A vizuális retorika perspektívái című fejezetben a sokféleképpen látható világ kérdéseire keresi a választ. Mit értünk vizuális kommunikáció alatt? – veti fel, ami újabb kérdéseket generál. A képi sémák, sztereotípiák „eredménye”, hogy mind jobban hiányzik az emberekből az absztrakciós képesség. Ezért is kell többet foglalkozni a képi kommunikáció szerepével. A képek által manipulált világ beszűkíti a fantáziát, miközben memorikus erejük révén kiváló eszközei a tanulásnak – írja Vitéz. A vizuális retorika valamilyen módon a „látványtársadalom” minden szintjén jelen van. A kép és a szöveg együttes alkalmazása a manipulálás eszköze lehet. Ennek klasszikus példája René Magritte A képek árulása című műve, hiszen az nem pipát ábrázol, csak a pipa képét mutatja meg („Ceci n’est pas une pipe” – olvasható a festményen, magyarul: ez nem pipa). Magritte vizuális ötleteit szívesen használja fel a reklámipar. George Roque külön könyvben írta meg a belga festő és a reklám kapcsolatát Ceci n’est pas un Magritte, azaz Ez nem Magritte címen.

Egy másik munkájában Vitéz Ferenc az elhomályosított látásról, a szem ártatlanságának elvesztéséről értekezik. A technikai civilizációban leegyszerűsödő gondolkodás azzal jár, hogy a hosszabb szöveget nem is akarják megérteni az emberek, viszont a látvány kínálta élvezetre a félanalfabéták is vevők. Az absztrakciós képesség hiánya miatt gyakran nem tudjuk, mit látunk, s amit látunk, arról mit gondoljunk. A „képi fordulat” a 80-as években kezdődött, azóta a világot egyre inkább a képeken keresztül érzékeljük. A „látványos” botránykeltésnek közel negyven éve szerepe van a vizuális retorikában. Nem véletlenül nevezte Oliver Toscani a reklámot „mosolygó hullának”. A Benetton-botrány inkább arra irányult, hogy a termék nevét megjegyezzék.

A politika és a reklám kapcsolatában is gyakran szerepet kap a botránykeltés, máig elevenen él bennünk Brezsnyev és Honecker csókváltása, ami annyira visszataszító, hogy Vitéz oximoronként jellemzi, másrészt metaforája annak, amit el kell utasítani. Az érzéki kifejezést fokozó ikonotextus és az ekphraszisz retorikai alakzatának szerepéről a szerző már előző kötetében is értekezett Kosztolányi A csúf lány című novelláját elemezve. A látható trópusok mellett számba veszi a vizuális retorikai alakzatokat (ismétlés, ellipszis, paradoxon stb). Az elveszített emlékezet „reaktiválását” segítő Eco-féle alkotói módszerre (például bélyeget, illusztrációkat, újságoldalakat applikál szövegkörnyezetbe) is kitér a szerző.  E sorok írója itt jegyzi meg, hogy a fiatalon balesetben elhunyt német-angol író W. G. Sebald (1944–2001) műveiben nagyon markánsan kíséri a szöveget a sokféle egyéb (ál)dokumentum. Sebald motívumokból sűrűn erezett poétikus prózája rádöbbent: a fikció talán hitelesebben dokumentálhatja a ki nem mondott fájdalmat, rajzolhatja meg a lélek felfedezetlen tájait.

Az annunciátaképek protextusát, amikor a kép a szöveget feltételezi, az arra épülő illusztrációt, amikor a kép a szöveget értelmezi, a képi narratívumot vizsgálja a szerző Fra Angelico, Filippo Lippi, Ambrogio Lorenzetti és Simone Martini Angyali üdvözleteiben. Következtetése: ezeket a műveket a szakrális narratívájaként értelmezhetjük.

A kötet címadó fejezete és egyben tanulmánya, az Angyalok a labirintusban tartalmazza talán a legélvezetesebb, legizgalmasabb opuszokat. A labirintus mint lehetséges világmodell egy szentendrei tematikus tárlatról írt recenzió kapcsán merül fel, ami az útvesztők kultúrtörténeti, irodalmi, képzőművészeti „együttélésére” s hatásaira is kitér. A krétai király labirintusa a legismertebb, de korunk horrorírója, Stephen King Ragyogás című regényének (Stanley Kubrick filmet forgatott a történetből) sövénylabirintusát sem felejti, aki szeret rettegni. Borges az útvesztőt a gondolkodás modelljének tekintette, mágikus realista műveiben is utal rájuk. A nouveau roman jelentős alakja, Robbe-Grillet Útvesztőjének katonáját is megidézi Vitéz Ferenc, és újra Ecót, aki azt írja, hogy „a regény labirintusában való bolyongás célja maga a keresés, s nem a kivezető út megtalálása”. Maga is megteremtette saját útvesztőjét a kolostor könyvtárában A rózsa neve című izgalmas regényében. Ez az ősi szimbólum a sors, a végzet és a veszély jelképe, egyben önmagunk keresésének metaforája. Éppen Eco írta az előszót Paulo Santarcangeli A labirintusok könyve című nagyívű tanulmánykötetéhez, leszögezve: történelmi és mitikus mélységbe kalauzolja olvasóját ez a mű. Vitéz Ferenc kitér Pilinszky útvesztővel kapcsolatos gondolataira, valamint Ország Lili életművének hangsúlyos részét jelentő útvesztősorozatra. Az információk labirintusában a könyvtár bábeli rendjét idézi elénk. Az internetes link „veszélyes szirén”, mondhatni labirintus, információs csapdákat rejt. Az információ és a tudás kapcsolatának elemzésekor a szerző Földényi F. Lászlóra hivatkozik, aki a műveltséget fontosabbnak tartja az ismeretanyagnál, mivel nem felhalmozott tudás, hanem életvitel és látásmód. (Így felvértezve talán nem leszünk a hoaxok áldozatai.) Egyébként Vitéz Ferenc lábjegyzetei nagyon informatívak, az egyikben azt olvasom, hogy „a lábjegyzet tipikus példája azoknak a struktúráknak, amelyeket egy és több útvonalúnak is tekinthetünk. Elágazást jelent a szövegben – s itt a veszély, ami az útvesztőben is leselkedik ránk”.

A gyermekéveit Debrecenben töltő Aknay János angyalai a kötet címadó tanulmányában bukkannak fel újra. Ezek a szellemi lények Szentendre kulisszái között végzik dolgukat. A szakrális létezők a montázsszerűen megfestett Duna-parti város emblematikus emlékeinek, látványosságainak ölelésében jelennek meg. Földi és égi természetű művészete „szakrális délibáb”, nemcsak Szentendre felett lebeg, de kozmikus idejű és univerzális kiterjedésű – idézi meg a szerző Novotny Tihamért, a festő monográfusát.

Holló Lászlóról négy írás is a kötetbe került. Vitéz Ferenc hosszú ideje a festő nyomába szegődött. Több önálló kiadványban idézte meg a tócóvölgyi mestert, és életrajzi regényt is írt az expresszív festői lelkületű Hollóról Szent Antal megkísértése címen. Az egyik tanulmány a festő útkeresésének azt az intervallumát helyezi nagyító alá, amikor Holló manierista korszaka után rátalál a szakrális jelentéseket hordozó alakjaira és élethelyzeteikre, egy másik szöveg tematikailag gazdag rajzművészét mutatja be. Holló és Maksa Olga kapcsolatát a kortársak visszaemlékezéseinek megidézésével írja kerekké.

Nem egyszerű ismertető született a Vay Ádám Múzeum képzőművészeti gyűjteményének bemutatójáról, hanem szélesebb kontextusba helyezett megemlékezés. A tárlat címe is jelzi – In memoriam Molnár Mátyás –, hogy ez a kiállítás tisztelgés a kollekció létrehozója, a néhai múzeumigazgató előtt. A recenzens jól ismerte az igazgató urat, egyszer kiállítást is nyitottam a vajai ódon falak között. Leveleit most is őrzöm abból az időből ennek a derűs, halk szavú, korrekt embernek. A szatmári kulturális élet egykori kovásza által megalapított gyűjtemény ma több mint ezer darabból áll, és évről évre bővül a vajai művésztábor résztvevőinek munkáival.

Az Újraolvasások fejezet írásainak célja a kevésbé ismert vagy elfeledett művelődés- és irodalomtörténeti momentumok „finomhangolása”. A legérdekesebb írás Adyhoz kötődik, akit egy eddig ismeretlen levéllel hoz Vitéz összefüggésbe. A költő Abelovszky Margit színésznőnek írta a Lédával való szakítása után. A kötet szerzője a levelet egy budapesti kéziratgyűjtőnél olvasta, majd nyomozásba kezdett. A levél az Elbocsátó szép üzenet Nyugatban való megjelenésének idején születhetett. További nyoma ugyan nem maradt a kapcsolatnak, valószínűleg azért, mert Ady megismerte Adát, a kétgyermekes családanyát, akihez több verset is írt. Arany Lajos „fellobbanásként”, Vitéz Ferenc „hódítási kísérletként” jellemzi a szemhunyásnyi liezont. A dokumentum teljesebbé, árnyaltabbá teheti az Ady-filológiát. Ebben a fejezetben az „ismeretlen” Kölcseyről, Móricz két regényéről, Kiss Tamás költészetéről és Ladányi Mihályról, az „árokparti álmodozóról” gereblyéz össze a szerző a látens adatokat, majd hatalmas munkabírással, kitartással, türelemmel kiválogatja a fontosnak tartott összefüggéseket, hogy új megvilágításba állítsa azokat. A könyv utolsó fejezete az író és újságíró alkotói szinergizmusát világítja meg. Vitéz ebben a tematikában is otthonosan mozog, előadásokat is tart erről hallgatóinak. Krúdy szindbádi attitűdje, Tamási publicisztikája, Benedek Elek gyermekek iránti szeretete és altruizmusa, Tóth Árpád tapintatos kritikai jelleme, a felfedezés őszinte „aranymosói” öröme érezhető ezeken az oldalakon.

Az Angyalkapuk és szövegjáratok után az idén megjelent a méltó folytatás, Vitéz Ferenc újabb tudományos igénnyel megírt könyve. Mint írtam az előzőről: nehéz olvasmány. Most sem mondhatok mást.

Vitéz Ferenc: Angyalok a labirintusban – Irodalmi és művészeti tanulmányok, esszék, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2016.