„Bonjour!” – köszönti a köré sereglett fotósokat, az előtte ülő zsurnalisztákat a csillag, aki egyetlenként távozott Berlinből, Cannes-ból és Velencéből is Legjobb színésznői trófeákkal. A középsőhöz tartozik egy sztori, amely ordít a felidézésért, ugyanis gyakorlatilag mindent elárul Juliette Binoche habitusáról, a színészetről vallott nézeteiről. Kering a YouTube-on egy felvétel: a sztár az Arany Pálmája átvételekor könnyeivel küszködve értesíti a hallgatóságot. Jafar Panahit, Irán társadalomkritikus minimalista auteurjét börtönbe vetette saját kormánya rendszerellenes hozzáállása miatt. Binoche felszólása nem végződött eredménytelenül – az irániak két nappal később szabadon engedték a direktort. Művésznőnk nem a levegőbe szónokol, így deklarálja: a művészetnek igenis lehet világformáló ereje. Olcsó közhelynek hat, ezúttal azonban maga a valóság cáfolt rá a klisékre.

Mosolyog, rendkívül aranyos, allűröket hírből sem ismerő, egyenlőségről, menekültválságról, feminizmusról egy pillanatig sem beszél képmutatóan. Pozitív energiája bárkire átragad. Lekezelni sem akar senkit, az irónia megsemmisítő fegyveréről nem hallott. Üsse meg a fülét bármilyen unalomig csűrt-csavart kérdés (mert belátható, több dekádos pályája során aligha akad olyan felvetés, ami ne szegeztek volna neki), Binoche több percen át, részletesen válaszol rájuk. Beékelt üzenetei legalább ilyen bölcsek: jelen sorok írója szerint a feminizmusról még egy moziikon sem nyilatkozott szimpatikusabban. „A nőiséghez vezető út a könyörület.” Ilyen szimpla kijelentésről süt le, hogy a női egyenjogúságot nem támadásra használja, szavai nyugtatóan őszinték.

Viccelődik is, ugyancsak nem offenzívan. Élete egyik legrosszabb napja volt, amikor a cannes-i díjáért kellett mennie, szinte James Bond-filmbe illő – szögezi le kacagva. Késett a repülője, csupán 60 perce maradt a díjátadóig, a hotelben rossz kulcsot kapott, ami nem az ő szobája ajtaját nyitotta, motoros rendőri kíséret szállította őt a helyszínre. Mi a véleménye a díjakról? És hogyan summázza a munkáját? Oscar-szobrára sosem számított, mi több, nem is akart rá számítani, derült égből villámcsapás. Színésznőként ezt fogalmazza meg: ácsok, festők tapintható közelségbe kerülnek az alkotásukkal, az aktor viszont belső utazásra indul, és a teremtés pillanatában csakis a szerepformálás ingerei, rezdülései léteznek. Elutasítja a játék „mintha”-olvasatát: az Ismeretlen kód című Haneke-dráma egyetlen kameraszögből vett hosszú beállításos metrószcénáját hozza példaként, úgy érvel, „pusztán létezett”, míg forgott a kamera. (Ugyanakkor töredelmesen, több újságírónak is bevallja, nem túl jó a memóriája. Ha végez egy feladattal, kiesnek az emlékei, és ennek folyományaként a szóban forgó mozi önreflexív medence-szinkron jelentére sincs rálátása 16-17 év távlatából.) Leginkább az átalakulás lehetősége izgatja, válasszon bármilyen szerepet – ezt a 13. CineFest nyitófilmjeként vetített Három szín: Kékkel illusztrálja. Hősnője, Julie férje és gyermeke halálát követően ugyancsak távozni készül az életből, emocionálisan – ám apró jelek ennek felülbírására, változásra bírják. Győzködte Kieslowskit: zokogni szeretne, ám a lengyel zseni nem engedett. Binoche később megértette, imádott rendezője a történet végére tartogatta a sírást. A heroina pedig addigra jön rá, élni akar – a figura ajkai mosolyra görbültek, Kieslowski ezt a snittet rakta a végső változatba. Több információval árnyalta, hogyan dolgozik, mégis, ars poeticája így hangzik: a színészet az igazság feltárásának eszköze, voltaképpen az ókori görögök óta.

Kérdezik magyar filmrendezőkről, és szinte azonnal rávágja, egy nappal Miskolcra érkezése előtt együtt vacsorázott Tarr Bélával. Nem győz áradozni a Sátántangó és a Családi tűzfészek művészéről, A torinói lóról ugyancsak elragadtatottan szól. Sőt, olyannyira lelkesedik Tarr szerzőiségért, hogy állítása szerint játszana egy filmjében – és ehhez határozottan le is beszélné az immár öt éve tartó visszavonulásáról az anti-metafizikus víziók alkotóját. Persze, maga Tarr sem volt rest: Jancsó Miklós filmjeiből álló DVD-díszdobozt ajándékozott Binoche-nak, aki előtte alaposan felkészült a Szegénylegények rendezőjének munkásságából. Nemes Jeles László diadalmenetét sem mulasztja el említeni. Hollywood és az art filmek viszonyát úgy értékeli, szükségesek az utóbbiak, más világlátást nyújtanak. Függetlenségről alkotott véleménye két anekdotával összegezhető. Kétszer látogatott Iránba, mindkétszer csador mögé bújt: először élvezte ezt, másodjára nem, lévén tapasztalta a helyi nők perifériára szorítottságát. Boszniában egy rendezőnővel hozta össze a sors, aki annak ellenére takarta el az arcát, hogy országában nem kötelező. Ez inspirálta Binoche-t – ráébredt, nem ildomos kívülről ítélkezni, vállalnunk kell önmagunkat. A migránskérdésről is szó esik, nem is söpri szőnyeg alá a gondolatait: Európa "rákbeteg" a menekülteket fogadó intoleranciától, ezzel a hozzáállással egy háború eljövetelét kockáztatja a nép. Magukról a háborús filmekről pedig csaknem ugyanazt állítja, mint Michael Haneke: vért, borzalmat piacosítanak, amelyekből ő nem kér.  

Zárszóként elárulta: Új-Zélandon forgatta a Páncélba zárt szellem élőszereplős feldolgozását, feltűnt egy francia komédiában, rövidesen Claire Denis és újra Malgorzata Szumowska felvevőmasinái elé áll.

A sajtóbeszélgetés lebonyolításáért és az akkreditációért Kubik Elvirát illeti köszönet. 

Fotók: Déri Miklós, Jameson CineFest.