni erőszak, az elvándorlás, a szegénység problémáit Galán nem bagatelizálja el, ügyel arra, hogy játékos módszere ne fulladjon komolytalanságba, annak ellenére sem, hogy elsődleges célja mégiscsak a szórakoztatás, mely gúnyolódása ellenére a spanyol film szeretetéről szól. 

Manda huevos

A spanyol férfikép harmadik portréját Rodrigo Sorogoyen festi meg. May God Save Us (Que Dios nos perdone) című filmje, mely a legjobb forgatókönyvnek járó díjat kapta, lassan építkező thriller. Két nyomozója Madridban, 2011 forró nyarán a pápa látogatása miatt összeverődött hatalmas tömegben próbál elfogni egy sorozatgyilkost, aki idős nőket erőszakol és gyilkol meg. Sorogoyen rendezési módszerét érezhetően David Fincher ihlette. A film atmoszférája; a vakító napfény, a szűk terekben használt széleslátószögű lencse nyomasztó képei és  – nem csak explicit – erőszakossága sötét filmet hoz létre. Története nem is annyira a nyomozást állítja középpontjába (lassan halad, hibákkal és tévedésekkel, többé-kevésbé sikertelen kimenetellel), hanem azt a vívódást, ahogyan hősei megpróbálják feldolgozni az őket ért sérelmeket, miközben folytonosan kudarcot vallanak. A három férfi egy háromszöget rajzol fel: a dadogós, introvertált, de zseniális Velarde nyomozó tökéletes ellentéte partnerének, Alfaro-nak, kicsit talán túl tökéletes is, az ő mozgása lesz döntő, az a mozgás, amelyben a gyilkoshoz hasonlóan egy tekintélyelvű anya emlékétől menekülő férfi egy ingoványos utat követve lavírozik szenvedélyes és meggondolatlan társa (aki férfiasságával mégiscsak egyfajta példaképpé válik számára), valamint egy elmebeteg világa között. Mindkét világgal kapcsolatban áll, a gyilkosé felől jön és Alfaro irányába tart, de ez a mozgás csupán illúzió, körszerű, hiszen csak az erőszakban talál megoldást. 

Idén is az derül ki, hogy a spanyol film változatos, nem fél szórakoztatni, és nem fél díjazni a szórakoztatást. Ez a változatosság, a jó értelemben vett könnyedség, mely számos különböző hangvételű, de majdnem minden esetben jó minőségű munkát vonultat fel Hivatalos válogatásában, kiegészülve a város adottságaival, San Sebastiánt Európa egyik legérdekesebb fesztiváljává teszi.

A leadben és fejlécben látható képek Ruprech Dániel fotói.

Bővebben a fesztiválról és a filmekről a fesztivál honlapján lehet olvasni.