Az utolsó szemináriumokon fokozatosan közeledünk a líra felé. Először Térey A legkisebb jégkorszak című művének II. fejezete a feladat. Ez máshogy viselkedik, mint a Papírsárkány – az utóbbi egy műegész, ez pedig egy írói világ (önmagában viszonylag jól megálló) részlete. De igenis adjuk meg a tiszteletet a fragmentumnak, mondja Márton László, gondoljunk csak a régi görög művek töredékeire. Aztán Nádasdy versei jönnek. A verstől nem kell hasra esni, az is csak egy szövegformálási mód. Én nem vagyok költő, nem tudom, hogy jön létre a vers – mondja Laci. Mi a vers tulajdonképpen? Mi történik benne? Petőfi Befordúltam a konyhára… kezdetű versében biztosan nem az történik, amit a vers mond, hanem valami egészen más.

Aztán történik, ami szokott, mindegy, hogy prózával vagy verssel, Márton Laci a keze közé kapja és úgy elemzi, hogy mindenki szájtátva hallgat, és egyszerre nem tudja, hogyan fogja mindezt visszaadni, de egyszerre akarja is nagyon. Laci – ilyesmit már pár napja mondtam – olyan ekkor nekünk, mint egy rendkívül értő, filológus nyerselő. Erről is szól a délután, Fridl Viki kérdezi, lehet-e nyersfordítást készíteni, érdemes-e nem anyanyelviként fordítani. Egy rögtönzött beszélgetés-előadásban hosszan beszélgetünk minderről, Laci sokat pontosít azon, mit is gondolhatunk a nyersfordításról, annak szerepéről, a fordításról egyáltalán.

A ma délutáni program rögtönzés lett, mert idén elmaradt, ami pedig minden évben van, és mindig jó; Károlyi Csabát vártuk az idei könyves listával, de most sajnos nem jöhet. Jobbulást kívánunk mindannyian. Csaba listája azonban azokról a könyvekről, melyekről beszélt volna, rendelkezésre áll, elküldte a szervezőknek. És rendelkezésre áll még L. Varga Péter és Márton Laci, akik ketten tulajdonképpen ’séróból’ végigmesélik a listát, így aztán másmilyen ugyan a hangulat és az előadásmód sem ugyanaz, Károlyi Csaba mégis itt van köztünk.

Erről az estéről nehezen beszélek. Ismét egy határokon túli író van a körünkben, Dánél Mónikával beszélget méghozzá; Danyi Zoltán az. A dögeltakarító című könyvéről beszélünk. Móna bemutatja őt, beszél a korábbi kötetekről, A dögeltakarító nagyon pozitív, rendkívül élénk kritikai visszhangjáról, idéz egy korábbi interjúból, ahol Zoltán azt mondta, az a hely, ahol legjobban szeret lenni, a határvonal. Tűzijáték hangjai érnek el az ablakokig, a tábor alatt nem először, tegnap Péczely Dóra rendelt Molnár T. Eszternek egy ilyet, mondta, csak kicsit messzire sikerült, „közben elkezdtek lőni bennünket Kisorosziból”, mondja most Danyi Zoltán, és mi megint nevetünk, nekünk ez még mindig tűzijáték, kis színes vidám, nevetünk csak, tegnap is volt, mondjuk, de most, amikor írom ezt, már nem nevetek, nem nevet már egyikünk sem.

Zoltán a délszláv háborúról beszél. Arról a háborúról, mely itt volt mellettünk. Beszélhetne a másikról is, ami itt van mellettünk, mondja. A háború alapvetően nem változik.

Olyan átütő erejűek a szavai, hogy az zavarbaejtő. Sokszor hangzik el, hogy csak töredékesen lehet erről beszélni. Csak töredékesen lehet elmesélnem ezt az estét is. Álljanak itt hát az emlékei. Fragmentumok, melyek többet mondanak, mint amik; fragmentumok, az egyetlenek, amik által ez a történet elbeszélhető.

„A könyvről nehéz lesz beszélnem. Az a valaki, aki ezt a könyvet írta, már nincs többé. Zuhatagszerű változások tagolják az életet, melyek között az átmenet nem problémamentes. Nehéz emiatt egészben látni az életet. Szerettem azt az időszakot, amikor írtam. Volt benne jó, és volt benne nehézség – valami összesűrűsödött benne és ezáltal bennem is.”

„Elkezdtem fiatalon művelni valamilyen irodalmat. Olyan szép elképzelésem volt az irodalomról, ilyet is akartam csinálni. Aztán rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Az az ország, ahol születtem, nem volt többé. Jött egy brutális háborús időszak, és amikor vége lett, nem állt meg a háború; a fegyverek most is ott vannak készenlétben.”

„Itt különvált az, amit írtam, és amit éltem. Ez segített, hogy ne érezzem mindezt annyira húsbavágónak, mint amennyire az. Ezt egy ideig lehet csinálni, aztán már nem lehet. Akkor jött ez a könyv. El sem tudtam képzelni, hogy valaha háborúról írjak. Most sem tudom, hogyan csinálnám. Egy másik történetet kezdtem el írni, egy szerb és horvát pár szerelmi történetét, még a régi esztétikám jegyében. Aztán láttam egy nagyon erős képet. Egy kombit, egy kisteherautót, benne négy férfi; szedték össze a dögöket az útról. Ez a két dolog valahol összeért – így kezdtem el háborúról írni. A legegyszerűbb kis morzsákról, mint a por az asztalon. Ezek álltak aztán össze.”

„Húsz év után nem tudtam többé hazugságban élni. Az élet olyan, mint a golyó, a tehetetlenség viszi egy ideig még egy irányba, de volt valami, amitől a hétköznapi létben nem tudtam funkcionálni. Valami fájdalom, amit nem tudtam definiálni. Az volt az, hogy az az élet, amit éltem, megszűnt. Azt az életet, amit elképzeltem, amit élni akartam, nem lehetett élni. Azt kell, ami adatott. Arról van szó, hogy az ember vállalja a sorsát. Elfogadja, hogy igen, ez az én életem, és beleveti magát. Korábban azt gondoltam, hogy a háború nem az én történetem. Húsz év elteltével rájöttem, hogy de igen, ez az.”

„Úgy tudnám megragadni ezt a nagy törést, hogy akikkel együtt élek, egy országban, és úgy nevelnek bennünket, hogy egyek vagyunk, egyszer csak elkezdi az egyik a másikát táborokba gyűjteni és kivégezni, a másik asszonyait megerőszakolni. Olyan ez, mintha az ember saját magát végezné ki, és saját magát erőszakolná meg. A gyilkos semmiben sem különbözik tőled, és az áldozat sem; nem tudsz jó- és rosszfiúkat azonosítani. Ez borzasztó zavarbaejtő. Ez a feszültség persze szítható, és ott folytatódik a dolog, ahol abbamaradt; a vérnél és a csoportos nemi erőszaknál. Bárkiből kihozható ez, mindenkiben benne van. Papírnál is vékonyabb a választóvonal, amikor az érzés elválik a tettől és cselekvésbe fordul.”

„A női test csatatér; nem csak a frontvonalon történik a háború, hanem a női testben is. Ki volt adva, hogy az ellenség asszonyát addig kell erőszakolni, amíg meg nem fogan. Most is összeszorulok tőle. Hogy gondolhatja valaki, hogy ettől hőssé válik? Az a gyerek most akkor a mi nációnkból lesz, és akkor elfoglaljunk valamit az ellenség területéből – a női testet? A katonák persze a történelem során mindig is erőszakolták a nőket, de hogy ez ideológiához kapcsolódjon… Persze, a nemzet szóban erősen ott a nemz.”

„A regény hősének, hát igen, megváltozik a teste. Az az első. A gondolkodás csak a testet követi. A test elraktároz mindent, amit teszünk vagy nem teszünk, ha odafigyelünk rá, bármit el tud nekünk mondani. Olyanok vagyunk, mint a fák – egy 80 éves fa a maga sebeivel az, ami.”

„Az ősváltozat, amit a régi esztétikám szerint kezdtem írni, egy idő után elkezdett megfulladni. Próbálkoztam aztán mindennel, de a sok kísérlet közül egy se volt jó. Elkezdett zavarni, hogy olyan szavakat írok le, melyeket nem használok élőszóban, nem mondanék ki.  Amikor már majdnem feladtam, ez a kudarc volt, ami megszülte a nyelvet. ’Berlinben aztán telefingottam az utcákat’ – ez a mondat megszólalt bennem, és egyszercsak ez lett  a hangja a könyvnek. Nem hiszek már az irodalomnak; amilyen szavakat használ, ahogy kiszámított struktúrákba helyezi a dolgokat, ahogy a bonyolultat és megfoghatatlant egészként mutatja fel, az mind hazugság.

Lehet, hogy azért, mert ez a könyv bennem úgy szólalt meg és olyasmit szólaltatott meg, ami húsba vágó. Élő és halott férfiak és nők lelkei ott működtek írás közben, vezették a kezemet.”

Ne higgyetek nekem mindent el, ez az én történetem, az én rezonanciám története. Meséltem valakinek ezt az éjszakát, ezt a beszélgetést, minden kondata arany, írtam le véletlenül, hogy vezette-e e valami a kezem, nem tudom, de így hagyom. Minden kondata arany; hallani, ahogy valami megkondított benne valamit, az szól most, és hallva őt vagy olvasva, erre rezonál a lélek.

A regényről ennél sokkal több volna elmondható, ahogy a testi funkciók, az utak és testek, sebek és idők, sebek és terek, testek és terek összefonódnak, vagy az a szituációs és nyelvi humor, ahogy a csevap válik az identitás jelölőjévé, ahogy a csevap egyszerre olyan, mint a lövedék, a megfelelő nemzeti csevap mint a daliásan meredő nemzeti hímtag, vagy mint Magyar utcában a szorulás.

A tábor másnap véget ért, elbúcsúztak a szőlőtőkék. Ideje olvasni. Ideje fordítani. Például azt, amit Zoli írt. A horvát fordítás bemutatóján állva tapsoltak, a tapasztalat közös, a tapasztalat felszabadító erejű. És a hős végül ott áll a tenger partján meztelenül. Lecsupaszítva, vállalva azt a sebes testet, identitástalanul talán, talán egy új identitás lehetősége előtt, egy élet lehetősége előtt. Ideje fordítani. Talán úgy, talán annyira, ahogy Zoli csinálta. Mindenen.