Ahogy az lenni szokott filmfesztiválok versenyprogramjaiban, a törekvés a minél nevesebb nemzetközi rendezők meghívására és a nemzeti filmtermés tisztességes képviseletére változatos témájú és szemléletmódú összeállítást eredményez, melynek tematikáit, irányvonalait csupán némi túlzással, önkényes asszociációkkal lehet összehasonlítani. Ha azonban a véletlen mégiscsak egymás mellé sodorta ezt a három filmet; a spanyol rendező Jo Sol alkotását, Kormákur Az eskü (Eidurin) című művével és Bonello Nocturamájával, engedjük meg nekik, hogy ebben szövegben együtt vívódjanak életen és halálon.

Az eskü

A bűnözés már nemcsak kelet-európai jelenség, mondja Kormákur a sajtótájékoztatón, elérte a biztonságos Izlandot is. A jómódúság és a biztos családi háttér nem jelent többé akadályt, az embernek így vagy úgy, de konfrontálódnia kell az otthonába férkőzött bűn világával. Az eskü hőse egy szívsebész, akinek lánya szerelembe esik egy drogdílerrel. Amikor az apa kétségbeesésében meglehetősen buta döntéseket hoz, egyre mélyebbre taszítja magát az „udvarlóval” való harcában egészen addig a pillanatig, ahonnan nem marad visszaút. A film szándéka teljesen egyértelmű, olyannyira, hogy a Hippokratészi eskü idézete a főcímben a film egy adott pontján megmosolyogtatóan rémlik fel, ámbár nem szándékosan. Kormákur őszintesége szándékát illetően (és hogy filmjét még személyesebbé tegye, maga vállalta a főszerepet) kétségbevonhatatlan, mégis mintha ártana. Annyira erősen próbálja felhívni a figyelmet a fiatalok drogproblémájára és a társadalmi és szülői felelősségre, hogy elfeledkezik választott műfajáról. Így hiába a számos thriller elem, a feszültség elveszik az egymáshoz csak nehezen illeszkedő részletekben. Az eskü több jelenete a gyenge dramaturgia miatt hamisnak tűnik, szereplői nagy részével nem tud mit kezdeni, így csupán tébláboló mellékfigurák maradnak. Vizuális elemei közül is talán csak a már-már absztrakt festményekre emlékeztető kietlen és havas tájak gyönyörű nagytotáljai hagynak némi nyomot az emlékezetben. Ki ebben a filmben a negatív hős, kérdezi a drogdílert alakító Gísli Örn Gardarsson. A szerepek  nem tiszták, művét nem akarta egy kétpólusú világra osztani, mondja a rendező. Ugyanez a szándék mozgatta a francia Bertrand Bonellot is, akinek legújabb művét Cannes elutasította (korábbi munkái közül hármat, a Tiresiát, a Bordélyházat és a Saint Laurent-t jelölték Arany Pálmára). Bonello filmjeiről  nehéz megítélni, hogy milyenek. A Nocturamaról sem tudnám eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem (hogy jó-e, arra nem is vállaloznék), mégis, a fesztivál egyik legérdekesebb vállalkozása.

Nocturama

A Nocturamát az utóbbi évek terrortámadásai inspirálták, Bonello azonban absztrakcióra hajlamos rendezőként nem kíván politikai, társadalmi vagy vallási csoportokról beszélni. Annyira nem, hogy tíz fős merénylőcsapatában szinte csak egy közös van: mindannyian fiatalok, kényesen ügyelve a vegyes képre, ezzel is lehetetlenné téve bármilyen besorolásukat. Különbözőségük formálja őket egységgé, egyenlővé, ahol kijelölt vezető sincsen. Merényletük a fennálló világ ellen irányul, egy rendszer ellen, mely tovább nem fenntartható, tettük felkiáltás, mely nem szorul elemzésre, és melyről a rendező nem kíván véleményt alkotni. Mint ahogy a filmben ábrázolt rendőri beavatkozás drasztikusságáról sem.

A Nocturama két részre oszlik. Első, szinte dialógus nélküli egy órája mozgásról, dinamikáról, ritmusról szól, egyfajta óramű. Fiatal hősei úton vannak, valami lassan szerveződik, keresztezik egymást a szálak. Egy párhuzamos montázs-szekvencia ez, melyben az egyes felvételek és összeillesztésük egyidejűséggel, különböző nézőpontokból való ismétlésekkel, hirtelen tér-időugrásokkal szinte szétzilálják az időt, annak ellenére is, hogy a felirattal közült időpontok révén minden jelenetet percre pontosan elhelyezhetnénk.  A játékidő második fele bizonyos szempontból ennek az ellentéte, tere Párizs egész városáról egyetlen luxus bevásárlóközpontjára csökken le, hőseink itt találnak menedekét.  Bár a párhuzamosság és a mozgás megmarad, a szerkezet nem a haladást, hanem az állandóságot, az idő lelassulását, a várakozást, a kínlódást szolgálja ezúttal. Egy térben, mely furcsa mód annak a rendszernek legfőbb csábítója, mely rendszer kizsákmányolása ellen a bombák robbantak. A fiatalok mindenféle termékeket kipróbálnak, drága ruhákba bújnak, kiélvezik rövid gazdagságuk minden percét.  Ez azonban nem egy ironikus szembeállítás. Inkább egyfajta pesszimizmus jellemzi a képsorokat, egy olyan világról, melyből azért nem lehet kibújni, mert nincs más világ rajta kívül.

Nocturama

Az eskű és a Nocturama a halál és a pusztulás felé tart, a Vivir y otras ficciones az életet keresi. Két férfi története, akiknek meg kell tanulniuk újra élni. Antonio egy balesetben szinte teljesen mozgásképtelenné vált. Célja, hogy ne fogadja el eltorzult és használhatatlan teste vágyainak elnyomását, így hát úgy dönt, egy prostituáltat szexuális asszisztensként felbérelve segít hasonló helyzetű társainak teljesebbé tenni testélményüket. Barátja, Pepe, elmegyógyintézetből szabadult. Családja fenntartása érdekében olyan hibákat követett el, melynek következtében elvesztette fiát. Léte inkább tengődés. Mintha tudná, hogy kellene élni, csak bénultságában képtelen lenne rá. Jo Sol filmje rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik, dokumentarista képi világgal. Csendesebb munka, mely olykor kissé suta metaforákkal él, őszinteségével mégis meggyőző, és szépen ellenpontozza a fesztivál amúgy is kissé pesszimista versenyprogramját.

A leadben és fejlécben látható képek Ruprech Dániel fotói.

Bővebben a fesztiválról és a filmekről a fesztivál honlapján lehet olvasni.