A fordítók még Szvoren Edina novelláján dolgoznak, csendben folyik a munka, Márton László mellettük áll, hagy mindenkit dolgozni, ha kérdés van, segít bármiben. Kérdések akadnak, mindig akadnak, persze, az előző nap Laci által adott mély, értő elemzés megtette a hatását, nagyon fontos hatását: a fordítók nagyon megszerették a szöveget.

A nap témája az ifjúsági irodalom, délután Péczely Dóra ad áttekintést a gyerek- és ifjúsági irodalomról, aligha van nála avatottabb ismerője a területnek, a Pagonyon belül működő Tilos az Á könyvek főszerkesztőjeként tulajdonképpen a magyar nyelven íródó, illetve a magyar nyelven hozzáférhető ifjúsági irodalom újjászületésén munkálkodik, jelentős sikerrel, nagy munka ez, nagy felelősség, de úgy érzem, jó kezekben vannak a kamaszaink.

Dórán mindig elámulok, amikor erről a témáról hallom beszélni; az a hit, az a hév, amivel megszólal, magával ragadó, a fordítók mindig elkapkodják az általa hozott könyveket, és nem akarnak felállni az asztal mellől, ha ő beszél, még akkor sem, ha közben meghozták vacsorát. Az erejét most abban vélem meglátni, hogy miközben nagyon tisztában van a saját értékeivel, eredményeivel, olyan őszinteséggel vállalja a kudarcait is, és tematizálja azokat részleges kudarcokként, hogy abból a nagyság sejlik elő. Újrakezdésben, teremtésben, úttörésben a tapasztalatlanságból fakadó, tanulságokat hordozó bokabicsaklások hogyan is tűnhetnének hibának?

Ha már újrakezdések, este Molnár T. Eszter a faggatott szerző, emblematikus újrakezdő maga is. Biológusként indult, molekuláris immunológiából doktorált, és bár nem most kezdett el írni, nem munkált benne közlésvágy, míg valamiféle önmagával szembeni elvárás igen – nem érezte elég jónak, és kevés számú, ám annál radikálisabban fogalmazó, beavatott kritikusai sem találták elég jónak a szövegeit. „Holmit és Jelenkort olvastam a pad alatt húszévesen. A szövegirodalom teljesen elbizonytalanított; engem mindig inkább a történet, a dramaturgia foglalkoztatott.”

S hogy hogy kezdett el mégis írni? „Volt egy történet, ami rettentően felbosszantott; fogalmam sem volt, hogy mi lesz belőle, csak tudtam, hogy meg kell írnom. Befejeztem, aztán átírtam minden mondatát hússzor, amíg úgy nem éreztem, hogy most már ki tudom adni a kezemből. Úgy tanultam meg írni, ahogy a csecsemő megtanul járni.”

Eszter ekkor ráadásul Németországban élt, nem volt kapcsolata az irodalmi élettel. Ezen viszonylag könnyen túljutott – mindössze az kellett hozzá, hogy egy hirtelen elhatározás mentén elmenjen a JAK táborába, nem ebbe, a másikba, de akkor épp nem Szigligetre, akkor épp Szemesre, és ott részt vegyen Cserna-Szabó András prózaszemináriumán is Kabai Lóri líraszemináriuma mellett, és hogy Péczely Dóra épp kiadja Csernának, hogy szóljon, ha van tehetség, kiváltképp, ha az illető esetleg azt említi, hogy ifjúsági regényt szeretne írni. Nos, Eszter mappáiban épp lapult egy fél az utóbbiból, és gyaníthatóan sok az előbbiből.

És láss csodát, hamarosan megjelenik a JAK-nál egy novellafüzére, mely egy disztópikus regénynek indult volna. „A regénynek indulásból jött az első novella. Rájöttem, hogy nem tudok novellát írni, pedig kellene. Akkor úgy tettem a regénnyel, mintha földhöz vágnék egy bögrét, és a regény szétesett.” Van egy rejtélyes krimije is, erről csak annyit tudunk meg, hogy jön, hogy hol, vagy hogy mi a címe, rejtélyes még előttünk is; a novelláskötet és a krimi is felnőttirodalom. Az apropó, ami okán Eszter ma elsősorban itt van, egy ifjúsági regény, a Stand-up!, mely kötet egy sorozat első részeként jelent meg Dóráéknál. A sorozat az Egy majdnem normális család címet viseli, és a beszélgetésből megtudjuk, hogy a címadás nagyon nem volt könnyű, a megírás viszont talán annál inkább volt az.

„Ezt a könyvötletet a krimi háromnegyedénél kezdtem el írni. A beszélő hang volt az, ami elindította; elkezdtem egyre tisztában hallani. Bakos Virág hangjában van valami Janikovszky Évás, borzasztóan szórakoztatott ez a nyelv, először azt hittem hogy skizofrén vagyok, aztán rájöttem, hogy azért szólnak hangok a fejemben, hogy leírjam őket. Azt sem tudtam, hogy fiú-e, vagy lány, a nyelv alakította ki a figurát, és köré a történetet. Igazi örömírás volt ez. Pedig én nem gondoltam, hogy tudok kamaszoknak írni; mindig azt gondoltam, hogy az sokkal nehezebb, mint felnőtteknek. A kamaszokat nem csaphatod be: ha egy felnőttnek azt mondod, hogy ez irodalom, bármit elhisz neked, de egy kamasz rettenetesen okos, ha megpróbálnám becsapni, azt mondaná, na ne hülyíts engem.”

Mi szerinted az ifjúsági irodalom, kérdezi Berit, korábban sokat beszéltünk róla, elemeztük a Wikipédia vonatkozó szócikkét, butaságnak találtuk, persze, hát most itt a kérdés, mi az ifjúsági irodalom a szerző szerint, aki kamaszoknak és felnőtteknek is ír. „Amikor ifjúsági regényt írok, azt a jobbik énem írja” – mondja Eszter. Abban nagyobb a morális felelősség, abban fel kell villantani olyasmit is, amit a felnőtt regényben talán nem. Nem didaktikusan, de reflektálni a szöveg szintjén is a morális problémákra. Ez egy paradigmaváltás lenne, kérdezi LVP, itt volna-e a cezúra ifjúsági és felnőttirodalom között, hogy az ifjúságinál ezt a szövegszintű moralizálást nem lehet megspórolni? De meg lehet – válaszolja Eszter –, csak én most nem szeretném.