Bő három év alatt ez a negyedik cikkünk (korábbi koncertkritikánkat lásd itt, lemezkritikánkat itt, interjúnkat pedig itt), ami Jónás Verával és zenekarával, a Jónás Vera Experiment-tel foglalkozik, de hát nem hiába. A rendre megújuló együttes koncertjéről ezúttal azért írunk, mert őrült vagány dolog volt egy (ex-)szakrális helyen egy nem szakrális eseményen részt venni. Persze, a Rumbach utcai zsinagóga 1959 óta nem működik zsinagógaként, sőt, 2006-ig sehogyan sem működött, az elmúlt tíz évben viszont legalább már látogatható, s látható, hogy ha ugyan csigalassúsággal is, de azért szép lassan megújul a belseje.

A mór építészet jeleit hordozó és annak színeiben pompázó belső tér elképesztő dolgokat művelt a Subicz Gábor által áthangszerelt és segítségével újragondolt, újraértelmezett és - ennek köszönhetően - új hangulatokat és receptorokat megmozgató koncerttel: az első dal elejénél, a Send Your Love-nál még élesen és darabosan verődtek vissza a zsinagóga falairól a hangok, ám a szám második felére és onnantól egészen végig már egyetlen organikus egésszé állt össze az összes hangszer, az összes hang, az összes zenész és talán a teljes közönség is. Mintha kifejezetten erre utalandó került volna ki a karzatot körbefutó felirat.

Persze pontosan tudjuk, hogy a fenti szöveg nem az Ordinary Symphonies része: egyrészt négy éve biztosan kint van már, másrészt a Londonban, kortárs zene-szakon végzett Jónás Vera nyilván nem vétett volna olyan ordas hibákat, mint amilyenek a karzatra kerültek. De mindegy is, hiszen ez egy koncertkritika, nem pedig a nyelvtannáci feljegyzései.

Vissza tehát a zenei élményre: elég jól látszott, a számok közötti, meghatódott és könnybelábadt felkonfokból meg érződött, hogy nem csak a közönség adta át magát a különleges zenei élménynek, hanem a színpadon is mindenki. Szóval ezek a zenészek tényleg élvezték a koncertet, átadták magukat a hangszerüknek, a hangulatnak, és - ami messze nem utolsó szempont - zenésztársaik zenéjének.

Az est egyik értelmi főszereplője, a trombitás Subicz Gábor amikor épp nem játszott, akkor mosolyogva bólogatott a helyén ülve, az est másik érdemi főszereplője, Jónás Vera pedig hol gitárja húrjaiba csapva, hol a kezével mutatva tolta a lendületet, a hangerőt, a további ütemeket a többi zenész alá - akik persze maguktól is elég jó tempót diktáltak.

Bár Fenyvesi Márton a What Would They Do alatt még ülve is meg tudott lepni a gitárjátékával - én mondjuk biztos, hogy végig állva játszattam volna -, Csizmás Andrással pedig nem tetettem volna le a bőgőjét, mert - legalábbis ebben a térben - sokkal hatásosabban és meghatározóbban szólt, mint a basszusgitár, G. Szabó Hunor viszont azzal, ahogy kreatív és okos dobolása közben hat év körüli fia tekintetét keresgélte, nálam mindent vitt.

És persze ott volt még a négyfős fúvós szekció: a trombitás Subicz Gábor mellett a szaxofonozó Ülkei Dávid, a fuvolázó és szaxofonozó Bacsó Kristóf és a harsonázó Barbinek Gábor. Mindannyian a hazai és nemzetközi jazz- és klezmerélet elismert zenészei, akik mindannyian el- és tovább varázsolták a külön az Ordinary Symphonies-ra összeállított dalokat.

Amelynek terjengős listájába (15 dal szóltalt meg) a telhetetlenség jegyében bőven elfért volna még a második album címadó dala, a Tiger, Now! is, a Radiohead High and Dry-jának isteni átdolgozása, no meg az örök kedvenc Cold Fire, ami szólt ugyan egyszer, de abból sosem elég. 

(A címhez ihletet adó kép a szerző felvétele, a koncerten készült zseniális képek Hegyi Júlia Lili munkái, az együttesről a fotók a Launching Gagarin Records and Management tulajdonát képezik. Ez úton is köszönöm a támogatást és közreműködést.)