Minél többet reflektálunk, annál emberibb emberek vagyunk, és talán egy milliméternyit annál közelebb is kerülünk az igazsághoz (legalábbis egy általam ideálisnak elképzelt helyzetben). Természetéből adódóan, a (szép)írás lenne az egyik, talán a legtöbb reflektálással élő foglalkozás. Magától értetődő, hogy minden mondatot általában hosszas töprengés előz meg, hisz nemcsak egyszerűen a gondolataink, véleményünk papírra vetéséről van szó, hanem egy magasabb szemszögből nézve, több aspektust is figyelembe véve kell egy nagyobb egységbe illeszkedő gondolatot lefektetni. Különösen érdekes, mikor egy író ezzel az alaphelyzetből fakadó reflektálással sem elégszik meg, ezen is túl akar lépni, és – mint egy 360 fokos szöget bezárva – úgy akarja a reflektálás esszenciáját adni, vagy akár önmagára a reflektálásra reflektálni, hogy végül, tulajdonképpen, visszatér magához a beszélt nyelvhez. Elhiteti velünk, hogy nem az elbeszélő, hanem ő – jelen esetben Németh Gábor – beszél hozzánk. Mindjárt sokkal világosabb lesz, mit akarok mondani.

Az Egy mormota nyarának van története. Bár ennek a történetnek épp csak annyi a jelentősége, mint egy könyvespolcon a fém könyvtámasztónak, hogy összetartsa a gondolatokat, idézeteket, reflexiókat. Illetve, hogy felcsigázza egy kicsit az olvasó érdeklődését, mint ahogy Christian Louboutin tűsarkúinak vörös bőrtalpa a mögötte lépkedő szemlélőt. Az elbeszélő egy vámpírfilm jelenetéhez – nevezetesen Lord Byron halálához – keres helyszínt. Ebből az apropóból látogathat el Európa különböző zugaiba, hogy a legalapvetőbb emberi érzés, az idegenség-érzet különféle formáit figyelje meg, elsősorban önmagán, másodsorban pedig másokon.

„Ha figyelek, minden megtörténik” – olvassuk idézőjelben a könyv elején, az elbeszélő óvodás korú gyerekének indokára emlékszik vissza, amiért nem akart a többiekkel együtt játszani. Ez a figyelem lesz a regény vezérmotívuma, illetve (szinte) egyetlen cselekvésformája. Egyrészt, mert az elbeszélő munkájának elengedhetetlen eszköze (ez az apropó), másrészt, mert ez által a szemlélődés által van még egy kis esélye, hogy közelebb kerüljön mindahhoz, ami számára „idegen”, vagyis, szinte minden látnivalóhoz a világban. Színesbőrűekkel, hollandokkal, olaszokkal, cigányokkal, arabokkal találkozik, akiket a saját figyelmén keresztül szeretne végső soron „megérteni”, akkor is, ha azt is megállapítja, hogy „eljön az idő, nincs mese, amikor megérted, hogy minden megértés félreértés”.

Tévedés lenne viszont az Egy mormota nyarából pusztán valamiféle filantrópiát kiolvasni. Amennyire maga a történeti váz pusztán csak ürügy, illetve mézesmadzag ahhoz, hogy az elbeszélő reflexióit megismerjük, a különféle népcsoportokhoz tartozók viselkedésének, szokásainak a megfigyelése is lehet ugyanennyire szintén csak „ürügy”. A könyvet tarthatjuk akár egyfajta szórakoztató bevezetésnek a filozófiába. Mintha vezérfonalat szeretne adni az olvasónak a gondolatok felgöngyölítéséhez, illetve továbbfűzéséhez. A könyv szerkezete és központozása is ezt a szabad gondolatáradást szorgalmazza / tükrözi vissza, hisz, egyes idézeteket leszámítva, nincsenek mondatvégi pontok, sem pedig mondatkezdő nagybetűk, és a pár (gyakran csupán egy-két soros) bekezdést rendszeresen megtörik a bekezdésben található gondolatra, vagy eseményre visszautaló egy-két szavas, egysoros gondolatok, idézetek, melyek gyakran magának az írónak korábbi műveiből köszönnek vissza.

Az elbeszélő nem „titkolja”, hogy tulajdonképpen ő nemcsak helyvadász, de írással is foglalkozik (vagy foglalkozott). Ez is egy szórakoztató aspektusa a könyvnek. A leggyakrabban visszatérő elmélkedések, idézetek épp a művészetről, azon belül is leginkább magáról az írásról, az irodalomról szólnak: „olvasni kell megtanulni, nem írni”, vagy „stilisztikai lombfűrészmunka”.

A könyv végére az olvasó megtanulja, hogy a reflektálás élvezetes és szórakoztató tevékenység. Az elbeszélő mintha a gondolkodás Szindbádja lenne, bejárja az elmélkedés által kapható és adható apró kis örömöket, nem rejtve véka alá a gondolkodásban rejlő veszélyeket, buktatókat sem. Az izgalomhoz, élvezethez ez utóbbiak persze mindig is hozzátartoztak. Épp úgy játszik Camus vagy a saját maga mondataival, épp úgy forgatja őket a nyelvén, ahogy az utcán, vagy a kocsmában talált cigánygyerek, vagy a strandon áruló afrikai szavait is. Lényeg, hogy ne nyeljük le egyből a falatot. Szedjük szét ízekre a szánkban, távolítsuk el magunktól, értsük meg, miből áll össze. Ilyen szempontból egy szelfit épp az az izgalom hoz létre, akárcsak egy műalkotást: az önmagunkra való reflektálás, a vágy, hogy saját magunkat, és a körülöttünk fekvő világot harmonikusan rendezzük el egymás melletti. (És ezt persze mások is lássák.)