Az  osztály vesztese egy ötödikes osztály különálló novellákból felépülő története. Mint ahogyan az a beszélgetés során kirajzolódik, igencsak fontos, hogy milyen korosztályról szól a könyv, hiszen az alsóból a felső tagozatba átlépés nagyon is kényes időszak a gyerekek életében. Ahogyan Törley Kata is megfogalmazza: az alsós évfolyamokban  - még ha szigorú is a tanító néni -  még sokkal családiasabb a közeg épp azért, mert egy vagy két pedagógus foglalkozik a gyerekekkel. Ötödik osztályban azonban hirtelen megváltozik a helyzet,  a diákok 8-10 szaktanárral találkoznak, akiknek értelemszerűen nincs sok ideje minden tanítvány (iskolán kívüli) életét alaposan megismerni. 

Törley Kata azt is megemlíti, hogy nagyjából ez az az időszak, amikor az iskolai élet szereplői - tanárok, diákok, szülők -  kölcsönösen ellenségként kezdik kezelni egymást. Az oktatási rendszer nem nyújt teret a demokratikus kommunikációnak, pedig ez lenne az alapja annak, hogy a felmerülő problémákat  hatékonyan lehessen kezelni. Márpedig problémák mindig is akadnak, még a magyarnál jóval kevésbé poroszos iskolai környezetben is.   

Wéber Ankó könyvében az egyik diákot megszégyenítik. Kezét összekötik, fejére maszkot húznak, "az osztály vesztese", írják a feje fölé, és ezt mindenki láthatja, aki annak az adott Facebook-csoportnak a tagja, ahova a tettes(ek) feltölti(k) az erről készült képet.  A tanárok ki szeretnék deríteni, hogy kivel történt ez az eset, és e cselekményszál mentén bontakoznak ki az egyes szereplőkhöz tartozó elbeszélések. A történetek tanulsága, hogy  bárki lehet tettes és áldozat, és függetlenül attól, hogy az osztályközösségen belüli hierarchiában hol a helye, minden gyerek sérült valamiképpen, 

A Senki ne legyen az osztály vesztese! Beszélgetés jó és rossz iskoláról  című esemény egyik központi mozzanata tehát, hogy mit tehet a tanár, hogyan ismerheti meg a diákjait és segíthet nekik, ha látja, hogy valami nincs rendjén az osztályon belüli viszonyokban. Wéber Anikó saját tapasztalatai alapján írta meg a könyvét, karakterei a valóságban is létező szenélyek. Ő maga napközis tanárként tudott közelebb kerülni a gyerekekhez, és tisztában van vele, hogy ez egy teljesen más helyzet, mint amikor 45 perc erejéig találkoznak a diákok egy-egy szaktanárral, akinek elsődleges feladata a tananyag átadása. A szerző úgy fogalmazott: a tanároknak is meg van kötve a keze.

Aki azonban még így is segíteni igyekszik a tanítványainak, több szempontból is nehéz helyzetben van. Egyrészt a gyerekek számára egy segítő szándékú tanár is csak tanár, a tantestület része, és bármennyire szeretne segíteni, a többi tanár esetleges negatív hozzáállása könnyen lenullázhatja minden jócselekedetét. Másrészt a gyerekek sem mindig képesek megnyílni a kedves szóra. Szél Dávid szerint ha egy gyerek már magán érzi a stigmát, hogy ő vesztes, egy áldozattípus, nehéz abból a spirálból kirántani, amelyben ő maga is önmagában keresi a hibát.  De előfordulhat olyan eset is, hogy egy jó képességű, jó jegyeket szerző tanuló azért zárkózik el egy neki segíteni szándékozó tanártól, mert már így is nagyon rosszul esik neki, hogy társai rásütötték, hogy stréber, s fél, hogy ha gyakran látják beszélgetni a tanárral, még inkább piszkálni fogják a többiek.  Wéber Anikó szerint az is gyakran megesik, hogy az idősebbek által kipécézett gyerek a saját tehetetlen dühét egy nála fiatalabbon éli ki, a vele szembeni agressziót ő is agresszióval "dolgozza fel". 

Az utóbbi időkben megjelent megfélemlítést vagy megalázást tematizáló ifjúsági regények kapcsán gyakran felmerül a kérdés, hogy mégis miért az áldozatot emelik ki a közegből? Miért nem a tettes? Miért a bántalmazott  tanuló szüleinek tanácsolják, hogy irassák át gyermeküket egy másik iskolába? Iskolapszichológusként Szél Dávid is ezt a megoldást javasolja. Szerinte ugyanis fontos hangsúlyozni, hogy senki sem eleve tettes- vagy áldozattípus, hanem egy adott közösségben csúszott félre nagyon a kommunikáció, miközben könnyen meglehet, hogy egy másik közegben teljesen másféle módon viselkednek ezek a gyerekek. Ha már rendszeressé válik a megalázás, ki kell emelni az áldozatot ebbl a környezetből, nehogy a fentebb említett módon beleragadjon abba a szerepbe, hogy neki úgyis ez a sorsa, ő vesztes típus.  

Törley Kata még megemlíti azt is, hogy Wéber Anikó könyvében a szülők helyzete tűnik a legriasztóbbnak, mert az oktatási rendszer már említett antidemokratikus felépítése miatt nagyon kevés információval rendelkeznek gyermekeik iskolán belüli életéről. Mielőtt azonban túlságosan riasztóvá válna a könyv a hallgatóság számára, a beszélgetés rátér az iskolai évek pozitív hozadékára is, arra, hogy nagyon sok jó és jó értelemben életre szólóan meghatározó élmény is érheti a gyerekekek ezidő alatt. Győri Hanna hangsúlyozza, Wéber Anikó könyve sem olyan komor, mint amennyire a beszélgetésből esetleg kitűnhetett, hanem gyerekek és felnőttek számára egyaránt szórakoztató olvasmány. 

Fotó: Kovács Ádám