Magunkfajta kertbarátokra ez kevésbé áll, annál inkább közös ügyeink, a társadalom és terének mindennemű alakítóira, akárcsak különféle tudományainak művelőire nézve. A tér, a táj, a természet bősége úgy csappant meg, ahogy az együttélés közegei sűrűsödtek, ahogy a lakóterek, a házak egymásra torlódtak, feltornyosultak. A magasabb szinten lakó városlakók számára a föld és vele a kert egyre távolabbra került – aztán már csak egy-egy virágládára vagy néhány virágcserépre korlátozódott. Pedig a kert nélkülözhetetlen az élethez. Nemcsak mint termőkert, mint haszonkert vagy rekreációkert, hanem mint tevékenységkert és kontemplációkert.

A kert egy körülkerített hely, a környezetétől elkerített terület. Valamiféle sziget a szárazföldön. Növényzetben bővelkedő oázis. Nemcsak a sivatagban, hanem a városban is. Nem egyszerűen növényei, zöld lombozata, szépsége vagy hasznossága folytán. A város sűrű, telített, a testet és lelket szikkasztó terében egy szigetet képez. Ahová ki lehet lépni, ahol átmeneti nyugalmat lehet találni. A kertben átmenetileg ki lehet lábalni a tárgyi és emberi áradatból, annak véget érni nem akaró hullámaiból.

A kertben vissza lehet térni az elemi tevékenységekhez, a föld kézzelfoghatóságához, a magok kibontakoztatásához, a virágok varázslatához, a termések tüneményéhez. Ha nem is a természeti állapothoz, de valamelyest közelebb ahhoz, amiről persze csak vágyaink és homályos sejtelmeink vannak. Ez a visszatérés lehet hasznos vagy akár haszontalan is, mint amilyen a horgászás. Hiszen a kilátás a halfogásra – egy haszonelvűségtől uralt világban – inkább csak ürügye, mint tényleges célja e tevékenységnek.

Míg a horgászásról elmondható, hogy halfogás ürügyével leplezett kontempláció, tétlen szemlélődés, addig a kertészkedés mondhatni a fordítottja ennek: aktív passzivitás. Esetében a passzivitás az egyébként állandó éberségnek, társas tettrekészségnek, egymás és magunk szkennelésének a felhagyását jelenti. A manuális része, a kézzelfoghatósága manapság a városi ember számára különösen értékes, ritka tapasztalat, hiszen nem puszta látvány, nincs benne semmi közvetített: nem képekben rajzolódik ki; maga a közvetlen természet: a nyers föld, a zöld növény, a kézzel fogható, tapintható, illatozó, sőt olykor kifejezetten ízes valóságában.

A humánetológusok szerint az egyik legfőbb emberi sajátság az, hogy szeretünk közös tevékenységekben részt venni. (Bár ez a magyar emberekre kevésbé jellemző.) Alapjában ilyen közös aktivitás a földművelés is. A kertművelés viszont mintha kevésbé volna ennek terepe. Jóval inkább individuálisnak, a személyes tér és tevékenység kiterjesztésének tűnik. A közösségi kertekben ez is a kettősség mutatkozik meg: a kialakítás és fenntartás közös és a művelés személyes jellege.

Kállai Márton képein is többnyire ki-ki a saját kis kertjét, ágyását, parcelláját műveli. A tevékenység térbeli és szociális diszpozíciójában erősen megjelenik a távolság. Nem nagyon látszik együttműködés, vagy közös akció. Csak a gyerekeknél mutatkozik meg a más felé forduló érdeklődés. Mégis nyomós okok szólnak a kertek, így a közösséginek nevezett kertek művelése mellett.

Kállai Márton Városi természet – Közösségi Kertek Budapesten című kiállítása a budapesti Mai Manó Házban látható 2016. október 16-ig.